A klasszikus időmértékes verselés
A szótagmérés hagyományos, sorozatosan ismétlődő egységei a szóhatároktól független, meghatározott szótagszerkezetű verslábak. Alábbi táblázatunkban a verslábak magyarosan ejtett (görög eredetű) neve mellett megemlítjük 18-19. századi magyar „becenevüket” is, amelynek érdekessége, hogy hangzásával a megnevezett ritmusképletet utánozza. (A „szökő” jambus például egy rövid és egy hosszú szótag kapcsolata.) A versláb hangzását egy-egy szövegpéldával (szóval, szókapcsolattal) is felidézzük. Képleteinkben a hosszú szótagot vízszintes vonalkával (⎯), a rövidet félkörrel (∪) jelöljük.
A verslábakat többféleképpen csoportosíthatjuk. Vannak 2, 3, 4 szótagú verslábak. Ritmikai szempontból a rövid szótag időtartama számít viszonylagos időegységnek (1 mora), a hosszú szótagoké ennek a kétszerese (2 mora), így az egyes verslábak ritmikai időtartama 2, 3, 4, 5, 6 mora lehet. Ez az időmérés természetesen nem zenei pontossággal értendő, de a hozzávetőleges arányok nemcsak a szándékosan pattogó, kimért ritmizálásban („skandálás”), hanem a természetes szövegmondásban is érvényesülnek.
A vegyes szerkezetű verslábakban a hosszú szótag kiemelkedő, „erős” helyzetben van (iktus vagy lüktető). Ez a nyomatékos szótaghelyzet határozza meg a versláb lejtésirányát. A lüktetővel kezdődő verslábak (pl. a trocheus, a daktilus) ereszkedő lejtésűek. Ennek fordítottja az emelkedő lejtés (pl. a jambusé, az anapesztusé). Emelkedő lejtésű, 7 szótagú jambusi sorfaj például az anakreóni sor: ∪ ⎯ | ∪ ⎯ | ∪ ⎯ | ∪ . Képletében a ∪ jel úgynevezett „közömbös” szótaghelyzetre utal, amelybe akár hosszú, akár rövid szótag kerülhet. Szövegpélda Csokonaitól: A rózsa szép virágszál. Az egynemű szótagokból épülő verslábak (például a pirrichius és a spondeus) a lejtésirány szempontjából önmagukban semlegesek, éppen ezért többnyire helyettesítő verslábul szolgálnak.
A verslábnál nagyobb, ismétlődő ritmikai egység a dipódia vagy lábütem (két versláb szorosabb kapcsolata), valamint a kólon (ismétlődő verslábakra nem osztható, de meghatározott szerkezetű szótagtömb). Magyarul is kedvelt formaelem például az adóniszi kólon: ⎯ ∪ ∪ ⎯ ⎯ . Kettős példája Nemes Nagy Ágnestől: Fönt meg a felhők || szállnak az égen.
Kólonokból alakult kötött sor- és szakaszmértékek építik fel az ókori görög költőkről elnevezett, szigorúan meghatározott szerkezetű klasszikus strófákat. A magyar költészetbe is átkerült három legismertebb változat: 1. a szapphói strófa (pl. Virág Benedek: Békesség-óhajtás, Berzsenyi Dániel: Búcsúzás, József Attila: Útrahívás); 2. az alkájoszi strófa (pl. Batsányi János: Tűnődés, Berzsenyi Dániel: Fohászkodás, Babits Mihály: In Horatium); 3. az aszklepiadészi strófa (pl. Berzsenyi Dániel: A közelítő tél, Horác, Tóth Árpád: Óda az ifjú Caesarhoz).
Az ókori költészetben kevésbé kötött, változó szerkezetű és szótagszámú sorfajok is kialakultak. Ilyen több változatú lábvers például a hexaméter, amely hat, alapvetően daktilusi lejtésű verslábból áll. Általános képlete: ⎯ ∪ ∪ | ⎯ ∪ ∪ | ⎯ ∪ ∪ | ⎯ ∪ ∪ | ⎯ ∪ ∪ | ⎯ ∪ . Közeli rokona, gyakori versalkotó társa a pentaméter, amelynek harmadik és hatodik verslába helyén csak egy-egy hosszú lüktető maradt (^ = szünetjel): ⎯ ∪ ∪ | ⎯ ∪ ∪ | ⎯ ^ || ⎯ ∪ ∪ | ⎯ ∪ ∪ | ⎯ ^
A hexaméter és a pentaméter hagyományos sorkapcsolatát disztichonnak, párversnek nevezik. Disztichonokban szólal meg például Vörösmarty Mihály A Guttenberg-albumba és Kölcsey Ferenc Huszt című epigrammája.
Klasszikus időmértékes verslábak
| A versláb neve | | beceneve | képlete | | például |
| tribrachisz | | szapora | | ∪ ∪ ∪ | | fekete |
| anapesztus | | lebegő | | ∪ ∪ ⎯ | | csodaszép |
| daktilus | | | lengedi | | ⎯ ∪ ∪ | | éjszaka |
| amphibrachisz | | körösdi | | ∪ ⎯ ∪ | | ki látta? |
| kis jónikus | | picilépő | | ∪ ∪ ⎯ ⎯ | szerelemnek |
| koriambus | | lengedező | ⎯ ∪ ∪ ⎯ | alszik a vár |
| molosszus | | andalgó | | ⎯ ⎯ ⎯ | száncsengő |
| krétikus | | | ugrató | | ⎯ ∪ ⎯ | | óh, az éj! |
