Vörösmarty Mihály: KLIVÉNYI BARÁTOMHOZ | Verstár - ötven költő összes verse

Full text search

KLIVÉNYI BARÁTOMHOZ

Meddig fogsz az igéret után hallgatni, barátom?

Meddig gyötröd még lelkemet annyi felől?

Zajgó pestieket kérdék aggódva; hazádat

Kérdém, s nem jöhetett még bizonyosra eszem.

Sőt hogy Bécsben vagy, már azt is kelle gyanítnom:

Pestről ily tévedt szó jöve rólad előbb.

A hír puszta szavát vizsgálni megúnta figyelmem,

És lelkem szomorún csüggede kéte miatt.

Ám mondád, hogy Pécsre sietsz; de utána igérted,

Hogy fogsz írni mihelyt pécsi helyedre jutandsz.

Jég- s hó-fürtökkel tájunkra borúlt az erős tél:

Bú vala folytában; bú vala lelkemen is.

Majd a gyenge tavasz hűs szellőn szálla le, s ezt is

Már rekedő hévvel váltani kezdi nyarunk.

S mégsem jő leveled: nem jő vele kedv, öröm onnan,

Hol tán most téged lelki nyugalmad ölel.

Végre tudom csakugyan, hol vagy: de ki tudja, miként vagy?

Ezt én csak tőled tudhatom, írd meg azért.

Vagy hát elfeledéd, mint részes lelkem ügyedben?

Mely igen óhajtlak, féltelek, elfeledéd?

Még ösmérsz-e, Klivényi, hogy így tudsz bánni szivemmel ?

Hogy kétségekkel fojtod el érzetimet?

Ösmerj újra; keservidben keseredve veszek részt,

És az öröm nekem is, ami tenéked öröm.

Osztozom a vígban, szomorúban véled: imígy ez

Enyhűl, az gyarapúl, s kétszeresítve tied.

Vagy tán kérded még, ki vagyok? ki nyög ily szomorodva?

Puszta magányosság bús fia, én vagyok az.

Én kit társaitól különítvén félreszakasztott

A bölcs gondviselés, s tolnai földre vetett.

Itt mint élek most? oh tudják a kies erdők,

Tudja hegyed-völgyed, börzsönyi puszta vidék.

Gond töltvén fejemet gyakran visz tétova lábam,

Ez ligeten s erdőn hűsbe ragadva viszen,

Szédelg mindenüvé, éjszaknak, délnek egyenlőn;

Ellene a napnak, s tévedez a nap után.

Hajh! és nem hoz vissza nyugottan. Menni kívánnék,

Menni hová láb nem visz, s csak az elme segít.

Gyakran nézegetek dombomról csendes örömmel

A suhogó erdő fái s homálya fölött.

Messze kipillantok sík zöld térekre körűlem,

Míg látásom az ég végire jutva kivész.

S hajh! ott vész örömem: megürűlt keblembe unalmas

Munkák gondja rohan, s kedvemet űzi, öli.

Napjaim így múlnak, s nyomorúlt, hogy múlnak, örűlök;

Bár nincs mit várnom csalfa reményem után.

Csillog ez; int távollétében, s távozik ismét:

Ilyet szűl s temet el mindenik óra nekem.

Ám legyen úgy. A jó istennek gondja leszen ránk.

És Te - tovább már nem várhatok - írj, ha szeretsz.

Börzsöny, 1821. július 3.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir