Magyar herpetológia a 18. századtól | Pannon Enciklopédia

Magyar herpetológia a 18. századtól

Magyarországon a herpetológia tudományának kezdetei a 18. századra tekintenek vissza. A legelső munkák általános állattani, sőt még tágabb természethistóriai művek voltak, amelyekben a valóságos megfigyelések anekdotázó módon keveredtek a mesék, legendák, babonák elemeivel (pl. 1702); Gáty István: Természethistória, 1795). Az első tudományos állattani könyv, amely a csúszómászókkal is foglalkozott, Földi János „Állattan”-a volt (1801), amely Carl Linné svéd rendszerező felfogását ültette át először magyar nyelvre. Mégis, Frivaldszky Imre (1799–1860), a Magyar Nemzeti Múzeum „természetiek tárá”-nak múzeumi őre volt az első zoológus, aki kizárólag a hüllők egy csoportjának, a kígyóknak szentelt monográfiát, főként saját megfigyelései alapján. Huszonhárom oldalas, latin nyelvű könyve (Monographia Serpentum Hungariae, 1823) tekinthető a magyar herpetológia igazi kezdetének. A továbbiakban Gerenday József (1814–1862), Károli János (1842–1882), Teschler György (1851–?) egy-egy elszigetelt, egyedülálló írása után a 19. és 20. század fordulóján három kiemelkedő zoológus alapozza meg széles munkásságával és részletes, eredeti megfigyeléseivel mind a mai napig ismereteinket a Kárpát-medence (az akkori Nagy-Magyarország) kétéltűiről és hüllőiről. Bolkay István (1887–1930) elsősorban csonttani, míg Fejérváry Géza Gyula (1895–1932) inkább őslénytani munkáival szerzett világhírnevet, Méhely Lajos (1862–1953?) pedig, a legnagyobb magyar zoológus gondolkodó, a darwinizmus harcos híve, az állatvilág több csoportjára kiterjedő, oknyomozó, törzsfejlődéstani elmélkedéseivel, rendkívüli szellemi ívelésű, széles látókörű dolgozataival hagyott kitörölhetetlen nyomot a magyar tudományban. Bár Méhely munkássága a barlangi vakrákoktól az ősméhek természetrajzán és a denevéreken át a földikutyákig és a gyökeresfogú pockokig terjedt, életének, vizsgálódásainak igazán kedvelt alanyai mindvégig a kétéltűek és a hüllők maradtak, amit mi sem fémjelez jobban, minthogy 1896-ra megírta a Magyarország hüllőiről szóló hatalmas szintézisét, a „Herpetologia Hungaricá”-t. A sajnos kiadatlanul maradt 666 oldalas kézirat, a 29, Méhely által saját kezűleg festett, csodálatos színes akvarellel együtt tudománytörténetünk egyik kiemelkedő értéke, a Magyar Természettudományi Múzeum féltve őrzött kincse. Mai tudásunknak szinte nincsen olyan részlete, amit a lebilincselő stílusban, ízes, közérthető módon összefoglalt, részletes, minden fajra kiterjedő ismeretanyagban meg ne találnánk, kivéve talán a kétéltűek és hüllők csakis jelen korunknak „köszönhető” veszélyeztetettségét, és ennek természetvédelmi következményeit.

A gerincesek közül a kétéltűek voltak az első élőlények, amelyek mintegy 400 millió évvel ezelőtt meghódították a szárazföldet. Ehhez többféle „újításra” volt szükség: a vízzel ellentétben a szárazon más a helyváltoztatás, a légzés és a szaporodás, s mindehhez jön még a kiszáradás elleni védekezés. A ma is élő bojtosúszós halhoz hasonlító, ún. izmosúszójú halak páros úszóinak csontos és izmos felépítése magában hordozta a későbbiekben a szárazföldi gerincesek végtagjának alaptípusává vált ötujjú szerkezetet. A kopoltyú helyett a vér oxigéndúsításának munkáját az előbélből kialakuló tüdő vette át, a kiszáradás ellen pedig a kültakaró gazdag mirigyváladékkal védekezett. Ez utóbbi azonban és a szaporodás a kétéltűek esetében még nem jelent tökéletes alkalmazkodást a szárazföldi élethez, a nyálkás bőr a legtöbb faj esetében rendszeres újranedvesítést igényel, a halakhoz hasonlóan elsődlegesen vízbe rakott peték pedig még a „legmesszebbre jutott” békáknál sem képesek nélkülözni fejlődésükhöz a páradús levegőt, a legalábbis nyirkos környezetet. A szárazföldi életre való áttérés evolúciós folyamatát jól illusztrálja (tulajdonképpen leegyszerűsítve megismétli) a kétéltűek egyedfejlődése: a többnyire vízbe rakott petékből lábatlan, halszerű, kopoltyúval lélegző lárvák (ebihalak) kelnek ki, amelyek átalakulásuk során végtagokat növesztenek és áttérnek a tüdőlégzésre. Maga a „kétéltű” elnevezés is a minden egyes példány e kettős (vízi és szárazföldi) életviteléből származik, amely azonban – bár egyes fajoknál késleltethető vagy lerövidíthető –, de sohasem megfordítható vagy felcserélhető. A kétéltűek hazánkban előforduló két nagy csoportjának, a farokkal rendelkező gőtéknek és a farkatlan békáknak az egyedfejlődése jellegzetes különbségeket mutat.

Az ötujjú végtagtípus

A kétéltűek (Amphibia) rendjébe 16. Magyarországon élő faj tartozik, amelyek két alrendbe, a farkos kétéltűekhez (Caudata) és a farkatlan kétéltűekhez vagy békákhoz (Salientia) sorolhatók. A farkos kétéltűek tagjai az egyetlen szalamandrafajunk és a három gőténk, a békák között pedig öt családban összesen 12 fajt tartunk számon: a korongnyelvű béka-félékből (Discoglossidae) két varangyot, az ásóbékafélék (Pelobatidae) és a levelibékafélék (Hylidae) egy-egy faját, valamint az igazi békafélékhez (Ranidae) tartozó többi hat fajt.

Barna ásóbéka „elássa” magát

A kétéltűek, mint ahogy ez az eddigiekből kiderült, életük első szakaszában közvetlenül, második szakaszában pedig közvetve a vízhez kötöttek. Ebből kifolyólag, bár a különböző élőhelyek többé-kevésbé mind-mind benépesültek velük, tényleges megjelenésük legtöbbször a különféle tavak, patakok, vízfolyások és időszakos állóvizek közvetlen környezetéhez kapcsolódik. Ily módon, bár természetesen beszélhetünk az erdő, a füves területek stb. kétéltűiről, szem előtt kell tartanunk, hogy a szaporodásuk, legalábbis a hazai fajok esetében, minden esetben tényleges víztestekhez, tartós jelenlétük pedig legalábbis nyirkos, nedves élőhelyekhez kötött. A továbbiakban tehát a kétéltűeket is a könyvünkben hagyományosan közvetett felosztás szerint tárgyaljuk, de az elmondottak figyelembevételével.

A gőték és a békák fejlődésmenete
A kifejlett gőték és a békák testfelépítésében alapvető, könnyen megfigyelhető különbségek mutatkoznak (fark megléte, hátsó láb fejlettsége stb.) A kétéltűek e két, hazánkban előforduló állatcsoportja tagjainak fejlődésmenete is jelentősen eltér egymástól. A petékből kikelő lárvákon (az ebihalakon) látható jellegzetességek alapján nem nehéz eldönteni, vajon gőte vagy béka lesz-e az előttünk lévő állatból?

gőték

békák

– a vízinövényekre egyesével tapasztott peték

– többnyire csomóban vagy

fonalasan lerakott peték

– külső, jól látható, fésűs kopoltyú

– belső, rejtett kopoltyú

– először a mellső láb jelenik meg

– először a hátsó láb jelenik

meg

– a farok megmarad

– a farok fokozatosan

visszafejlődik

A békák ebihalainak szájnyílása
A farkatlan kétéltűek, azaz a békák lárvakorban teljesen vízi életmódot folytató „ebihal” alakot öltenek, amelyek kopoltyúval lélegeznek és eleinte lábatlanok. Testük egy gömbszerű vagy tojásdad törzsi részre (amelyen elől van a fej) és egy rendszerint ennél hosszabb, úszóhártyás (vitorlás”) farokra tagolódik. Az ebihalak kezdetben a vízben lebegő algával, planktonikus élőlényekkel táplálkoznak, de ahogy nőnek, fokozatosan áttérnek a ragadozó zsákmányszerzésre. Szájnyílásuk ennek megfelelően jellegzetes szaruképződményeket (szemölcsöket: „csőrt” és „fogakat”) visel. Az ebihalak faji hovatartozását az alulnézetben kézinagyítóval vizsgált száj szerkezete alapján jól el lehet dönteni. Az ábrasoron látható szájnyílásrajzolatok középen a szarucsőrt, akörül az alsó és felső ajkak szarufogsorait, végül az egészet körülölelő szemölcsgyűrűt mutatják.

1 – vöröshasú unka, 2 – zöld levelibéka, 3 – barna varangy, 4 – barna ásóbéka, 5 – erdei béka, 6 – kis tavi béka ebihalának szájnyílása

Zöld levelibéka

K. Z.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir