én
én – ‘személyes névmás, amelyet a beszélő magára értve használ’; ‘‹birtokos jelzőként› ami az enyém’: az én házam; ‘‹főnévként› személyiség, egyéniség’: a jobbik énem. – engem: ‘az ~ tárgyesete’.
Valószínűleg ősi örökség az uráli korból: vogul em, osztják me, mordvin mon, finn minä, szamojéd mon, szelkup man (‘én’). Az uráli nyelvekben az egyes szám első személyt általában m jelöli, ahogy a fenti példák szókezdő mássalhangzóján látjuk (a vogulé kivételével), és nyelvünkben is -m ragja van a megfelelő igeragoknak és birtokos személyjeleknek. A fenti példák n eleme finnugor névmásképző, amely megmaradt pl. az ennen, tennen és önnön nyomatékos névmási alakokban, vagy pl. a ten(fiad) esetében. Az ~ tehát nem más, mint a magára maradt névmási képző; eredetibb en alakjában utólagos magánhangzó-nyúlás következett be. Más nézet szerint az ~ önálló magyar fejlemény a közelre mutató névmás (ez) e eleméből, amely az n névmásképzővel egészült ki. Egyik származtatás sem ad választ minden felmerülő kétségre. – Az engem alakban a g elem ugyancsak ősi névmásképző (lásd téged), a m pedig az egyes szám első személy jele. Lásd még egyén, enyém.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
