c) A főseregek hadműveletei. Belgrád ismét török kézre kerül.
Badeni Lajos őrgróf, a sok unszolásnak engedve, végre elindult, hogy a Jagodinánál gyülekezett fősereg felett a parancsnokságot átvegye. Augusztus 26.-án ideérve, tudomást szerzett az Erdélyben bekövetkezett katasztrófáról. A tábornokokat haditanácsba összehívta, itt a helyzet megbeszélése után az általa feltett kérdésre, hogy vajjon a sereg Nis felé előre, vagy Erdélybe hátra felé meneteljen-e, egyhangúlag az utóbbi mellett foglaltak állást, mivel szerintük tartani kellett attól, hogy Thököly Erdély birtokában a felsőmagyarországi elégületleneknek kezet nyújtva, ismét be fog törni az örökös tartományokba, sőt a császárt arra is kényszeríthetné, hogy hadseregét a Rajna mellől kell majd segítségül hívnia. Ebből kifolyólag gróf Castell tábornokot rögtön útnak indították Erdélybe, hogy az ifjú Apaffy Mihállyal Kolozsvárott meghúzódott kétségbeesett rendeket felbátorítsa; Starhembergnek parancs ment, hogy Nist, melynek megvételén a nagyvezír már augusztus közepe óta fáradozott, a védőrség végső feláldozásának mellőzésével, amíg csak lehet tartsa, gróf Aspremont utasíttatott, hogy 25 lovasszázaddal Belgrádba vesse magát s végül a 3 ezreddel Orsovánál álló Heister tábornoknak utasítást küldött az őrgróf, hogy az a főseregnek küszöbön álló Erdélybe vonulása alkalmával hozzá csatlakozzék.
Közben a nagyvezír 80.000 főnyi seregével szintén megkezdte támadó előnyomulását és augusztus 15.-én Nis előtt megjelenve, megadásra szólította fel a vár őrségét s miután azt Starhemberg altábornagy visszautasította, a törökök már a következő napon a vár rendszeres ostromához fogtak. Augusztus 19.-én a császáriak igen sikerült kirohanást hajtottak végre, ami az ostromlóknak mintegy 1000 főnyi veszteséget okozott. Ezután a küzdelem változó szerencsével folyt tovább és Starhemberg teljes 24 napig sikeresen állott ellen a törökök erőlködéseinek, de mivel a főseregek Erdélybe vonulása folytán fölmentésre egyáltalában nem számíthatott, szeptember 8.-án a várát, Belgrádba való szabad elvonulás föltétele alatt, átadta. Starhemberg még megmaradt 2800 emberét, kiket az ellenség a létrejött megállapodás ellenére lefegyverzett, a tatárok pedig a Szendrőig tartó üldözés közben mindenükből kifosztottak, utóbb említett helyen végre hajókon a Duna balpartjára szállította át s aztán Pancsován keresztül Belgrádba vezette.
A nagyvezír seregével Nisről Szendrőre menetelt s miután e fontos helyet szeptember 24.-én rohammal bevette, a Duna mentén fölfelé húzódva, október 1.-én Belgrád alatt termett 40.000 gyalogost és 20.000 lovast számláló seregével. Itt Aspremont altábornagy mintegy 5000 főnyi haddal rendelkezett és mindenesetre feltűnő és különös, hogy ő Szendrő eleste után sem akarta elhinni, hogy most Belgrád ostromára kerül sor. Az altábornagy egyáltalában képtelen és alkalmatlan volt ily fontos állás betöltésére, miért is a császár Croy herceg tábornagyot küldte felváltására, de mire Belgrádba érkezett, ott a dolgok már nagyon rosszul állottak. Mihelyt a törökök Belgrád alá érkeztek, Aspremont a külvárosoktól délre fekvő táborban lévő csapatjait nyomban visszavonta a vár belsejébe s aztán a külvárosokat felgyújtván, csupán az azok szegélyein kiemelt sáncozatokat, redoutokat (a-a-a) tartotta megszállva, amelyeknek közvetlen közelében ütötte fel táborait az ellenség. Október 2.-án a nagyvezír támadást intézett az említett redoutok ellen, de csapatjai mindenütt visszaverettek. Október 4.-én Köprüli Musztafa sokkal nagyobb erőkkel megismételte ezt a támadást, mely most már sikerrel ját, úgy, hogy ezek az előretolt védőművek, a Duna felé nézőket kivéve, az ostromlók birtokába kerültek, akik nyomban megnyitották a vár felé vezető vívóárkokat. A vár megtámadására a nagyvezír három csoportot alakított: egyet jobbról a Duna mentén a Víziváros F-el jelzett része, egyet balról a Száva mentén a Felsőváros (A) délnyugati sarka s egyet az említett két támadó csoport között a Felsőváros (A) déli szegélye felé. Miután a középső támadó oszlop vívóárkaival már 80 lépésnyire megközelítette a contreescarpe-ot, a jobb oszlop október 6-án nagy zajjal rohamra indult a még keresztények kezében lévő dunamenti 2 redout ellen s azokból a védőket kivervén, egészen a vár árkáig üldözte őket. Csakhogy most a vár őrsége e helyütt kirohanást hajtott végre s az ebből keletkezett két órai heves küzdelemnek az lett a vége, hogy a keresztények nemcsak visszadobták az itt lévő törököket, hanem az előbb elvesztett 2 redoutot vissza is foglalták. Október 7.-én az ostromlók már annyira közel jutottak a Felsőváros (A) déli szegélye mentén tovahúzódó várárokhoz, hogy a két ellenfél már kövekkel és kézigránátokkal árasztotta el egymást, az aknászok pedig már szintén megkezdhették tevékenységüket. Erre való tekintettel Aspremont az október 8.-ikára hajló éjjel a két dunamenti redout kiürítését rendelte el. Az utóbb említett napon érkezett a várba Croy herceg s a parancsnokság átvétele közben egy török bomba a várnak úgynevezett ólomtornyát felgyújtotta. Most aztán gyors egymásutánban egy második és harmadik óriási robbanás következett, mely a vár mindhárom lőporraktárát légberöpítette. Ezek a robbanások állítólag árulás művei voltak s az általuk okozott légnyomás oly erős volt, hogy a parancsnoki épület is inogni kezdett, ami arra bírta az abban tartózkodó Croy herceget és Aspremont altábornagyot, hogy mindketten az ablakon át az utcára ugrottak. A robbanások hatása borzasztó volt. Nemcsak a várban lévő 3 lőportorony, hanem a Vizivárosban (D) lévő laboratórium is a levegőbe repült; a várfalakból tetemes részek a rajtuk lévő ágyúkkal együtt az árokba zuhantak s a védők százával vesztek el a falak, sziklák leomlása következtében, akik pedig élve maradtak, köztük Croy és Aspremont is, eszeveszetten menekültek a Dunán horgonyzó hajókra, vagy csónakokon igyekeztek a folyók tulsó partjára átjutni. Ezalatt a törökök minden oldalról behatoltak a várba s akit még benn találtak, felkoncolták.
Belgráddal együtt a császári sereg magvát képező 8 gyalogezred is odaveszett. E megrendítő szerencsétlenség a bécsi udvart mód nélkül megrémítette. A császár és környezete már nemcsak Budát vélte elveszettnek, hanem Bécset is féltette az előnyomulásban semmi akadályra sem bukkanó nagyvezírtől. Sokan már menekülésre gondoltak, az udvari haditanács a város falainak és egyéb erődítéseinek kijavítását rendelte el, Badeni Lajos őrgrófnak pedig Lipót császár gyors futárral parancsot küldött, hívja be Erdély védelmére a Jablonowski koronavezér parancsnoksága alatt Moldvában álló lengyel sereget, esetleg, ha kell, adja át szerződésileg az országot a gyűlölt Thökölynek, ő maga pedig gyors menetben jöjjön be Magyarországba, hogy az előnyomulását folytatandó nagyvezírnek útját állhassa.
Ámde a császáriak nagy szerencséjére, a nagyvezírnek nem voltak ily messzemenő tervei; ő megelégedett a máris elért szép eredményekkel s maga a 8000 főnyi védőrséggel ellátott Belgrádnál maradván, csupán a boszniai pasát küldte Eszék megostromlására, egy 10.000 főből álló hadtestet pedig Galga szultán alatt a még mindig körülzárt Temesvár, Nagyvárad és Gyula felmentésére. Eszék ostroma azonban csak igen rövid ideig tartott. Croy herceg és Starhemberg Guido erélyesen védelmezték a várat és november 5-iki kitörésükkel az ostromlóknak oly nagy veszteségeket okoztak, hogy a boszniai pasa jónak látta a vár környékét elhagyni.
Itt kell még megemlítenünk, hogy a szerbek ama része, összesen mintegy 32.000 szerb és albán család, akik a császári kormány biztatására a magyarországi születésű Rácz György vezérlete alatt a törökök ellen fellázadtak, illetve utóbbi időben a császáriakkal összeköttetésben állottak, félve a török bosszújától, Csernovics Arzén ipeki patriárcha vezetése alatt a Száván átkelvén, egy részük Szlavoniában és a Szerémségben, más részük Buda, Győr, Szentendre, Eger és más magyar vidékeken telepedett le.