OTTLIK GÉZA ÉS MÁNDY IVÁN (Szabó B. István) | Pannon Enciklopédia

OTTLIK GÉZA ÉS MÁNDY IVÁN
(Szabó B. István)

Kihagyni, törölni, redukálni, átugrani, elhallgatni – ez a retiráló, önkorlátozó attitűd jellemzi Ottlik és Mándy szövegformálását éppúgy, mint írói viszonyát az ábrázolt világhoz. Alkotó módszerük a szobrászéhoz hasonlítható, aki a formázatlan kőtömbből egyre többet farag le, hogy csakis az ábrázolandó lényeg maradjon meg.

A magyar irodalmi köztudatban (kánonban) az 1960–70-es évek táján nem szakadásszerűen váltott át a tradicionális elbeszélőmód a modern (neoavantgárd és posztmodern) formákba. Különösen az olvasók kánonjában még évtizedekig tovább élt (és él) a kései romantikus elbeszélés (Krúdy, Tamási, Márai, Gelléri) hagyománya, illetve a széles társadalmi tablókból kimetszett lélektani realizmusé (Móricz, Kosztolányi, Németh László regényeiben) vagy a társadalmi-politikai erőtérben kifejtett moralizálásé (Nagy Lajos, Déry Tibor és mások műveiben). A magyar próza szövésmintája, textúrája azonban változott: a 70-es évektől mindinkább jellemzővé vált benne az a szál, amely korábban marginálisnak és jelentéktelennek (mert korlátozott hatásúnak, sőt hatástalannak) látszott, – Ottlik és Mándy művészetének szála. A 80-as évekre pedig – Örkény István esszenciális groteszkjével és Mészöly Miklós szigorú pontosságra törő, oknyomozó miszticizmusával együtt – ez a sajátos prózaírói „minimal art” bizonyult a korhoz leginkább illő és az újabb írónemzedékek számára is továbbvihető hagyománynak.

Ottlik és Mándy világ- és emberszemlélete bizonyos rokonságot mutat az egzisztencializmus filozófiájának szorongásos reményvesztettségével. Nem hittek abban, hogy az ember, a társadalom, a világ megváltható, hogy tökéletlensége üdvtanokkal vagy nevelő célzatú példázatokkal korrigálható. Ilyesmiket tehát nem írtak, és következetesen tartózkodtak bármiféle író-váteszi szerepvállalástól. Rezignált szkepszisük azonban sosem keseredett bele az esendő ember lenézésébe, kigúnyolásába vagy gyűlöletébe. Ellenkezőleg: az együttérzés, a részvét az, ami éles fénnyel világítja be mindkettőjük munkásságát.

Ottlik Géza (1912–1990) Iskolapélda Mándy Iván (1918–1995) Víz alatt Hűlt helyek és magányos tárgyak litániája

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir