Vörösmarty Mihály: A SZENT EMBER
Szirtbe öltözött
Kis szigetben
Tengerzaj között
Egy virító völgykebel nyilik meg
A tavasznak és a szerelemnek.
De tavasznak, szerelemnek
Nem jut ember, mert csak egy van;
És neki már nem teremnek
A virágok e kis honban:
Ősz szakálla, mint a tél
Zöld tavaszba szőve,
Átvilágol, merre kél
A kies mezőbe.
Amit vár, nem földi jó;
Lelke túl jár a világon,
Ajkiról szent imaszó
Száll az égbe hálaszárnyon.
Élte hányszor volt veszélyben,
És családa,
És hazája!
Védelmezte a nagy isten.
S ő megérte, hogy körűle
Vére ifju koszorúja
Felzsendűle;
S a szabaddá lett hazát
Már nem dúlja
Ellenség és álbarát.
És a hálaÉrtök szálla
Évről-évre a nagy éghez
A nagy égnek istenéhez.
Itt az ősz, bár lelke gazdag, |
Ő imában tud csak élni,
És azontúl ajka hallgat.
És imája vad, kegyetlen;
Gondolatban tiszta, szent bár,
De szavakban isten ellen
Lázadást és pártütést zár:
Mintha benső érzemény,
S a hazudni termett szó,
Váltig meg nem egyezvén,
S mindenik bízván ügyébe',
Mint makacs két osztozó,
Felvinnék a pert az égbe.
S szent imája,
Vad danája
Hangzott messze, hangzott ígyen:
"Légyen átkozott az isten!"
Partvirány közt függ a menny,
Változékony lenge kép,
Lomb közé zárt végtelenség,
Melyben hűvös napsugár ég,
S így is mely dicső, mi szép!
Fenn, a lombok sudarán
Ringadozva játszik a szél;
Könnyű, lengeteg nyomán
Halk, varázsos suttogás kél;
S a madárszó esti fuvolája
A vidéket álommal kinálja.
Ennyi báj közt, ennyi kéjben
Zeng a szent ember danája,
Fáradatlan mondja szája:
"Légyen átkozott az isten!"
És ha vész jön, |
Melyen szárnya tajtékot vert,
Az egekre feldobálja,
S mint itélet harsonája
Átüvölt a habmezőkön,
S a szigethon rejtekében
Mint farkas, mely kútba lépett,
Zsarnok, aki már nem véthet,
Megszorulva sír mérgében:
A szent férfi égre néz,
S hangosabban mint a vész,
Mint a tengerek nyögése,
Harsog hálakitörése;
Zengi folyton, csüggedetlen:
"Légyen átkozott az isten!"
Útazók jövének.
És előttök megnyílt enyhe
A völgy rejtekének.
Kis kereszte mellett,
Súlyos átkot isten ellen
Hőn imádva zengett.
S hallva, mely imát szól:
Jobban mint a fergetegtől,
Félnek az imától.
Nem csalódik benne,
Mert nem függ a szóbeszéden
Egyedül figyelme.
Legbuzgóbb imát ért,
S oktatólag közbeszólalIsten szent nevéért.
Emberszózatot hall,
Szemre főre nézve hallgat
Boldog ámulattal.
Szíve újra élne:
A megjobbított imára
Ébred szenvedélye.
Magasabb lesz kedve:
"Legyen áldott a nagy isten!"
Mondja lelkesedve.
Mellett az örömnek,
Tiszta fényes gyöngyszemekben
Szent könyűk ömölnek.
Indulatja,
Szűnik a vad tenger
Magas áradatja.
S oly sok élet s kincsszerek
Temetői;
Nyájasodni kezdenek
Arca mély redői.
S a hajós nép
Vígan fellép
Lenge hajlakára;
Eljutandók nemsokára,
Ahol a hon
Vár fiára,
S túl a csalfa tengeráron
Leng elébe
Szép határa
Tünde képe.
Mégis a szigettanyára
Vissza-visszanéznek.
S míg regélnek
Egyre másra,
Bámulattal a szent férfit,
Kit, mint vélték, őriz a hit,
Épen a hajóval szemben,
Futva látják s rémületben.
Ahol a part víz felé lejt,
S a tengerbeHosszu keskeny nyelvet ölt be,
Mintha versenyt futna széllel, habbal:
Ott szalad nagy sebbel-lobbal.
A remete a tengerre lép.
Őrültnek látszik vak merénye,
S hogy halált kér oly szilárd erénye.
S ím csodák csodája!
Elsimúl a hab dagálya;
S mint egy óriási szem
Bámulattól megmeredve,
Mintha jéggé fagyna nedve,
Áll a roppant vízelem.
S már a sík mélynek felette
Jár a puszta honnak szente,
S egy rövidke pillanatban
A födélen, a hajón van.
Ott rebegve
Hőn esengve
Mit kereshet, mit akarhat?
Mért tevé e vészes útat?
Visszakéri szívnyugalmát:
Elfelejté jobb imáját.
Bölcs Gerő e nagy csodára
Így szól a nép hallatára:
Embereknek hangzik a szó,
Isten szív után itél:
Aki hisz, szeret, remél,
Az jobbjához feljutandó.
Csalfa szívre, cifra szóra,
A szerencsés hazudóra
A világ hallgat bolondúl:
A magas menny meg nem indúl.
Téged istenJól megértett,
ÉletedbenAngyallá tett:
Mondd tovább is bátran szent imádat,
És ne rettegj semmi földi vádat.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir