Orbán Ottó (1936–)
Orbán Ottó (1936–)
Megpróbáltatásokkal teli gyermek- és ifjúkora alaposan megindokolhatta volna a tiszta (s akár panasztelt) élménylíra gyakorlását. Mozgékony szelleme, elegánsan szabálytalan alkata hamarosan átfogóbb vállalkozások felé kormányozta. Horizontját több nagy, más kontinensekre tett utazása is tágította, valamint az a szellemi kalandozás, amely műfordítóként vitte a világlíra tájaira. Legnagyobb hatással a beatirodalom volt rá: Allan Ginsbergék szabadságdicsőítő, korlátokat nem ismerő radikalizmusa, szabadszájúsága. Maga is belefeledkezett a nagyobb lélegzetű szabadversbe. Ennyi és ennyiféle szabadság (egy épp szabadsághiányos hazában...), s a benső és külső rend iránti vonzódás a kötött formákban is virtuózzá emelte Orbánt. Ötvenéves kora tájt sajnálatos és végzetes esemény: a súlyos kór támadása is a végérvényes megszólalás, a testáló versbeszéd felé indította. Kedélyét, humorát, vitakedvét, fáradhatatlanságát e szorításban sem vesztette el. A birodalom alkonya c. versében – melyet ráértéssel az irodalom alkonyának is fölfoghatunk – mégis így összegez: „Egész életemben egy süllyedő korszakból beszéltem kifelé... / Legjobb tulajdonságaim tanúskodnak ellenem, / hajlamom a mérlegelésre, a belátásra, a kételkedésre, / a sokféle hang, amelyen szólni tudok, / becsületességem mindabban, ami az alakoskodás mesterségét illeti...”
Újabb versei közül legalábbis hasonló fontosságú, címerérvényű a Himnusz az őszülő Földhöz. Rávall Orbánra, hogy pár szóban Kölcsey és Vörösmarty (sőt Petőfi, Arany és mások) nagy nemzetverseit idézi meg a címmel. Pesszimizmusa ebben annyira enged föl, hogy bár „minden inog, romlik”, azért „emlékszik a test” a jóra, a szépre, a magasztosra, az egyszerire. Mindarra, ami „egy percig maga volt Isten fiatalsága, az élet, az út, a dicsőség.” Az újszövetségi asszociációjú utolsó szavakkal, az „Odafönn aki vagy... vagy nem vagy” félsorral Orbán Istenkeresése is megszólal. Fölserdült olvasók fogékony esze és lelke előtt a költő nem ismer titkokat. Pőrén kimondja a világ végzetét, a maga betegségét, a művészet tévesztéseit, a társadalmi szerepek zavarodottságát. Lírája a fölemelő, sötét ragyogás, a tudás és a tudni akarás lírája. Egyre kiteljesültebb szépség, a múlás és a romlás, a hanyatlás és a katasztrófa monumentuma. S mindeközben egyes versei ilyen rímeket szikráztatnak össze: avant garde – aranykard; vasport – lovassport; Jékely – égbeli (Jékely Zoltán, a költőtárs egyébként Orbánnál „gavallér”, akinek fejében a „tallér kontra pallér” kettősríme jár). Orbán Ottó olyan egyedi, megragadó formát ad a hiánynak, az űrnek, hogy e forma maga szólít a hiány, az űr ellen.
Orbán Ottó kötete Szemethy Imre rajzaival
Orbán Ottó. Urbánusok, népiesek; kinek a csontjai ezek? (részlet) „Úgy képzeljük, hogy ég a ház, és a ropogó nádtető alatt / egy katatón skizofrén ül és meredten bámul maga elé, / mert nem tudja eldönteni, hogy két keze közül melyik az igazi...”
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
