A mondat szerkezettípusai
A mondat kettős arcú jelenség: összekötő kapocs a nyelv (az eszközállomány) és a beszéd (a használat) szintje között. A nyelvi állomány valójában jelek készlete: a valóság elemeinek, jelenségeinek a nyelvközösség által kialakított és rögzített fogalmait ezek segítségével tudja a beszélő (író) úgy megjelölni, hogy ezáltal felidézze őket a hallgatóban (olvasóban). Az alapszófajok a (létező vagy társadalmilag elgondolt) dolgoknak és jellemzőiknek, a segédszófajok és a toldalékok ezek kapcsolatainak, viszonyainak jelölői.
A mondatfajták mindegyikének megvannak a maga jellemző eszközei és formái. A kijelentő mondat állítmánya általában kijelentő vagy feltételes módban áll, a felszólítóé felszólító módban. A felkiáltó mondatot többnyire „De” vagy „Jaj de” vezeti be, s ehhez kijelentő módú állítmány társul; az óhajtó mondat indulhat „Bár vagy” „Csak ne” szócskával, de állítmánya feltételes alakú. Néha nehéz eldönteni, hogy egy efféle megnyilatkozás: „De szeretnék gazdag lenni”, felkiáltó vagy óhajtó mondat-e; s nem könnyű elhinni, hogy a „Szeretnék gazdag lenni” egyszerű kijelentő mondat.
Olykor csupán a hangzásforma jelzi, hogy egy „Tűz van” vagy „Jön az árvíz” szövegű mondat kijelentő vagy felkiáltó-e. Máskor bizonyos, hogy egy-egy kijelentő alakú mondat – szerepét tekintve – felszólítás: „Most megmosod a kezedet!”, „Ti ketten idehozzátok a füzeteteket!” Felszólító értékű lehet a kérdő alakú mondat ilyen megformálásban: „Ideadnád a sót?”, „Viszed innen azt a kutyát?!” Ugyanígy, udvariasabb formában is: „Volnál szíves abbahagyni a dúdolást?”
Találunk tagadó formát állításként, ilyenekben: „Ez a Pista nem buta gyerek”, „A bélyeggyűjtés nem rossz szórakozás”. A tagadó forma akár felszólító értékű is lehet: „Nem bánnám, ha velem jönnél!”
Forma és tartalom ellentmondásakor használhatunk ilyen kettős megnevezéseket: „felszólító értékű kérdő mondat”, „felkiáltó értékű kijelentő mondat”. Ekkor a biztosabb fogódzóból, a formából indultunk ki. Ingatagabb volna a fordítottja: „kérdő alakú felszólító mondat”, mert a tartalmi oldal megítélése mindig bizonytalanabb a formainál.
A meghatározások többsége, nem is indokolatlanul, a mondatnak imént bemutatott jellemzőjét ragadja meg: a szerkesztettségét. Akadémiai nyelvtanunk (A mai magyar nyelv rendszere. II. kötet, 1962) például a következőképpen: „A mondat a beszédnek két vagy több, nyelvtani szabályok szerint megszerkesztett (ritkábban egy, esetleg grammatikailag szerkesztetlen) szóból álló alapegysége, mely a beszélőnek egy valóságra vonatkoztatott, kerek tudattartalmát s ehhez való állásfoglalását fejezi ki, s amelyet az esetleges előző vagy következő mondattól a szerkesztés különféle nyelvtani eszközeinek viszonylagos lezártsága jellemez – ide értve a zeneiekét (mondatfonetikaiakét) is” (19; a kiemelések az eredetiben ritkítással).
A szerkesztettség a mondatoknak valóban túlnyomó többségében érvényesülő (azaz domináns) jellemzője. Magának a mondatnak mégsem föltétlenül meghatározó (nem definitív) kelléke.
Az első akadémiai nyelvtan
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir