A nyelv megelőz minket
A nyelv megelőz minket
A beszélő alany nyelvi elhelyezkedésének struktúraelemzési szempontjából nincs különösebb jelentősége annak, milyen „irányban” transzcendáljuk (vagy transzcendáljuk-e egyáltalán) a nyelv valóságát. Vagyis, hogy tételezzük-e, vagy pedig tagadjuk valamely nyelven túli tényező uralmát a nyelviség fölött. A fentebbi megfigyelés voltaképpen csak arra szolgál, hogy segítségével elkerüljük „a szó jelentése – használata a nyelvben” jólismert Wittgenstein-i tétele (Philosophische Untersuchungen, 1967) körüli félreértések egyikét. A modern irodalom nyelviségével kapcsolatban ugyanis terjedőfélben van egy olyan felfogás, amelyik a használat és jelentés ekvivalenciáját egyfajta értelmezői tetszőlegesség felszabadításaként érti. Ezért aztán úgy helyezkedik szembe a nyelv eszközjellegű használatának dogmájával, hogy azzal éppen ellentétes végponton köt ki.
Abból indul ki tehát, hogy maga az értelmezői pozíció engedi meg a szöveg-jelentés szabad befogadói „előállítását”. Az értelmezés itt kifejezetten tagadja a szövegekben megtestesülő másság ismérveinek meghatározhatóságát. Azt tehát, ami méltányolhatóvá tehetné bármely másik beszéd idegenségét s a mi értelmezésünktől való bizonyosfajta függetlenségét. Ez a naiv megértés arra vezethető vissza, hogy elvileg csak szubjektumtól függő tudást képes elismerni. A mű nyelvének pusztán értelmezői használata így mintegy „bekebelezi”, megszünteti azt a másságot, amelynek révén maguk a művek mindig megalapozzák az esztétikai tapasztalat folytonosságát.
Ezzel szemben úgy látszik, a jelentés-nyelvhasználat tétele sem a nyelv eszközjellegű használatának, sem pedig az értelmezői tetszőlegesség használta nyelvjátékoknak nem szolgáltatható ki. A használat elve nem az eszközök elbírt vagy tetszőleges alkalmazását jelenti, hanem a megértendő és a megértő kölcsönös együttműködését. Vagyis ennek az interszubjektív „használatnak” a során létrejövő, megteremtődő jelentés az, ahol a nyelv együtt-alkotó képessége megnyilatkozik. A Wittgenstein-tétel tehát sokkal inkább abban a horizontban válik termékennyé, amelyben – a Humboldtot egyébként úgyszintén nagyrabecsülő – Heidegger ismerte fel a nyelvi jelentésalkotás kötöttebb feltételrendszerét. Anélkül, hogy bármely értelemben is egybemosható volna Wittgenstein és Heidegger nyelvfelfogása, látnunk kell, hogy a nyelv használhatóságának és a beszélők fölötti hatalmának dilemmája csak olyan szemléletformák keretei között oldható fel, amelyek nem a nyelvi csőd-, hanem a kommunikáció valóságaként próbálják megérteni a beszélőnek a nála hatalmasabbra való ráutaltságát.
Heidegger itt abból indul ki, hogy bár nyelvünk metafizikája „a »létezők« testére szabott”, s ezért „az európai ember léthez való viszonya és nyelvhez való viszonya egy tőről fakad” (Fehér M. István: Heidegger útja a Lét és idő-ig), a – teremtődő, pusztuló, használható és ellenálló – nyelvnek annyiban mindig hatalma van a beszélőn, amennyiben mint őt megelőző képződmény, már eleve előbb rendelkezik a beszéd képességével. A nyelv tehát azért „a lét háza”, s az ember azért „lakozik a nyelv hajlékában” (Brief über den Humanismus, 1947), mert elsősorban nem az ember, hanem a nyelv beszél. Mindezt persze nem a köznapi kommunikációban tapasztaljuk meg (amikor a nyelv mintegy megvonja magát tőlünk), hanem akkor, amikor nem tehetünk mást, mint hogy hallgatunk, ráhallgatunk a nyelvre. „Kifejezetten csak azért vagyunk képesek – írja a nyelv lényegéről – egy nyelvet beszélni, valamiről a beszédben tárgyalni, mert a nyelv a mindennapi beszédben nem hozza szóba, hanem inkább magához tartja magát. De hol jut szóhoz a nyelv maga nyelvként? Különös módon ott, ahol ahhoz, ami minket érint, magához ragad, szorongat vagy lelkesít, nem találjuk a helyénvaló szót.” (Unterwegs zur Sprache, 1959). Ilyenkor tapasztaljuk meg a nyelvi megértés valóságát – teljességgel hasonlóan azzal, ahogyan a megértés tapasztalja meg a létet. Hisz Gadamer felfogásában a lét is csak ott válik hozzáférhetővé, „ahol azt, ami történik, csupán megérteni lehet” (Wahrheit und Methode).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
