Vörösmarty Mihály: A SORS ÉS A MAGYAR EMBER
E nagy szeszélyü nő,
Jól tudja minden jámbor)
Áll egy esedező.
Fél vállán ócska mente,
Rezes kard oldalán,
Az üstök hátra kötve
Lóg, mint egy buzogány.
De vén bokáiról
Az elpártolt időknek
Vas sarkantyúja szól.
Már jócskán oda van:
Sirásra ferdűlt szája,
Beszéde súlytalan.
Épen vigan lelé,
Mert egy nagy égő várost
Pöfékelt felfelé.
Füstölt, mint a pokol,
Mig lenn az árva ember
Veszettül bőg s dobol.
Beszéld el szaporán,
Mi kéne még, ha volna?
Kell egy pipa dohány?
Csatákat, diadalt,
Sok őst és cifra köntöst
És mennyi hivatalt!
Szólt sors és úgy pipált,
Hogy egyre-másra nap hold
Tüszkölve felbakált.
Ha még pípázni sem? -
Csak nem is hunyorított;
(Ez már aztán a szem!)
A füst hullámiban,
Panasszal elsorolni
Kezdé, mi baja van.
És csendes háborut
Olyfélét, mint a permet,
Mely kár nélkül lefut.
Egy kis reszelt alkotmányt,
Lengyelnek pénzt,
Tokajnak
Jó bort, pedig sokat.
Hogy tenger is legyen,
Hallá: mi ritka látvány
A tenger a hegyen.
Teremjen csak buza,
Juhának gyapja nőjön,
Melyet már megnyuza.
Jó útja (majd ha fagy!)
Mert hejh, Ráró, nem indít
Bár buzgósága nagy.
S kivána sok bolondot
Míg a beszélgetőket
Megcserkelé az est.
Sors istennő megunta
Ásít mint egy repedt ég,
Oly szörnyü nagyokat.
S már jobbadán igérget,
Csakhogy lerázza végre
A rozsdás daliát.
S borzasztó! miglen alkvék,
Elejté pipaszárát,
Pipája kialutt.
A gaznép ott a földön
Mondják, egész cseberrel
Hordták rá a vizet.
Ez aztán már boszúság!
"Legyen meg, amit kértél,
Csakhogy hasznát ne vedd."
* |
Nagy búsan haza ment,
Sok üdvös éven által
Eszméletlen pihent.
De ő nem dolgozott:
A gaztól parrag földe
Farkasbundát kapott.
Miből, ha könyve nincs?
Könyvet csinálni szégyen,
Hol kutyabőr a kincs.
Úgy már megengedem;
A sógor bőven szolgált
S lőn újabb gyötrelem.
A tudomány is árt:
Korccsá lett, mint az öszvér,
Hazája ellen párt.
Sok tarkát és keselyt:
Elméje, szíve, nyelve
Külföld után delejt.
Ha tán kapált, vetett,
A szomszéd* elseperte
A gabnát s szüretet.
Fizetne örömest,
De annyi bal esethez
Nem óhajt ecetet.
Úgy, mint Árpád lelé:
Regényes szép vadonság
Ásít az ég felé.
Száz tenger egy helyett:
Rút posvány és morotvák,
A föld rongyolt sziget.
Saját vérén vitéz,
Megvásárolt kezekkel
Egymást kiölni kész.
Vérébe vert csapot,
Hogy rajta német és tót
Két fülre kacagott.
* |
Kiált sors: "halld magyar!
Ezt mégsem így gondoltam."
S új alkuvást akar.
Szégyennel homlokán,
Szivében mély keservek,
Haragtól fél pogány.
S pusztán, de ifjan áll,
Bevárni a csalárd sors
Honának mit ajánl.
(Tetszett az új legény)
Kéjtelve súlyogatta
Szemének mérlegén.
Ifjú, hűségedért?"
"Semmit!" szólt eltökélten
A honfi: "semmi bért!
Hazám nem bizhatom:
Mit tenni hátra van még,
Magamra vállalom.
Mi az, mit tenni kell,
S megváltom őt szivemnek
Legtisztább vérivel.
Vak ámításaid
Nem fogják fátyolozni
E honnak napjait."
* |
Jól, rosszúl, mint lehet:
A sors borongva néz el
A küzdő hon felett.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir