Külpolitika
Külpolitika
Az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikáját alapvetően a másik négy európai nagyhatalomhoz, Franciaországhoz, Angliához, Németországhoz és Oroszországhoz fűződő viszony határozta meg. 1867 után a Monarchia megszabadult a német és az olasz kérdés tehertételétől, s ezzel nyugati irányú külpolitikai aktivitása is jelentősen csökkent. A Monarchia vezetői kelet és délkelet, a Balkán felé tekintettek. Az európai nagyhatalmakat már a század húszas éveitől kezdve foglalkoztatta a keleti kérdés, a bomlásnak indult Törökország további sorsa. Anglia és Franciaország az európai egyensúly egyik biztosítékának tekintették a Török Birodalom fennmaradását, s mindenáron meg akarták akadályozni, hogy Oroszország a szultán birodalmának megdöntésével kezébe kaparintsa a földközi-tengeri kijáratot jelentő tengerszorosokat. A német egység létrejöttével ez a helyzet némileg változott. Franciaország az 1870-71-es vereség után a revánsot, Elzász és Lotaringia visszaszerzését tartotta fő külpolitikai céljának, s ebben egyre inkább számíthatott a német gazdasági és katonai potenciál növekedését aggódva figyelő Anglia és Oroszország támogatására. A Monarchia vezetői aggódva figyelték Oroszország balkáni előnyomulását, s joggal tartottak attól, hogy a Török Birodalom széthullásával létrejövő balkáni kisállamok Oroszország befolyása alá kerülnek. A magyar politikusok számára különösen aggasztó volt az, hogy mind Szerbia, mind Románia megpróbálja saját fősége alatt egyesíteni a Monarchia szerb- illetve románlakta területeit is.
Az 1875-ben a hercegovinai felkeléssel kezdődő keleti válságban a Monarchia egyszerre igyekezett megőrizni Oroszország jóindulatát s megállítani annak keleti előnyomulását. 1877. január 15-én Andrássy Gyula, közös külügyminiszter megállapodott Oroszország képviselőivel, hogy a bekövetkező orosz-török háborúban a Monarchia jóindulatú semlegességet fog tanúsítani; cserébe Oroszország támogatást fog nyújtani Bosznia és Hercegovina annektálásához. Az 1877/78-as orosz-török háborút lezáró San Stefanó-i békében azonban Oroszország túlzottan jelentős előnyökre tett szert, ezért Andrássy kezdeményezésére Berlinben nemzetközi konferencia ült össze az orosz-török béke felülvizsgálatára. A berlini kongresszus alaposan megnyirbálta Oroszország kivívott előnyeit, s egyben felhatalmazta a Monarchiát Bosznia és Hercegovina okkupációjára. A két tartományt sem Ausztriához, sem Magyarországhoz nem csatolták, hanem a közös pénzügyminisztérium irányítása alá került.
Oroszország nem felejtette el a berlini kongresszuson elszenvedett kudarcot, s a balkáni válság sem múlt el. A Monarchiának tehát szövetséges után kellett néznie. Bismarck, német kancellár 1879-ben oroszellenes szövetséget ajánlott Andrássynak, aki ezt elfogadta. 1882-ben Olaszország csatlakozásával létrejött a hármas szövetség, 1883-ban pedig Románia is lemondott a Monarchiával szembeni területi követeléseiről, s csatlakozott a szövetséghez.
Andrássy nem kereste a konfliktust, csupán igyekezett a Monarchiát kedvező helyzetbe hozni egy összecsapás esetére. 1873-ban ő kezdeményezte I. Ferenc József és II. Sándor orosz cár konzultatív egyezményét, amelyhez aztán I. Vilmos német császár is csatlakozott. A három császár egyezményének nevezett, s a Szent Szövetség újabb kiadására emlékeztető megállapodásban a szerződő felek vállalták, hogy az európai békét fenyegető konfliktus esetén konzultálnak a kialakítandó irányvonalról. Az egyezményt 1881-ben és 1884-ben is megújították, ám a következő évben, 1885-ben végleg megromlott a Monarchia és Oroszország viszonya.
"A világ meg fog lepődni az én oroszbarát külpolitikámon" – mondta korábban Andrássy. A század 1880-90-es éveiben ez a fajta külpolitika háttérbe szorult. A Monarchia vezetői idegesen reagáltak minden egyes orosz lépésre, s kevés rugalmasságot tanúsítottak balkáni szövetségesükkel, Romániával szemben is. Az orosz-német viszony megromlása, majd az orosz-francia közeledés már előrevetítette az újabb európai szövetségi rendszerek létrejöttét. 1897-ben a Monarchia még megállapodást kötött Oroszországgal a balkáni status quo fenntartásáról, a századelőn azonban jórészt már Németország volt a Monarchia egyetlen biztos külpolitikai szövetségese.
A külpolitika kudarcait bizonyos belpolitikai események is felerősítették. Az 1868-as nemzetiségi törvény sorozatos megsértése, a nemzetiségi politikusok és szervezetek elleni eljárások, a nemzetiségi lakossággal szembeni karhatalmi fellépések belülről ásták alá a Monarchia egységét, s hangolták ellene az európai közvéleményt. Ezek az akciók ugyan nem fenyegették létükben a magyarországi nemzetiségeket, de arra alkalmasak voltak, hogy Európa-szerte kedvezőtlen színben tüntessék fel a Monarchiát és benne Magyarországot. A Monarchia – ellentétben Oroszországgal – nem volt a népek börtöne; de a nemzetiségi politikusok külföldi propagandája révén egyre inkább annak látta a külföldi közvélemény.
I. Ferenc József és táborkara
Magyarország demográfiai térképe
H. R.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
