A jeltudomány és megnevezései
A jeltudomány és megnevezései
Az ősember is látott, sőt értett is jeleket. A mai jeltudomány sok szakkifejezése a görögből származik. A rómaiak főként a jelentéssel foglalkoztak. A középkorban teológia és logika, a reneszánsz idején a kultúrák különféle jeleinek a bemutatása volt viszonylag széles körben ismert. Az angol filozófus John Locke Értekezés az emberi értelemről c. könyve (1690) végén, a tudományokat rendszerező részben ír „szémeotiké, vagy a jelek tudománya” kérdéséről. „Ennek a feladata megvizsgálni azoknak a jeleknek a természetét, amelyeket az elme használ a dolgok megértésére vagy tudásának másokkal való közlésére.” A filozófiai–logikai szemiotika klasszikusa az amerikai Ch. S. Peirce (1839-1914), a társadalom jelenségeit vizsgáló szemiotika körvonalazója az ugyancsak amerikai Charles Morris (1901-1979) volt. A francia nyelvtudós, Ferdinand de Saussure (1857-1913) nyelvelméleti munkájában azt a gondolatot vetette fel, miszerint „elképzelhetünk tehát egy olyan tudományt, amely a jelek életét tanulmányozza a társadalmi életen belül; ez a társaslélektan, és következésképpen az általános lélektan része lenne, amelyet mi (a görög szémeion – ‘jel’ – szó alapján) szemiológiának nevezünk. Ez arra hivatott megtanítani bennünket, miben állnak a jelek, s milyen törvények igazgatják őket”.
A görög ‘jel’ szóból (szémeion) tehát angolszász (valamint német, orosz stb.) szóhasználatban szemiotika a franciában (és a román nyelvekben) szemiológia lett. Magyarul az előbbi megoldást követjük, ám használjuk a „jeltudomány” megnevezést is. Természetesen a jelek vizsgálatának (akárcsak ma is) több tucat tudományos irányzata, iskolája különböztethető meg.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
