MÁSODIK FELIRATI JAVASLAT Pest, 1861. augusztus 8. | Deák Ferenc munkái

MÁSODIK FELIRATI JAVASLAT
Pest, 1861. augusztus 8.

Mélyen tisztelt képviselőház! (Halljuk! Halljuk!)

A legmagasb királyi leirat az első fölírásban fölterjesztett jogos kívánatainkat megtagadta, s tartalma általában olyan, hogy én azt képviselői állásomnál fogva el nem fogadhatom. (Közhelyeslés.) Szükségesnek látom erre nézve, hogy a képviselőház mind saját, mind pedig állásánál fogva a nemzet akaratát jelentse ki.

Én erre nézve föliratot tartok szükségesnek, s az e részbeni javaslatot a tisztelt ház engedelmével felolvasni és a ház asztalára letenni fogom; minthogy pedig az terjedelmesebb, Szalay László barátomat kérem meg, hogy időnkint az olvasásban váltson fel. A fölirat tartalma a következő lenne (Halljuk! Halljuk!):

74„Felséges Császár és Király!

Midőn az abszolút rendszernek tizenkét éven át reánk nehezedett uralma megszakadt, hittük, hogy véget értek szenvedéseink, s bizton reménylettük, hogy azok utófájdalmait enyhítendi majd az idő, s a károkat, miket ama súlyos rendszer fonák eljárása nekünk és az egész birodalomnak okozott, helyrepótolandja ismét a nemzet meg nem tört ereje, ha azt újabb megtámadások többé nem rongálják.

Nem valánk ugyan aggodalom nélkül látva, hogy a közigazgatás terén tett legmagasabb intézkedések nagyrészt nem alkotmányszerűek. De reménylettük, hogy ha majd az országgyűlés öszvehívatik, s kifejti az ország jogos kívánatait, Felséged az alkotmányosság ösvényén továbbhaladva méltánylani fogja, mit a nemzet igazság és törvény alapján kér; teljesen meg fogja szüntetni az abszolút rendszernek minden törvényellenes maradványait; s végre a fejedelem és nemzet együtt fognak állani az alkotmányosságnak törvényes terén.

Az országgyűlés öszvehívatott, s mi legelső kötelességünknek tartottuk Felséged előtt tiszteletteljes őszinteséggel kifejteni mindazokat, mik az alkotmány teljes visszaállítására s ezáltal a nemzet megnyugtatására törvény szerint múlhatatlanul szükségesek. Szólottunk a nemzet nevében azon fejedelemhez, ki a törvényes trónörökösödés jogán Magyarországnak törvényesen koronázott királya kívánt lenni; s mivel láttuk, hogy már az előleges lépéseknél is nagyrészt mellőztetik a törvények rendelete, kötelességünk volt elmondani, hogy a trónörökösödés jogát és a koronázást minő feltételekhez köti azon állami alapszerződés, mely Magyarország trónját az uralkodóháznak általadta.

Nem mi szabtuk ezen föltételeket, nem most először kívántatik azok teljesítése. Felséged elődei ugyanezen föltételek mellett voltak Magyarország koronázott királyai; Felségedet Magyarország trónja ugyanazon államszerződés alapján illeti, mely e föltételeket meghatározta.

Felterjesztésünkben nem kértünk mi engedményeket, nem hoztunk javaslatba újabb törvényeket jogaink biztosítására. Csak azt kívántuk, hogy a sanctio pragmatica egész terjedelmében minden föltételeivel s viszonlagos kötelezettségeivel együtt szorosan megtartassék, ősi alkotmányunk, országgyűlésileg alkotott törvényeink, miket a hatalom szava felfüggesztett, ismét visszaállíttassanak, s a törvények magyarázásának, módosításának vagy eltörlésének joga az országgyűléstől semmi részben el ne vonassék. Egyszóval azt akartuk, hogy a törvényesség s alkotmányosság ne félig, hanem egészen és csonkítás nélkül lépjen az abszolút hatalom helyébe.

75Felségednek folyó évi július 21-ről hozzánk bocsátott legmagasabb leirata határozottan megtagadta jogos kívánatainkat, s mi e leiratnak egész tartalmából és szelleméből fájdalmasan győződtünk meg, hogy Felséged Magyarország fölött tettleg nem a sanctio pragmaticának teljes értelmében kíván uralkodni.

Senki nem vonhatja kétségbe, hogy a sanctio pragmaticában megállapított nőági örökösödésnek egyik alapföltétele az, hogy Magyarország saját törvényei szerint kormányoztassék. Ugyanazon cikk, mely a trónöröklést az uralkodóház nőágára átruházza, elsorolván az örökösödés rendét és módját, a 9. szakaszban határozottan kijelenti, hogy »a fentebbi szakaszokban elfogadott nőági trónörökösödésre is kiterjesztetik az 1715. évi 3. cikknek rendelete«. Ezen 3. cikk pedig 1. szakaszában világosan kimondja, hogy »az ország Karai és Rendei fölött ő királyi felsége másképp nem akar uralkodni s kormányozni, mint Magyarországnak eddig hozott vagy jövendőben országgyűlésileg hozandó saját törvényei megtartásával«. 2. szakaszában kimondja azt is, hogy »Magyarország a többi tartományok módjára nem kormányoztathatik«.

Magyarország királyát tehát nemcsak a koronázáskor kiadott királyi hitlevél s letett fejedelmi eskü, hanem a sanctio pragmatica is kötelezi az ország törvényeinek megtartására. Kiterjed e kötelezettség a koronázás előtti időszakra is. Azon fejedelem, kinek a megállapított rend szerint az örökösödés megnyílt, hat hónapnál tovább nem halasztható koronázásáig is csak az alkotmány értelmében kormányozhatja az országot, mint ezt az 1790. évi 3. törvénycikk világosan rendeli.

Váratlan volt tehát előttünk Felséged legmagasabb leiratának egész tartalma. Felséged a sanctio pragmaticának ellenére abszolút hatalommal függesztette fel alkotmányunkat s törvényeinket, és ezen abszolút hatalmú felfüggesztést most nem akarja megszüntetni. Alkotmányunknak csak töredékeit ígéri vissza, elvonva tőlünk a leglényegesebb jogokat. Alaptörvényeinket önhatalmával eltörli, s azok helyébe császári diplomát és pátenst állít, miket általunk is alaptörvényeknek kíván tekintetni. Felséged azt követeli tőlünk, hogy a birodalmi tanácsba, mely befolyásunk nélkül, abszolút fejedelmi hatalommal alakíttatott, képviselőket küldjünk, s a törvényhozási jogot, melyet nemzetünk eddig saját országgyűlésén gyakorlott, legfontosabb érdekeinkre nézve a birodalmi tanácsnak adjuk át; mondjunk le az országnak azon jogáról, hogy saját adója és katonasága fölött saját országgyűlésén határozhasson, s e részben is vessük alá magunkat a birodalmi tanácsnak. Felséged országgyűlésileg alkotott s királyi szentesítéssel megerősített törvényeink egy részét, éspedig fölötte lényeges részét el nem ismerve meghagyja nekünk, hogy azokat 76módosítsuk s illetőleg töröljük el; hanem előre kijelenti, hogy azon törvényeket jövendőben sem fogja elismerni, s ezáltal Felséged a magyar alkotmánynak s átalában minden alkotmányosságnak azon alapelvét, hogy a szentesített törvények csak az öszves törvényhozás által törültethetnek el, teljesen mellőzve, az ország törvényhozó hatalmát tettleg megsemmisíti. Felséged az országgyűlés azonnali kiegészítését megtagadja, és mégis azt kívánja tőlünk, hogy e ki nem egészített állapotban mondjunk le az ország jogainak lényeges részéről, alakítsuk át alkotmányunkat, fogadjunk el octroyrozott rendeleteket alaptörvény gyanánt, készítsünk törvényeket a legfontosabb közjogi kérdések fölött, s tegyük mindezt távollétében s egyenes mellőzésével a meg nem hívottaknak, kiket az ország jogai éppúgy illetnek, mint minket. Sőt azt is kijelenti Felséged, hogy az országgyűlés majd csak akkor lesz kiegészíthető, ha mindezek általunk már előlegesen teljesítve lesznek. Mindezek oly alkotmányellenes lépések, melyek a sanctio pragmaticát lényegében támadják meg, mellőzve mindazt, mi abban mint alapszerződésben a nemzet biztosítására föltételképpen határozottan kiköttetett, s alig hagyva meg egyebet, mint az uralkodóháznak örökösödési jogát.

A legmagasabb királyi leirat elismerve, hogy a múlt évi október 20-án kiadott császári diploma tartalmánál fogva az adó és katonáskodási kötelezettség módja és szabályozása fölött ezentúl nem a magyar országgyűlés fogna tanácskozni, megnyugtatásul azt hozza fel, hogy »az ország alkotmányos önállóságának biztosítékai nem lesznek veszélyeztetve, sőt inkább szilárdulnak azáltal, ha Magyarország az örökös tartományok képviselőivel közösen tárgyalandja az adó és katonaállítás kérdéseit«.

De mi e szavakban legkisebb megnyugtatást nem találunk. Az ország alkotmányos önállósága már azáltal tetemesen meg van támadva, hogy Felséged az országgyűlésnek előleges beleegyezése nélkül, önhatalmával fosztja meg az országot ezen sarkalatos jogtól; törvényt szab önhatalmával, és az országgyűléstől nem is kérdezi, hogy elfogadja-e az ősi alkotmánynak e lényeges változtatását, hanem azt már bevégzett ténynek tekintve nekünk egyenesen meghagyja, hogy küldjünk képviselőket a birodalmi tanácsba, mely majd e jogot országgyűlésünk helyett Magyarország fölött is gyakorolandja. És így Felséged nem tekinti az országgyűlést oly testületnek, mely a fejedelem és nemzet között megosztott törvényhozó hatalmat a nemzet nevében Felségeddel együtt gyakorolja, s melynek beleegyezése nélkül törvényt alkotni vagy változtatni nem lehet, hanem tekinti oly testületnek, mely a törvényhozás terén is köteles a fejedelemnek önhatalommal kiadott parancsát törvény gyanánt elfogadni s azt az alkotmánynak és szentesített törvényeknek 77ellenére a törvénykönyvbe iktatni. Miből állana ily módon Magyarország alkotmányos önállósága, melynek törvényességét a legmagasabb királyi leirat is szóval elismeri, s hol volna ezen önállóságnak biztosítéka, ha majd Felségednek valamelyik utóda ezen példára hivatkozva egyéb törvényeinkkel s jogainkkal hasonlóul cselekednék, s azokat az ország előleges beleegyezése nélkül önhatalmú parancsával eltörölné vagy módosítaná, s az országgyűlésnek meghagyná, hogy e parancsokat a törvényhozás körében teljesítse?

De ha ezen fontos közjogi tekintet fönn nem forogna is, ha törvényhozási rendes értekezlet útján kerülne is e kérdés előnkbe, az alkotmánynak ily változtatását el nem fogadhatnánk, mert az a nemzet jogaira s érdekeire nézve káros, sőt veszélyes volna.

Nem akarunk régibb törvényeinkre hivatkozni, melyekből világos, hogy mióta adó fizettetik, s mióta állandó katonaság létezik, az adónak és katonaállításnak meghatározása kétségtelen joga volt a nemzetnek, s e jogot mindig saját országgyűlésén gyakorolta. Mellőzzük az 1715:8. és 1790:19. törvénycikkek1 tartalmának részletes elésorolását, csak az 1827:4. törvénycikket hozzuk fel, mely világosan és határozottan kimondja, hogy »az adónak és egyéb segélyezéseknek minden nemei, pénzben vagy termékekben úgy, mint katonaállításban országgyűlési tárgyalás alá tartoznak; attól semmi szín alatt, sőt még rendkívüli esetekben sem vonathatnak el; az országgyűlésileg megajánlott adót országgyűlésen kívül fölemelni vagy újabb adót kivetni s katonaállítást követelni nem szabad«.

deak-002-002-008-0011 Az első törvénycikk rendelkezik arról, hogy a hadiadó mennyiségét az országgyűlésen kell meghatározni; a második leszögezi, hogy az országgyűlésen meghatározott évi adómennyiség csak a következő országgyűlés összehívásáig terjedő időszakban hajtható be.

Ezen törvények szerint tehát véréről és vagyonáról a nemzet mindenkor maga rendelkezett. Teljesítette polgári kötelességét rendes időkben is; midőn pedig a fenyegető veszélyek nagyobb erőfeszítést, sőt áldozatot kívántak, sem vérét, sem vagyonát nem kímélte. De tette ezt kötelességérzetből, s hódolva saját törvényeinek könnyebben viselte a terheket, miket a szükség kívánataihoz képest maga vetett ki magára.

Ha ellenben az ország megfosztva eddigi alkotmányos jogától, csak másokkal együtt határozhat saját adójának, saját katonaságának kérdései fölött, akkor a nemzet véréről és vagyonáról oly testület rendelkezik, melynek tetemes többsége más tartományok képviselőiből áll. És miután azon tartományok nagy része a Német Szövetséghez tartozik, melynek mi tagjai nem vagyunk, rendelkezhetik terhünkre oly érdekben s oly kötelezettség fölött is, mely nem a mi érdekünk, nem a mi kötelezettségünk.

Felhozza a legmagasabb királyi leirat azt is, hogy Magyarország befolyása ezelőtt a közadózásnak csak csekély részére terjedett ki. De mi ezt el nem 78ismerhetjük. Az egyenes adónak azon része, mely királyi adónak is neveztetett, mindenkor országgyűlésileg lőn meghatározva; azon részét pedig, mely a megyék, kerületek és városok beligazgatási költségeire volt fordítandó, a magyar kormányszékek felügyelete alatt maguk az autonóm törvényhatóságok állapították meg. Indirekt adó, mit valósággal adónak lehetne nevezni, alig létezett Magyarországban más, mint a sónak eladása, mely mint monopólium a törvény szerint regale2 volt, és a magyar harmincadok3 . A só árának meghatározása az ország gyűlését illeti, s azt a fejedelem országgyűlésen kívül csak a legnagyobb szükség esetében emelheti fel, mint ezt az 1790:20. törvénycikk világosan bizonyítja. A magyar harmincadok királyi jövedelmek voltak mindig, s a magyar kormányszékek felügyelete alatt állottak, és azok kezelésébe, sőt meghatározásába is gyakran beleszólt a magyar törvényhozás. Egyébiránt a kereskedelmi vámok és harmincadok minden jól rendezett országban nem annyira státusjövedelmi4 , mint inkább ipar és kereskedelmi szempontból szabályozandók, és alkotmányos országokban is internacionális egyezkedések tárgyai. A postákat, melyek szintén a magyar kormányszékek felügyelete alatt állottak, nem is említjük, nemcsak azért, mert csekély jövedelmet hoztak az államnak, hanem főképp azért, mert közadózás nemének alig tekinthetők. Azon indirekt adók, melyek az abszolút rendszer által hozattak be, s melyek sok jövedelmet hoznak ugyan az államnak, de részint azért, mert fölötte magasra emeltettek, részint a fennálló kezelésnek sok költséggel, igazságtalansággal és bosszantással járó fonák módja miatt, a nép vagyoni állapotát s az államnak alaperejét gyengítik, és sok tekintetben károsak, Magyarországban ismeretlenek valának, s jelenleg is törvényellenesek. Nem áll tehát, hogy a magyar nemzet befolyása alkotmányos állásában saját közadójának csak csekély részére terjedett ki.

deak-002-002-008-0022 Királyi haszonvételi jog.

deak-002-002-008-0033 A kincstár javára szedett vám, mely az országba behozott, illetve kivitt áru értékének harmincadát foglalta magában.

deak-002-002-008-0044 Államháztartási.

Azt állítja továbbá a legmagasabb leirat, hogy a pragmatica sanctio nemcsak Magyarországnak kül- és belmegtámadások elleni sikeresebb védelmére s a trónüresedés alkalmával keletkezhető belvillongások elhárítására léptettetett életbe, hanem avégett is, hogy Magyarország és az örökös tartományok közötti kölcsönös egyetértésnek és egyesülésnek minél szilárdabb támpontjául szolgáljon, s utal ennek bebizonyítására az 1723-i 1. és 2. törvénycikkek szó szerinti értelmére. Kifejtettük első feliratunkban nézeteinket a sanctio pragmaticának és a felhívott 1. és 2. cikkelyeknek szavaira s értelmére nézve. Úgy hisszük, hogy nézeteink alaposak voltak, legalább a legmagasabb leiratban azokat megerőtlenítve nem látjuk. Egy sor sincs azon törvényekben, melynek akár szó szerinti, akár valóságos értelméből más kapcsolatot, szorosabb egyesülést lehetne kimagyarázni, mint aminőt mi említett felírásunkban elmondottunk. 79A szétválhatlanság és a feloszthatatlanság egyedül a birtoklásra volt megállapítva, s abból az országlás formájának s a kormányzás módjának ugyanazonosságát vagy egységét annyival kevésbé lehet következtetni, mert, amint föntebb is említettük, a fölhívott 2. cikknek 9. szakasza a nőági trónörökösödésre is kiterjeszti és megerősíti az 1715:3. törvénycikket, mely világosan kimondja, hogy »a fejedelem Magyarországban csak az ország törvényeinek megtartásával uralkodhatik, s az ország más tartományok módjára sohasem fog kormányoztatni«. Az egyesülés más nemének a felhívott 1723:1. s 2. cikkekben még csak nyoma sincs.

Azon egyes adatok s törvénycikkek, miket a legmagasabb királyi leirat a szorosabb reáluniónak kimutatására felhoz, nem a reáluniót, hanem inkább Magyarországnak közjogi s kormányzati különállását bizonyítják. Megemlíttetik ugyanis a trón egysége. Ezen egységet oly értelemben, hogy mind nálunk, mind az örökös tartományokban ugyanazon fejedelem uralkodik, kétségbe vonni senki nem fogja. De hiszen ez még nem reálunió, hanem természetes következése, sőt lényege a személyes uniónak. Más értelemben vett egysége a trónnak pedig csakugyan nem létezik. A fejedelem más módon, más föltételek alatt, más lényeges törvényszabta formák szerint lesz királya Magyarországnak, és ismét más módon lép trónra az örökös tartományokban; más rendszer mellett kell országlania nálunk, más mellett országol az örökös tartományokban; sőt még fejedelmi jogai sem minden részben ugyanazok törvény szerint itt, mint amott. És a trónnak egysége még a személyre nézve is megszűnik, ha Felséged ősatyjának, I. Leopold császár és királynak minden ivadéka kihal; mert akkor – mint első feliratunkban is kifejtettük – a Magyarországgal kötött pragmatica sanctio szerint az ország szabadon választhatja királyát; a többi tartományokban pedig azon sanctio pragmatica szerint, mely nekik adatott, s melyet ők elfogadtak, a habsburgi ház távolabbi nőágait fogná illetni az uralkodás.

Említtetik továbbá a legmagasabb királyi leiratban a külügyek egysége, és hogy az uralkodócsalád trónra lépte óta Magyarország a külföld irányában soha külön képviselve nem volt.

Vannak hazánkban is oly fejedelmi jogok, miket magára a király személyére ruházott az alkotmány. Mivel pedig a magyar király egyszersmind az örökös tartományoknak is fejedelme, természetes, hogy az ily jogokat mind Magyarországra, mind a többi tartományokra nézve ugyanazon fejedelem gyakorolja. De ebből szorosabb reáluniót következtetni nem lehet.

Ilyen fejedelmi jog a magyar királynak azon joga, miszerint a külhatalmak iránti viszonyokat, vagyis a külügyeket legmagasabb királyi hatalmával intézi. 80Törvényeink, név szerint az 1608. évi 2. s 1681. évi 4. törvénycikkek kikötötték ugyan, hogy a háborúnak és békének kérdései különösen Törökországra nézve a magyarok befolyásával tárgyaltassanak; a háború Magyarországban és kapcsolt részeiben az ország tudta s beleegyezése nélkül meg ne indíttassék; a békekötésnek pontjai az ország gyűlésével közöltessenek; a fényes Portánál a császári rezidens5 mellett magyar rezidens is tartassék, s az a császári rezidenssel egyenlő hatalmú legyen; s több törvényeink, különösen az 1723:104., 1741:11. és 1790:17. törvénycikkek kikötötték azt is, hogy a külügyek tárgyalásából a magyarok se zárassanak ki, s a külföldi követségekre magyarok is alkalmaztassanak. A külügyek legfőbb vezetése és intézése azonban magának a fejedelemnek kezeibe volt letéve, s az ország erre vonatkozólag is legfőbb biztosítékát az adó és katonaállítás meghatározásának jogába helyezvén csak azt akarta, hogy a külügyek tárgyalásánál a magyaroknak is legyen befolyásuk. Ezen elvet követte a külügyekre vonatkozólag az 1847/48-i törvényhozás is, midőn az említett királyi jogot tisztelve s teljes épségében fenntartva külön magyar külügyminisztériumot éppen nem állított, s elegendőnek tartotta, hogy az őfelségének személye melletti miniszter által tartassék fönn azon befolyás, melyet az ország e részben a fönn elősorolt törvények értelmében igényelhet.

deak-002-002-008-0055 Meghatalmazott képviselő.

Különösen kiemeli a legmagasabb királyi leirat az 1741. évi 11. törvénycikk 4. szakaszát, melyben az foglaltatik, hogy őfelsége a státusminisztériumban6 is fog magyarokat alkalmazni. De az említett törvényre meg kell jegyeznünk, hogy annak felhozott szavai egyedül csak a külügyi dolgokra vonatkoznak. Az ország – mint fentebb is elmondottuk – ezen törvény által csak azt kívánta elérni, hogy a külügyek tárgyalásában, illetőleg a külügyek fölötti tanácskozásokban korábbi törvényeink szerint magyarok is részt vegyenek; mivel pedig a külügyek a státusminisztériumban tárgyaltattak, s őfelsége annak meghallgatásával intézte a külügyi dolgokat, az ország rendei csak e célból kívánták, hogy oda magyar tagok is neveztessenek. Bizonyítja ezt különösen az 1790. évi 17. törvénycikkely, mely az említett 1741:11. törvénycikkelyt újabban megerősítvén azt mondja, hogy »őfelsége magához a státusminisztériumhoz is fog magyarokat alkalmazni, s oly rendeléseket teend, miszerint azok, kik a magyarok közül külkövetségekre kívánnak alkalmaztatni, magukat az állam titkos kancelláriájában kiképezhessék«. Világos a törvény e szavaiból, hogy egyedül a külügyek tekintetéből kívánta az ország, hogy a státusminisztériumban magyarok is alkalmaztassanak, miből semmiképp sem lehet azt következtetni, hogy az ország belkormányzata azon státusminisztériumtól függött.

deak-002-002-008-0066 Államminisztériumban.

81Említi továbbá a legmagasabb királyi leirat a hadsereget s annak közösségét. Kétségtelen az, hogy a magyar hadsereg a többi tartományok seregeivel együtt közösen harcolt a hon és fejedelem ellenségei ellen, de lényeges volt mindig a különbség Magyarország és az örökös tartományok között azokra nézve, mik a katonaságot tárgyazzák. Magyarország az örökös tartományoknak s azok kormányzatának minden befolyása nélkül, önállólag határozta meg a magyar katonaság számát, amint ezt számos törvények, különösen az 1802. évi 2. törvénycikk bizonyítják. Országgyűlésileg határoztatott meg a magyar hadsereg fenntartásának módja, éspedig gyakran lényegesen eltérőleg az örökös tartományokban behozott rendszertől; a megfogyott hadsereg pótlására szükséges újoncok országgyűlésileg ajánltattak meg, és ezek megajánlásánál csak a magyarországi ezredekben létező hiány vétetett tekintetbe, s az ajánlat a magyar ezredek betöltésére tétetett; a többi tartományok katonaságánál létezett aránylag kisebb vagy nagyobb hiányra soha semmi figyelem nem volt. Országgyűlésileg határoztattak meg az újoncok állításának módja s feltételei, valamint a szolgálatnak ideje is, minden tekintet nélkül arra, hogy a többi tartományokban mindezek miként állapíttattak meg. És az újoncok megajánlásánál nemcsak az vétetett figyelembe, hogy a magyar ezredek teljes számából mennyi hiányzik, hanem megkívánta az országgyűlés azt is, hogy a küldolgok fennforgó körülményei is fedeztessenek fel előtte, s az ezek szerint megismert szükséghez mérve tette ajánlatát. Bizonyítják ezeknek valóságát törvényeink, melyek közül elég leend az 1840. évi 2. törvénycikkelynek 1. szakaszát felhoznunk, mely következőleg szól: »Az ország rendei, miután a törvények értelmén sarkalló kívánatuk folytában a küldolgok fennforgó körülményeiről és a magyar ezredek jelen állapotjáról őfelsége nevében értesíttettek, a szükség iránti felfedezés következtében, ennek pótlásául, segedelemképpen, s minden ebből vonható következtetés nélkül a magyar ezredekhez önkényt 38 000 újoncot ajánlanak következő feltételek alatt…« sat[öbbi].

Az időnként országgyűlésileg ajánlott újoncozáson felül folyvást fennálló rendes toborzás által is pótoltatott a magyar hadsereg. Ezen toborzás is országgyűlésileg alkotott törvények mellett állott fenn, s annak fenntartására külön ajánlotta meg mindig az országgyűlés a szükséges költségeket.

Régiebb törvényeink aziránt is világosan rendelkeznek, hogy az idegen katonaság Magyarországból eltávolíttassék, a magyar katonaság visszahozassék, a magyar várakban magyar parancsnokok alkalmaztassanak, a magyar hadak főkapitánysága az ország nádorát illesse. A katonaság élelmezése és elhelyezése fölött mindig a magyar királyi helytartótanács intézkedett, s több ízben, különösen 1790- és 1840-ben országgyűlési bizottmányok neveztettek 82ki ezek állandó szabályainak kidolgozására. Kétségtelen mindezekből, hogy Magyarország a katonaságot illetőleg is mind közjogi, mind kormányzati tekintetben mindig alkotmányos önállással bírt, s az 1848:3. törvénycikknek azon része is, mely a magyar katonai ügyeket kormányzati tekintetben a magyar király fejedelmi hatalmának sérelme nélkül a felelős minisztériumra bízta, már előbb fennállott törvényeink értelmében lőn alkotva.

Ami a pénzügyeket illeti, alig van tárgy, melynél annyi törvényt lehetne felmutatni annak bebizonyítására, hogy az ország e részben is fenn kívánta mindig tartani önállását és függetlenségét. A bécsi kamara szeretett jogtalanul beleavatkozni Magyarország pénzügyeibe, de az ország minden ilyen beavatkozást határozottan visszautasított, s törvény által is több ízben kimondotta pénzügyének függetlenségét. Elég legyen a sok közül csak néhányat említenünk. Az 1608. koronázás előtti 5. törvénycikk azt mondja, »hogy országos kincstárnok választassék, ki az osztrák vagy bécsi kamarától éppen semmi függésben ne legyen, s más tartományok Magyarországnak jövedelmeibe semmiképp ne avassák magukat«; az 1723-i 16. törvénycikk a fentebbi törvények rendeleteit újra megerősíti; az 1741-i 14. törvénycikk azt rendeli, »hogy a magyar kamara megtartassék törvényes függetlenségében, feliratait közvetlenül őfelségéhez küldje, melyekre a leiratok egyedül őfelsége által fognak kiadatni, végre mindazok, mik Magyarországban és a kapcsolt részekben a kincstárt (aerarium) illetik, és így a só és bányászat is a magyar kamara alá legyen helyezve«. Az ország jövedelmeinek kezelése tehát törvény szerint önálló s a többi tartományokétól független volt. Az ország adójának meghatározása is, mint fentebb kifejtettük, az örökös tartományok kormányzatának minden befolyása nélkül, országgyűlésileg történt.

Megemlítünk még egyet e részbeni alkotmányos önállásunk kimutatására. 1811-ben, midőn a rendkívülileg megszaporított papirospénznek értéke egyötöd részre leszállíttatván, annak beváltására újabb papirospénz »váltócédulák« neve alatt kiadatott, őfelsége a magyar országgyűlést felszólította, hogy ezen váltócédulák értékének biztosítására és időnkénti beváltására segédkezet nyújtson. Megbízottakat is küldött őfelsége, kik az állam pénzviszonyait és a sürgető szükség minden körülményeit egy az ország gyűlése által választandó küldöttségnek felfedezvén, a tervet is előadják, mely szerint a bajon segíteni lehetne. E megbízottak eljártak megbízásukban, előadták a tervet, mely abból állott, hogy a 211 millió forint értékű váltócédulából 100 milliót vállaljon az ország magára, és annak beváltására gondoskodjék biztos pénzalapról. Az ország rendei tanácskozás alá vették e tárgyat, s abban állapodtak meg, hogy sem a 100 milliót magukra nem vállalják, sem valamely pénzalapnak előállításába nem bocsátkoznak.

83Ha Magyarország önálló és független nem lett volna, őfelsége nem szólította volna fel külön Magyarországot, hogy az állam ezen adósságának egy részét vállalja el, s az ország nem tagadhatta volna meg annak elvállalását.

De gyakorlatilag mutatja ezen világos példa még azt is, ami elméletileg az alkotmányosság elvéből amúgy is tisztán következik, hogy Magyarországot azon államadósságok, mik az ország tudta s egyenes beleegyezése nélkül, nagyrészt nem is az ország érdekében tétettek, jogilag nem terhelhetik. Ezt azonban nem azért említjük meg, mintha változtatni akarnánk első feliratunkban tett azon kijelentésünket, hogy »mi nem kívánunk ellenségesen fellépni az örökös tartományok alkotmányos népei ellen, készek vagyunk azt, amit tennünk szabad, s amit önállásunk s alkotmányos jogaink sérelme nélkül tehetünk, a törvényszabta szigorú kötelesség mértékén túl is, méltányosság alapján, politikai tekintetből megtenni, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az eddig fennállott abszolút rendszer fonák eljárása összehalmozott, az ő jólétük s azzal együtt a mienk is öszve ne roskadjon, s a lefolyt nehéz idők káros következései róluk és rólunk elháríttassanak«. Sőt újra ismételjük mindezeket, és ismételjük azt is, hogy csak mint önálló, független, szabad ország akarunk velük e tárgyban is érintkezni. De ha a mi politikai jogaink tekintetbe nem vétetnek, ha törvényes önállásunk megtámadtatik, ha az alapszerződések által biztosított ősi alkotmányunk helyett más, valamely octroyrozott alkotmányt akarnak reánk kényszeríteni, akkor Isten és világ előtt igazolva leszünk, ha semmi oly terhek és kötelezettségek elvállalásába szabad akarattal bele nem egyezünk, mikben részt venni törvény és igazság szerint nem tartoznánk.

Azt állítja a legmagasabb királyi leirat, hogy Magyarország az állam közszükségleteinek fedezésében és terheiben minden időben részt venni s azon terheknek és áldozatoknak egy részét elvállalni tartozott, melyek a leviharzott harci események folytán a népek vállaira nehezültek, s hivatkozik e részben az 1741:63., az 1796:2., az 1805:2., az 1807:2. és 1808:6 törvénycikkekre mint a szorosabb reáluniónak bizonyítékaira.

De tekintsük végig az idézett törvényeket, és figyelmezzünk a körülményekre, mik között azok alkottattak. 1741-ben Mária Terézia trónját hatalmas ellenségek támadták meg. Mária Terézia törvényes királya volt Magyarországnak, s az ország mindent megtett, hogy királyát s annak jogait megvédje. Erről szól az idézett 1741:63. törvénycikk, és azt mondja, hogy a fejedelem és ország jogainak védelmére a nemzet életét és vérét kész lévén áldozni átalános fölkelést rendel; kiköti azonban világosan, hogy az ország törvényei sértetlenül fenntartassanak, s ezen rendkívüli ajánlatból semmi következést vonni 84ne lehessen. 1796-ban, 1802-, 1805-, 1807- és 1808-ban Franciaország győzedelmes seregei fenyegették hazánkat és fejedelmünket, s az ország rendei a haza és fejedelem védelmére részint újoncokat, részint felkelést, részint rendkívüli segélyezést ajánlottak az idézett törvényekben. De mindezen ajánlatoknál határozottan kijelentették, hogy azokat önkényt és szabad akaratból teszik, s az ország jogait fenntartva tiltakoztak az ellen, hogy e szabad ajánlatból utóbbra bármi kötelezettségi következés vonassék.

Igaz, hogy kötelességet teljesített a nemzet ezen önkénytes ajánlatok által, önhazája és fejedelme iránti szent kötelességét.

De midőn a veszély óráiban fejedelme által felszólítva sietett megmenteni a hazát s megvédni királyának jogait s érdekeit, bizonyosan nem sejtette, hogy jöhet oly idő, midőn törvényes önállásának tettleges felforgatásával ősi alkotmánya helyett idegen alkotmányt akarnak reá octroyrozni; alaptörvényeit pátensekkel cserélik fel; nem engedik, hogy jogait saját országgyűlésén gyakorolhassa; és a hatalom mindezen lépéseinek igazolására éppen azon tényeket hozzák majd fel, melyek a hazafiúi kötelesség hű teljesítéséből származtak; azon tényeket, melyek által bebizonyította a nemzet, hogy törvényes jogait a király és haza érdekében tudja gyakorolni; azon tényeket, melyek a hazát és birodalmat mentették meg. Azon fejedelmek, kiknek felszólítására az idézett törvények alkotva lőnek, nem a parancsoló hatalom szigorú hangján szólottak az ország gyűléséhez, hanem azt a törvényhozó hatalom egyenjogú részesének tekintve, szólottak az alkotmány iránti ragaszkodással és az atyai szeretetnek bizalmat gerjesztő szavaival, s a nemzet lelkesedéssel fogadta, fiúi bizalommal viszonozta s buzgósággal teljesítette a fejedelem atyai felszólítását.

Azt is mondja a legmagasabb királyi leirat, hogy az 1723. évi 21., 98., 104. és 114. törvénycikkek világosan azon központi kormányra utalnak, melynek hatásköréhez a Magyarországot s a többi tartományokat közösen érdeklő minden ügyek elintézése tartozott.

De nézetünk szerint az említett törvények tartalmából ily következést vonni nem lehet. Az 1723. évi 21. törvénycikk katonai kiszökésekről szól, és némely tábornokok erőszakoskodásairól, kik különösen a várakban némely javadalmakat követeltek mint rendes fizetésüknek egy részét. Ezen követelések megvizsgálására és annak megállapítására, hogy ha csakugyan illették valamely efféle javadalmak a tábornokokat fizetésük fejében, azok nekik más módon pótoltassanak, egy bizottmány alakíttatott, mely az ország rendeinek, a haditanácsnak s az udvari kamarának megbízottjaiból állott. E két utolsó testületnek megbízottai szükségesek voltak a bizottmánynál, minthogy a 85bepanaszlott tábornokok német katonák voltak. És ha létezett volna oly központi kormány, melynek hatásköre Magyarországra is kiterjedett, nem lett volna szükséges országgyűlésileg nevezni Magyarország részéről is bizottmányt, hanem az egész ügyet mint éppen nem törvényhozási, hanem közigazgatási tárgyra vonatkozót azon központi testület vizsgálta és intézte volna el. Inkább arra mutat tehát az említett törvénycikk, hogy éppen azért, mert központi kormányzat nem létezett, Magyarország mint önálló külön ország esetenkint jött érintkezésbe az örökös tartományokkal s illetőleg azok kormányzatával, mégpedig közigazgatási tárgyakban is gyakran az ország gyűlése által.

Az idézett 98. törvénycikk azt rendeli, hogy a magyar királyi helytartótanács ő császári királyi felségének pecsétjével éljen, melyen a kétfejű sas közepén Magyarország címere legyen. Már ezen törvény tartalmából csakugyan nem lehet valamely központi közös kormányzat létezését következtetni.

A 104. törvénycikk azt mondja, hogy a magyarországi honpolgárok azon ügyekben, mik Magyarországot érdeklik, külkövetségekre is alkalmaztassanak. Erre vonatkozólag fentebb már előadtuk nézeteinket ott, hol a külügyekről szólottunk.

Végre a 114. törvénycikkben azt ígéri őfelsége, hogy a posták járását főpostamesterének meghallgatásával aszerint fogja elintézni, mint azt a közszükség kívánandja. De ez sem mutat központi közös kormányzatra. A posták sok ideig Európának több tartományaiban magánvállalatok voltak. A Thurn- Taxis család7 sokáig bírta és kezelte azokat Németország nagy részében is. De abból még következtetni nem lehetne, hogy a Thurn-Taxis családnak e birtoklása azon tartományoknak jogviszonyait bármi részben megváltoztatta volna. Egyébiránt ezen törvénycikk nem azt mondja, hogy az öszves birodalom főpostamestere vagy valamely központi közös kormányszék fogja meghatározni Magyarországban a posták járását, hanem hogy őfelsége fogja azt tenni mint magyar király, meghallgatván előbb főpostamesterét, kétségtelenül mint olyan egyént, kinek tanácsa a postaügynek akkor még fejletlen állapota mellett mindenesetre figyelmet érdemlett. Meg kell végre még jegyeznünk, hogy a később teljesen kifejlett postaügy egész terjedelmében Magyarországra nézve a magyar királyi helytartótanácsnak és a magyar királyi kamarának felügyelete és intézkedő hatalma alatt állott, ezen kormányszékek pedig, mint fentebb is kifejtettük, világos törvényeink szerint a magyar király törvényes hatalmán kívül minden egyéb hatalomtól s az örökös tartományoknak kormányzati testületétől teljesen függetlenek voltak.

deak-002-002-008-0077 Német–osztrák, egyik ágában magyar hercegi család, nevükhöz fűződött a XV. század végén Németországban a futárposta-szolgálat létrehozása. A XVII. századtól a család viselte a birodalmi főpostamesteri címet.

Azt mondja továbbá a legmagasabb királyi leirat, hogy »a birodalom közérdekei 86iránti gondosságának ragyogó jelét adta a magyar törvényhozás, midőn az 1741:4. törvénycikk 3. szakaszában oly célból, hogy Magyarországnak kormányzata a birodalom többi részeinek kormányzatától el ne különöztessék, és ellentétben az országgyűlési feliratban érintett 1485. évi 2. törvénycikkellyel, mely a nádor gyámnoki jogát illeti, Ferenc császárt8 – dicső emlékezetű Mária Terézia magyar király felséges férjét – nemcsak uralkodó társnak nevezte, hanem a trónörökös kiskorúsága esetére Magyarországra nézve is annak törvényes gyámságát reá ruházta azon világos kijelentéssel, hogy ő Magyarországot a birodalom többi tartományaival együtt atyai s gyámsági hatalmánál fogva közösen kormányozhassa«.

deak-002-002-008-0088 Ferenc István, Lotharingiai főherceg (1708–1765), 1740-től Mária Terézia oldalán társuralkodó, német-római császár (1745–1765).

Ha Magyarország alkotmányos önállása s törvényes függetlensége más törvényekben s magában a sanctio pragmaticában világosan ki nem volna is fejezve, azt már maga ezen 1741:4. törvénycikk kétségtelenné tenné. Ugyanis: Az ország rendei őfelségének férjét, Ferenc lotharingiai, barri és hetruriai herceget, ki még akkor római császárnak megválasztva nem volt, felséges neje mellé uralkodó társnak megválasztották, s a trónörökös kiskorúsága esetére annak gyámságát is reá ruházták. De világosan kijelentették, hogy e választás önkényt és szabadon történt, s hogy abból jövendőre Magyarország bármely nőkirályának fejedelmi férje soha semmi következést ne vonhasson, és hogy a nádori hatalom sértetlenül maradjon; kikötötték azt is, hogy az együtt uralkodás által az 1723. évi 1. és 2. törvénycikkekben megállapított elválhatlanság és másoknak örökösödési jogai csorbát ne szenvedjenek; az ország jogai, törvényei, szabadsága fenntartassanak; az ország ügyei a törvények értelmében kormányoztassanak, s őfelsége a legfőbb királyi hatalmat és királyi jogokat (jura majestatica), melyek törvény szerint csak a koronázott királyt illetik, ne gyakorolhassa.

Ha Magyarország alkotmányos önállással nem bírt volna, ha törvény szerint nem a nádort illette volna a kiskorú magyar királynak gyámsága, nem lett volna szükséges ezen törvénycikket alkotni, mert a gyámság mind természet szerint, mind az örökös tartományokban fennállott törvény szerint az édesatyát illette volna. De éppen azért, mert Magyarország közjogi állásában teljesen el volt a többi tartományoktól különözve, éppen azért, mert reálunió nem létezett, külön törvény által kellett arról intézkedni, hogy az édesatya Magyarországra nézve saját gyermekének gyámságától el ne távolíttassék.

Azon kivételes intézkedés, mit e részben tettek az ország rendei, teljes épségben hagyta, sőt újabban megerősítette a nádori hivatal gyámsági jogait, nemcsak azáltal, hogy kivételes volt, és azon egyetlen esetre szorítkozva tiltakozott minden abból vonható következtetés ellen, de azért is, mert a nádori 87jogok sérthetlenségét világos szavakban kimondotta. A kiskorú örökös magyar királynak gyámsága tehát jövendőben is a nádort illetvén, kétségtelenül állanak mindazon következtetések, miket mi ezen körülményből első feliratunkban a reálunió ellen felhoztunk.

Tisztelettel megjegyezzük továbbá azt is, hogy az idézett 1741. évi 4. törvénycikk elősorolja ugyan előbeszédében őfelségének a felséges császárné férjének jeles érdemeit, nyolc évig Magyarországban viselt helytartóságát9 , a harcmezőn bizonyított vitézségét s a magyar nemzet iránt több ízben tanúsított szeretetét; megemlíti őseinek jeles érdemeit; elmondja, hogy őt mint férjet Isten és a természet felséges neje gondjainak részesévé rendelte, s ezeket okok gyanánt előrebocsátva mondja ki az egyhangúlag, önként és szabadon történt megválasztást; de hogy ezt az ország oly célból tette volna, hogy »Magyarország kormányzata a birodalom többi részeinek kormányzatától el ne különíttessék«, és hogy »a gyámság azon világos feltétellel ruháztatott az édesatyára, miszerint az Magyarországot a birodalom többi tartományaival együtt közösen kormányozhassa« – mint ez a legmagasabb királyi leiratban állíttatik –, azt az említett törvény csak egy szóval sem mondja, s a kormányzat közösségének megemlítése sem fordul abban elő; sőt éppen azáltal, hogy az említett törvény 5. és 6. szakasza világosan kiköti, miszerint a kormányzás Magyarország törvényei szerint vitessék, s az országnak jogai, törvényei, szabadsága sértetlenül fenntartassanak, a többi tartományokkal való közös kormányzás eszméje is ki van zárva.

deak-002-002-008-0099 Lotharingiai Ferencet III. Károly 1732. április 5-én magyarországi királyi helytartónak nevezte ki.

Mindezeket részletesebben azért soroltuk elő, hogy a legmagasabb leiratnak ellenvetéseire felelve újabban kimutassuk első feliratunkban Felségedhez felterjesztett és a legmagasabb leiratban határozottan megtagadott jogos kívánatinknak alaposságát, melyet a legmagasabb leiratnak ellenokai s az abban előforduló idézeteknek hosszú sora semmi részben meg nem gyengítettek, és hogy kimutassuk, miszerint az ország jogai nem 1848-ban vették eredetüket, hanem azok lényegükben régiebb törvényeink szerint is csakugyan fennállottak. Az 1847/48-i törvények csak újabb, világosabb és határozottabb alakot adtak a nemzet jogainak, tisztába hozták s a kor igényeihez alkalmazták, miket az ország évek, sőt századok óta mint alkotmányának és törvényeinek szelleméből szorosan következőket folyvást sürgetett; de a nemzet és fejedelem közötti viszonyokat illetőleg lényegben újabb jogokat nem teremtettek.

Egyébiránt ha az említett 1847/48-i törvények újabb jogokat teremtettek volna is, ha nemcsak alakjában, hanem lényegében is újraalkották volna Magyarország közjogát, joggal követelhetnénk, amint követeljük is, mindazt, 88ami azokban foglaltatik. Mert ezen törvényeket az alkotmányszerű törvényhozó hatalom – a fejedelem és nemzet egyesült akarata – hozta létre, kötelezők tehát azok mindaddig, míg a fejedelem és nemzet egyesült akaratából ismét módosítva vagy eltörölve nem lesznek.

Azt állítja a legmagasabb leirat, hogy »a személyes uniónak életbe léptetése az 1848-i törvények által lőn megkísértve, s hogy ezen kísérlet ellentmondásban áll a törvények bevezetésében foglalt azon nyilvánítással, miszerint a koronának egysége s Magyarországnak az öszves birodalom iránti kötelezettségei sértetlenül hagyandók«.

De a személyes uniót nem az 1848-i törvények hozták be, hanem az a sanctio pragmaticának világos értelmében mindig fennállott, s nem ismerünk törvényt, mely a szorosabb reáluniót valaha meghatározta volna. Az 1848-i törvények idézett bevezetése megemlíti ugyan Magyarországnak a pragmatica sanctio által vele válhatatlan kapcsolatban álló tartományok iránti törvényes viszonyait, de ezen törvényes viszonyok és a perszonálunió legkisebb ellentétben sincsenek egymással, mert mi csak azon viszonyokat ismerjük törvényeseknek, mik – amint kifejtettük – a sanctio pragmaticában megállapított perszonálunióból származnak. Meg van ezenfelül az 1848-i törvények bevezetésében világosan említve az ország önállósága és függetlensége is, de azon nyilvánítás, melyre a legmagasabb királyi leirat hivatkozik, miszerint »Magyarországnak az öszves birodalom iránti kötelezettségei sértetlenül hagyandók«, a mondott bevezetésben sehol elő nem fordul.

Azt is állítja a legmagasabb királyi leirat, miszerint »az 1848. évi törvényeknek foganatosítása már az első félévben feltárta mindazon veszélyeket, melyek az országot és az öszves birodalmat fenyegetik azáltal, hogy a birodalom közös érdekeinek megőrzése és fenntartása, a közjognak és Magyarország történelmének mellőzésével a személyes unió korlátolt körére szándékoltatott szoríttatni, s hogy ezen elkülönözés veszedelmes rázkódtatásokat idézett elő, melyek Magyarország alkotmányos intézményeitől eltérő közigazgatási rendszer alkalmazását tevék szükségessé«.

Sem a közjog, sem Magyarország történelme nem mellőztetett az 1848-i törvények alkotásával, sőt éppen az említett törvények emelték a magyar közjogot azon kifejlettebb állásra, melyen Európa más népeinek közjoga jelenleg áll. Emelték pedig lényegében azáltal, hogy a hűbéri viszonyokat megszüntették, s a jogegyenlőséget megállapították, s minden polgári és politikai jogokat minden osztályra kiterjesztettek; formájában azáltal, hogy parlamentáris kormányt hoztak be, s kormányszékek helyett felelős minisztériumokat állítottak. Magyarország történelme pedig miben mellőztetett az említett 89törvények alkotása által? Hiszen a történelemben éppen nem példátlan az, hogy a nemzet saját institutióit s közjogi törvényeit a kor igényei szerint alkotmányos úton fejedelmével egyetértve változtatja, s ha minden ily változtatás az ország történelmének mellőzése volna, ezen vád szintúgy érhetné az ország azon törvényeit, melyek Magyarország koronáját a habsburgi ház fiágának elsőszülöttségi joggal átadták, és azokat, melyek mellett a nőág örökösödése megállapíttatott; mert ezen törvények által is lényeges változások tétettek Magyarország közjogában.

Ellenben a legmagasabb királyi leiratban foglalt octroyrozások, melyek által Magyarország alkotmánya abszolút fejedelmi hatalommal átalakíttatik, a lényeges alaptörvények császári diplomával és pátenssel cseréltetnek fel, s mindez visszaállított ősi alkotmánynak neveztetik, nemcsak ellenkeznek a közjoggal, hanem annak alapelveit felforgatják, és Magyarország történelmében csakugyan példátlanok.

Ami pedig a legmagasabb királyi leiratban megemlített rázkódtatásokat illeti, engedje Felséged tisztelettel megjegyeznünk, hogy azokat nem az 1848-i törvények okozták, hanem azon törvényeknek meg nem tartása és azon akadályok, mik a törvények teljes végrehajtását gátolták. Mi módon alakultak ezen akadályok, azt – nem akarván a múlt idők fájdalmas emlékeit újabban felidézni – Felséged legmagasabb személye iránti mély tiszteletből elhallgatjuk.

Ha visszatekintünk azon kornak eseményeire, feltűnő az, hogy midőn 1848-ban a mi alkotmányunk bővebb kifejtést nyert a fejedelem által is szentesített törvényekben, ugyanakkor ugyanazon fejedelem az örökös tartományoknak is adott alkotmányt. Ezen alkotmány octroyrozott volt, nem foglalta magában azon elkülönözési irányt, mi vádképpen a mi törvényeink ellen felhozatik, még a cseh korona országai sem nyerték vissza azon önállást, mely őket históriai múltjoknál s egykor erőhatalommal széttépett jogaiknál fogva megillette volna, és mégis csakhamar elvétetett az örökös tartományoktól is azon octroyrozott alkotmány, melynek alapelveit a fejedelmi hatalom állapította meg. Ha tehát azokban hiány volt, a hiánynak a népek okai nem voltak. Ott is történtek rázkódtatások, ott is behozatott az abszolút rendszer.

Sőt még Horvátország is, mely fegyvert fogott az 1848-i törvények ellen, velünk s a többi tartományokkal hasonló sorsban részesült. Megfosztatott alkotmányos jogaitól, s az abszolút rendszer egész súlyát csakúgy érezte, mint mi. Pedig a vád, mely az 1848-i törvények ellen nézetünk szerint alaptalanul felhozatik, Horvátországot csak távolról sem érintheti.

A rázkódtatás tehát, a veszélyek és az abszolút rendszer, mely behozatott, nem az 1848-i magyar törvényeknek voltak következései, miután az abszolút 90rendszer ott is behozatott, hová a magyar törvény ki nem terjedett, sőt még ott is, hol azon törvények ellenszegülésre találtak.

Azt mondja a legmagasabb királyi leirat, hogy Felséged »királyi teljhatalmával biztosította Magyarország alkotmányának feltételes visszaállítását, tettleg visszaállította a megyei rendszert és a törvényes magyar kormányszékeket; de egyszersmind összhangzásba akarja hozni Magyarország közjogi állását a birodalom minden országait egybefűző felbonthatlan kapcsolattal s a birodalom nagyhatalmi állásával, mit az 1848-i törvények mellett, melyek a többi tartományoknak s az összes birodalomnak jogait sértik, eszközölni nem lehetne«.

Alkotmányunk visszaállítására nézve lehetetlen biztosítékot látnunk azon módban, mellyel ezen ígért visszaállítás megkezdetett. Az ősi megyei rendszer csak félig állíttatott vissza, hatáskörének legnagyobb része idegen tisztviselőknek kezeiben hagyatott, kik most is az abszolút rendszer önkényes hatalmával járnak el. Erőszakkal hajtják be az adót, melyet az országgyűlés soha meg nem ajánlott, kényszerítik a hatóságokat, tisztviselőket és egyes polgárokat, hogy ugyanakkor, midőn az alkotmány visszaállítottnak mondatik, az alkotmány alaptörvényei ellen cselekedjenek. És e törvényellenes eljárásnál eszközül használtatik még a rendes katonaság is, melynek pedig szebb és magasabb rendeltetése van, mit a legnehezebb időkben is híven és vitézül teljesített, s melyet az ilynemű szolgálattól megkímélni az állam érdekében állott volna. A polgárok egy része, név szerint az abszolút rendszernek minden itt lakó vagy tartózkodó régi vagy újabb tisztviselői az abszolút hatalom törvény ellen kiadott rendelete által kivétetnek az ország törvényeinek s bíróságainak hatalma alul nemcsak hivatalos, hanem minden bűntényi s más egyéb viszonyaikra nézve is. S valóban a köztörvényhatóságoknak10 ennyira megzsibbasztott és bonyolódott hatásköre mellett csak egyesek erélyének s a várni és tűrni tudó nép józan higgadtságának lehet tulajdonítani, hogy az ország az anarchia veszélyeibe nem sodortatik. A felállított főbb kormányszékek sem törvényesek, mert az 1848-i 3. törvénycikk szerint nem kormányszékeknek, hanem felelős minisztériumnak kellene a közigazgatás élén állani, amit pedig a törvényhozás már módosított, és másokkal pótolt, azt nem a régi, hanem a törvény által megállapított új alakjában lehet csak törvényesnek tekinteni.

deak-002-002-008-01010 Autonóm jogokkal rendelkező közigazgatási egységeknek, azaz a vármegyéknek és a szabad királyi városoknak.

A legmagasabb királyi leiratnak már azon egy kifejezése is, hogy Felséged »királyi teljhatalmából, éspedig föltételesen akarja visszaállítani a magyar alkotmányt«, magában elegendő arra, hogy az ígért biztosítás iránt minden bizalmat lehetetlenné tegyen. A sanctio pragmatica nem ismer királyi teljhatalmat 91a törvényhozás terén. A magyar király visszavetheti az elébe terjesztett új törvényjavaslatokat, felszólíthatja az országgyűlést újabb törvények alkotására, de a már egyszer királyi szentesítéssel megerősített törvényeket mindaddig, míg azok a rendes törvényhozás útján el nem töröltettek, szintúgy tartozik megtartani, mint tartozik az ország és annak minden egyes polgára az ekképp alkotott törvényeknek hódolni, s a fejedelemnek mint a törvények alkotmányszerű legfőbb végrehajtójának engedelmeskedni. Az alkotmány sértetlen fenntartása a sanctio pragmaticában világosan kikötött föltétele a trónöröklési jognak. E kettő egymással viszonyos, a fejedelem tehát, ha a sanctio pragmatica teljes értelmében kíván uralkodni, az alkotmány fenntartását más feltételhez nem kötheti, mint örökösödési jogának elismeréséhez s életbe léptetéséhez, mit az ország, mely a sanctio pragmaticához szorosan ragaszkodik, megtagadni nem is akart.

Azon eljárás, mit a legmagasabb királyi leirat követ, midőn törvényeinkről s jogainkról abszolút hatalommal rendelkezik, s az október 20-i diplomának és a február 26-i pátensnek alapjára akarja fektetni a magyar alkotmányt, lehet talán egy octroyrozott alkotmány behozatalára intézett kísérlet, de a magyar alkotmány visszaállítására bizonyosan nem vezet. De mi le nem mondhatunk az ország azon alkotmányos jogáról, miszerint a törvényhozó hatalmat a fejedelem és nemzet csak együtt és közösen gyakorolhatják, mi egyoldalú s abszolút törvényhozást hazánk felett jogosnak s alkotmányosnak el nem ismerhetünk. Erő és hatalom felfüggesztheti ismét alkotmányos jogainkat, octroyrozhat, rendelkezhetik, de mi kénytelenek vagyunk e felfüggesztést, az ily rendeleteket és minden octroyrozást alkotmányellenesnek s a tizenkét évig fennállott abszolút rendszer újabb alakú folytatásának tekinteni, és azokhoz sem beleegyezésünkkel, sem megnyugvásunk kijelentésével nem járulhatunk, mert ha ezt tennénk, hűtlenek volnánk a törvényhez, hazához s önlelkiismeretünkhöz.

És ha legszentebb kötelességünk nem parancsolná is, hogy minden octroyrozás ellen tiltakozzunk, akkor is ragaszkodnánk saját ősi alkotmányunkhoz, mert azon alkotmány, mely a nemzet életéből fejlett ki, a nemzettel együtt élt, alakult és tágult, rendszerint célszerűbb is, állandóbb is, mint az octroyrozott alkotmányok. Hivatkozhatunk e részben a történelemre, felhozhatnánk példákat Európa más országaiból, de csak azt említjük meg, hogy az osztrák birodalomban 1848 óta hányféle alkotmány vagy annak helyét pótló rendszer octroyroztatott, melyeknek legnagyobb része csak igen rövid ideig élt, egy része pedig soha életbe sem lépett.

Ami az örökös tartományoknak és a birodalomnak azon jogait illeti, miket 92az 1848-i törvények állítólag megsértettek, valóban nem tudjuk, mik azon megsértett jogok, s mi részben lettek az 1848-i törvények által megsértve. A sanctio pragmaticát Magyarország a magyar királlyal kötötte, s abban csak az uralkodónak ugyanazonosságát és ennek alapján a feloszthatlan és elválhatlan birtoklást állapította meg. De közös kormányzatról ezen alapszerződésben szó sincs, sőt, amint fentebb is kifejtettük, világosan kiköttetett, hogy Magyarország saját törvényei szerint kormányoztassék. Az 1790:10. törvénycikk pedig határozottan kimondja, hogy »Magyarország szabad ország, s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve független, semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs (nulli alteri regno aut populo obnoxium), hanem tulajdon önállással és alkotmánnyal bír«.

Ha tehát Magyarország semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, alkotmányos önállásában miképp sérthette más ország jogait azáltal, hogy saját törvényhozásában önügyei felett alkotmányszerűleg intézkedett? Az 1848-i törvények pedig csak ily intézkedéseket foglaltak magukban. Magyarország nem kíván avatkozni más országok törvényhozásába vagy kormányzatába, s e részben a viszonyos méltányosságot joggal követelheti.

Nem akarjuk mi veszélyeztetni a birodalom fennállását, nem akarjuk a sanctio pragmatica szerint jogosan fennálló kapcsolatot felbontani. Hiszen a perszonálunió is kapcsolat, melyből közös viszonyok származnak, és mi e viszonyokat figyelemben kívánjuk mindig tartani. Az 1848-i 3. törvénycikk is határozottan kimondotta 13. szakaszában, »hogy a magyar miniszterek egyike folyvást őfelségének személye körül legyen, s mindazon viszonyokba, melyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érdeklik, befolyván, azokban az országot felelősség mellett képviselje«. Világos a törvény ezen rendeletéből, hogy az 1848-i magyar országgyűlés is fenn akarta tartani azon kapcsolatot, mi a sanctio pragmaticában ki van fejezve, s az ebből eredő közös viszonyokra nézve saját törvényes kormánya által akart érintkezni az örökös tartományok törvényes kormányzatával.

És amennyiben a két egymástól független kormányzatnak egymássali érintkezése, különösen a törvényhozás elé tartozó tárgyakra nézve netalán elegendő nem volna, készek vagyunk mi, amint első feliratunkban is kijelentettük, az örökös tartományok alkotmányos népeivel mint önálló szabad ország, függetlenségünk megóvása mellett esetenkint szabadon és nyílt őszinteséggel érintkezni. Ily módon minden egyes esetben sokkal könnyebb leend tisztába hozni a közös viszonyokat, mint egy közös birodalmi tanács által, melyhez mi csak alkotmányos önállásunknak és leglényegesebb jogainknak feláldozásával küldhetnénk képviselőket, s melybe Magyarország már előre 93azon aggodalommal lépne be, hogy minden szóbeli biztosítások dacára végre mégis osztrák provinciának fog tekintetni, s azon kísérlet, mit századokon keresztül az abszolút hatalom gyakran, de sikeretlenül ismételt, a beolvasztás kísérlete majd az alkotmányosság színe alatt kezdetik meg. Ezen aggodalom és a bizalmatlanság, mely az aggodalom kísérője, minden lépésben rendkívül nehezítené, sőt gyakran lehetetlenné tenné a tanácskozások folyamát, s végre magát a birodalmi tanácsot is szétbontaná, vagy a majoritást11 oly eljárásra vezetné, mely keserűséget, sőt gyűlölséget vonna maga után, nem egyes emberek közt, hanem nép és nép, ország és ország között, mi kétségtelenül a legnagyobb csapás volna, mi a birodalmat érhetné.

deak-002-002-008-01111 Többséget.

Közös viszonyokat egyenjogú felek között csak kölcsönös bizalommal lehet elintézni. De kényszerítéssel kölcsönös bizalmat megalapítani lehetetlen. Ahol nincs aggodalom, és nincs is ok reá, ahol kényszerítés nem zárja ki a szabad akaratot, ott a közös érdek a legbiztosabb kapcsolat.

Meg vagyunk arról is győződve, hogy az 1848-i törvények sem a birodalom célszerű kormányzatát, sem annak nagyhatalmi állását nem veszélyeztetik, de veszélyezteti azt azon rendszer, melynek elfogadására minket is kényszeríteni akar a legmagasabb leirat.

A felelős magyar minisztérium törvényszabta felállítása, úgy látszik, az a pont, mely ellen főképp irányozvák a legmagasabb leirat ellenvetései. De hiszen a magyar minisztereket Felséged maga nevezi ki, s azok Felségednek törvényes akaratát mindenkor teljesítendik. Felelősek lesznek ugyan az országgyűlésnek, amint ezt az alkotmányosság alapeszméje is megkívánja, de ezen felelősség könnyű lesz minden törvényes rendeletek ellenjegyzésére nézve, törvény ellen rendelkezni pedig Felséged maga sem akarhat. A nemzet, ha látja az alkotmány teljes visszaállítására s épségben tartására irányzott komoly szándékot, s nem lesz oka félni, hogy jogai csorbíttatnak, bizalommal fogadja fejedelmének előterjesztéseit a törvényhozás terén, megnyugvással kíséri törvényes kormányának a végrehajtás körében tett minden lépteit, és ha a törvények egyik vagy másik rendeletének módosítását idő s körülmények igénylendik, vagy maga hozandja azt javaslatba, vagy azon javaslatot, mit Felséged nevében a felelős minisztérium előad, aggodalom nélkül veszi tanácskozásba, mert nem lesz oka félnie a fejedelmi hatalom túlterjeszkedésétől vagy attól, hogy az ország érdekei s törvényei mások érdekeinek feláldoztatnak. Azon nemzet, mely híven megőrzött alkotmányának s törvényeinek pajzsa alatt jogait s érdekeit biztosítva látja, nem kénytelen más helyzet, más viszonyok után sóvárogni.

Nem mindig a legbiztosabb, legjobb és legolcsóbb azon kormányzat, melyet 94egy naptól a másikig vezetni legkönnyebb és legkényelmesebb. A kormányzat rendszerének hiányai s a kormány vezetésében elkövetett hibák gyakran csak idő múlva termik meg a keserű gyümölcsöt, és azon státusférfiak, kik az állam egyes részeinek különböző viszonyait s elágazó lényeges érdekeit kellőleg nem méltányolják, és a nehezebb kérdéseknek fárasztó megoldását vagy mellőzik, vagy valamely teóriában fölállított általános elvvel vágják keresztül, nem figyelmezve azon elvnek gyakorlati kivihetőségére s az alkalmazásból származható káros következésekre, saját kényelmüknek az állam jövendőjét áldozzák fel.

Az egyes államok nagyhatalmi állása nem egyedül rendes hadseregeik számától függ. Az abszolút kormányzat talán könnyebb és kényelmesebb, abszolút rendszer mellett gyorsabban lehet nagy hadsereget kiállítani, de a legderekabb hadsereg mellett is veszélybe dőlhet az állam, ha annak védelme a népek érzelmében nem gyökerezik. Tizenkét évig állott fenn nálunk is az abszolút rendszer, de nem árasztott boldogságot a népre, nem tette az államot gazdagabbá és hatalmában nagyobbá; s Felséged tizenkét évi tapasztalás után maga is szükségesnek látta az abszolút rendszerrel felhagyni, s alkotmányos útra térni. Alkotmányos úton is könnyebb oly birodalmat kormányozni, mely egy népből áll, s ennélfogva egysége természetes, mint az olyant, melyet több országok képeznek, s melyben az egyes országok külön alkotmányos önállással, jogokkal, törvényekkel, de sőt külön közjogi fogalmakkal s politikai nézetekkel bírnak. Ha a népek fejlettebb politikai érzelem s akarat nélküli lények volnának, könnyű volna őket öszveolvasztani, s természetes egység nemlétében mesterséges egységet teremteni. A hajdankorban, midőn még az alkotmányos fogalmak és a jognak érzete kevésbé szivárgott át a népnek minden rétegeibe, gyakran sikerültek ily kísérletek, de ma már érzik a nemzetek, érzi a népnek minden osztálya a politikai szabadságnak s törvényes függetlenségnek valódi becsét, s kegyelettel ragaszkodik azokhoz, és ezen érzelmeknek, ezen kegyeletnek mellőzésével népeket és országokat politikai teóriák szerint, akaratjuk ellen átalakítani ritkán sikerül. Sőt gyakran az ily kísérletek veszéllyel is járnak, mert az akarat szabadsága egyeseknek és népeknek oly drága kincse, hogy annak feláldozásával még azt sem fogadják szívesen, mi szabad akarattal választva hasznos lett volna érdekeikre nézve.

Oly szorosabb egyesülés, mely az illetőknek teljesen szabad akaratából, önként történik, gyakran hasznos lehet, s legalább módjára nézve nem igazságtalan. De midőn valamely alkotmányos országot a fejedelem teljhatalmának súlyával kényszerít oly egyesülésre, mely azon ország alkotmányának átalakításával, sőt lényeges jogainak feláldozásával jár, és az eziránt abszolút 95hatalommal kiadott fejedelmi rendeletnek nem is előleges tárgyalását, hanem tüsténti teljesítését parancsolja, lehet-e ily módon célszerű s igazságos az egyesülés? Nem fogja-e azt az ország oly súlyos csapásnak tekinteni, mely által attól fosztatott meg, mi előtte a legszentebb volt? Fogja-e szívesen védeni és támogatni azon állapotot, melyet keserű érzelmekkel tűr? Nem fog-e örülni minden veszélynek, minden bajnak, mely az egészet fenyegetve neki reményt nyújt, hogy talán szabadulhat azon láncoktól, mik akaratja ellen másokhoz kötötték? Erős és hatalmas volna-e a birodalom a népnek ily érzelmei mellett? És azon szorosabb, de kényszerített kapcsolat mellett, mely az országban ily érzelmeket támaszt, jobban és könnyebben lehetne-e kormányozni, mint a tágabb, de önkéntes egyesülés mellett, mely senkinek nem fáj, s melyet a nemzet jogaival és alkotmányával megférőnek tekint?

Mi a sanctio pragmaticában kimondott kapcsolat mellett, közös fejedelmünk alatt, az örökös tartományok népeivel testvéri szeretetben és egyetértésben óhajtunk maradni, méltányosság szerint osztozva velük bajban és teherben. De törvényeinknek s törvényes önállóságunknak teljes épségben tartása mellett is megtörténhetik ez anélkül, hogy az állam céljai és teljes biztossága legkisebb veszélynek kitétetnének. Miért kívántatnak tehát tőlünk oly áldozatok, miket hoznunk nem szabad? Miért követeltetik, hogy alkotmányunk felforgatásával jogainkról lemondjunk, s megtagadjuk kegyeletünknek legszentebb tárgyait? Miért történik mindez a nemzet előleges beleegyezése, sőt megkérdeztetése nélkül parancsolólag éppen azon pillanatban, midőn Felséged a legmagasabb leiratban azt ígéri, hogy »Magyarország, mind személyekre, mind a kormányzat rendszerére s alakjára nézve az ország alkotmányának megfelelő módon fog kormányoztatni«, és kijelenti, »hogy nem szándéka a Szent István koronájához tartozó országokat a birodalomba beolvasztani«? Miért akarják érdekeinket és óhajtásainkat az örökös tartományok érdekeivel egyenes ellentétbe állítani, s a szeretet és egyetértés helyett, mely egyedül képes tartósan és biztosan egyesíteni, miért akarják a féltékenységnek, keserűségnek, sőt talán a gyűlölségnek magvát elhinteni azon népek között, melyek múltjoknál és helyzetüknél fogva nem arra hivatvák, hogy egymásnak ellenségei legyenek, hanem arra, hogy békében és szeretetben, egymástól függetlenül védjék és támogassák egymást minden időben? Miért akarják az országot azon hitre kényszeríteni, hogy azok után, mik ily módon történtek, nincs többé mit vesztenie?

Kényszerített egység nem teszi erőssé a birodalmat. Az egyes országoknak sértett önérzete s a kényszerítésből származott keserűség szétválási, sőt talán végelszakadási vágyakat ébresztenek, s emiatt a birodalom akkor lesz majd 96leggyöngébb, midőn összes erejére s népeinek egész lelkesedésére legtöbb szüksége volna. Amely birodalom egységét csak fegyveres erővel lehet fenntartani, annak nagyhatalmi állása felette kétséges, s a veszélynek óráiban éppen nem biztos.

Az ország politikai jogainak csorbítása mindig igazságtalan, s mindig fájdalmas érzelmeket és elégületlenséget szül. Oly hatalom, mely rendezett viszonyainál fogva képes a honpolgároknak anyagi jólétet nyújtani, egy időre legalább kevesebb kockáztatással teszi az ily lépést, mert az anyagi érdekek kielégítése sokaknál legalább enyhíti a veszteséget, ámbár még az ily hatalom is helytelenül cselekszik, midőn az ország jogait sérti. De ha valamely hatalom akár hibából, akár szerencsétlenségek folytán oda jutott, hogy az anyagi jólét emelésére csak igen keveset tehet, sőt az állam fenntartására a súlyos terhek alatt majdnem már kimerült honpolgároktól újabb s ismét újabb anyagi áldozatokat kénytelen kívánni, nem jár el célszerűen, midőn a nemzet érzelmeit a politikai jogok csorbításával is sérti; mert a súlyos terhek azon meggyőződés mellett, hogy a politikai jogok biztossága is veszélynek van kitéve, még súlyosbakká válnak, a méltó keserűség érzete lehangol minden áldozatkészséget, és elfojtja a bizalmat azon hatalom iránt, mely a polgároknak anyagi érdekeit nem tudja, politikai jogait pedig nem akarja kímélni.

Azon abszolút rendszer, mely nemcsak Magyarországnak, hanem az örökös tartományoknak is megszüntette alkotmányos szabadságát, keletkezésekor vezérelvül egy eszmét állított föl: az összes birodalom központosított egységének eszméjét. Azon státusférfiak, kik ezen eszmét felállították, meg voltak győződve, hogy az egységes nagy Ausztria, melyet ők ekképpen alakítanak, a hatalomnak oly magas fokára fog emelkedni, minőt a birodalom még eddig soha el nem ért. Tervük kivitelében semmi tettleges akadály nem gátolta őket, mert az abszolút hatalom szigorú parancsainak az engedelmességet senki meg nem tagadta; eltörlöttek s leromboltak mindent, ami útjokban állott, fáradságot s pénzt nem kíméltek, és tizenkét év alatt a jövendő nemzedékek jövedelmét is elköltötték. És tizenkét év után a birodalom sem hatalmában, sem terjedelmében nem lett nagyobb, terhei pedig rendkívül súlyosodtak. Ekkor Felséged maga szüntette meg a célra nem vezető abszolút rendszert; de azon eszmét, melyet vezérelvül az abszolút rendszer állított fel, s melynek az minden jogot, minden tekintetet feláldozott, a központosított egységnek eszméjét kiindulási pontul továbbra is fenntartotta, s alkotmányos úton kívánja azt valósítani, mit az abszolút rendszer mellett annyi évek folytán létrehozni nem lehetett.

De nézetünk szerint ugyanazon nehézségek, melyek miatt a központosított 97egység eszméje abszolút rendszer mellett a várakozásnak meg nem felelt, még élesebben fel fognak tűnni az alkotmányos életben. Az abszolút rendszernek leghatályosabb eszköze volt a korlátlan hatalom, mely mind a törvényhozás terén, mind a végrehajtás körében föltétlen engedelmességet követelt, s mely ellen felszólalni sem volt szabad. Ily hatalmat pedig alkotmányosság mellett gyakorolni nem lehet. Minden országnak vannak saját emlékei, szokásai, reményei és óhajtásai, melyek előtte szentek, s melyeket az abszolút rendszer nyomása alatt kénytelen volt keblébe fojtani, most azonban, midőn joga van szót emelni hazája érdekében, ki fogja azokat mondani. Terjedni fognak ezen érzelmek és eszmék, s mivel a központosított egység nagyrészt ellentétben áll az egyes országok múltjával, melyre azok kegyelettel pillantanak vissza, és azon reményekkel, miket a jövendőre nézve táplálnak keblükben, a központosított egység gyakorlati kivitele nemcsak ellenkező érzelmekre, de a köztanácskozások folyamában ellentmondásra és tetemes nehézségekre fog találni. Fejedelmi teljhatalmú kényszerítés pedig és az alkotmányosság oly ellentétek, melyek együtt még fogalomban sem állhatnak meg.

Meg vagyunk győződve, hogy oly országok között, melyeknek szokásai, érdekei, történelmi múltja és közjogi állása annyira különbözők, a központosított egységnek létrehozása alkotmányos úton lehetetlen. Ha tehát Felséged birodalmát szabadnak s valódilag erősnek óhajtja, nem kényszerített egység, hanem a népeknek szabad akaratából származott kölcsönös egyetértése által érheti el azt, és e célra a központosított egységnek elméletileg talán kecsegtető, de gyakorlatilag nem létesíthető eszméjét kiindulási pontul nem választhatja. Nem Felségednek s uralkodóházának, nem az örökös tartományoknak vagy a birodalomnak valóságos érdekeivel ellenkezik a mi alkotmányos önállásunk és 1848-ban alkotott törvényeink. Nem azért tagadtatik meg a magyar alkotmány teljes visszaállítása, nem azért vétetik el tőlünk az adó és katonaállítás meghatározásának gyakorlatilag is mindig fennállott kétségtelen joga, mintha ezek a birodalom kormányzatát gátolnák, s Ausztriának nagyhatalmi állásával meg nem férnének. Nagyhatalom volt Ausztria akkor is, midőn Magyarország saját országgyűlésén ajánlotta meg a pénzt és katonát; oly hatalom volt, melyet a szerencsétlenségek hosszú sora sem volt képes megtörni; s midőn a birodalom legnagyobb részét elfoglalta már a diadalmas ellenség, s a magyar korona országain kívül alig maradt valami a fejedelem birtokában, azon Magyarország, melynek alkotmányos jogait most a birodalom állítólagos érdekében akarják korlátolni, hűségében, lelkesedésében nem csüggedve törvényes jogait s egész erejét arra használta, hogy a birodalom elfoglalt részeit az ellenségtől visszafoglalni segítse.

98Az ellenünk intézett csapásnak valóságos oka főképpen az, hogy a mi alkotmányos önállásunk, a mi törvényeink öszve nem férnek a központosított egységnek azon eszméjével, mely a félretett abszolút rendszerből az alkotmányosság terére is áthozatott, s fájdalom, még most is vezérelvnek s kiindulási pontnak tekintetik. De jog és igazság megengedik-e, hogy az alapszerződések szentsége, a nemzet alkotmányának leglényegesebb részei, az országnak kétségtelen jogai s az alkotmányosság alapelvei áldozatul essenek egy újabb eszmének, mely tizenkét éven keresztül minden szabadságot elnyomott, minden jogos követelést s minden egyéb politikai tekintetet háttérbe szorított, az államnak oly sok áldozatába került, s a kivitelben mégis célszerűtlennek mutatkozott? Hasznos-e a birodalomra nézve egy újabb kísérlet kedvéért oly eszközökhöz nyúlni, mik a nemzet érdekeit s érzelmeit mélyen sértik, annak hitét s bizalmát elölik, és midőn egységet akarnak eszközölni, az egységnek egyedüli biztos alapját, a szíves egyetértést lehetetlenné teszik?

Felhívja Felséged az országgyűlést, hogy »kövesse őseinek példáját, kik az időről időre változó viszonyok elutasíthatatlan igényeit méltányolni tudván az 1687. évi 4., 1715:8. és 1723. évi 1. és 2. törvénycikkek tanúsága szerint Magyarország közjogi állását a birodalom közös igényeivel öszveegyeztetni minden időben készek valának«.

Az 1687. évi 4. törvénycikkben eltörli az ország II. András Aranybullájának azon záradékát, mely szerint valamikor a király az Aranybulla ellen cselekedett, az ország minden nemesének egyenkint és személyesen joga volt a királynak ellentállani. Az 1715. évi 8. törvénycikkben pedig megállapíttatik, hogy az ország védelmére állandó és rendes katonaság tartassék, s annak zsoldja, valamint szintén minden egyéb segélyzések is, mindig országgyűlésileg határoztassanak meg. Nincs ezen törvényekben a birodalom s annak érdeke, nincsenek az örökös tartományok csak egy szóval is megemlítve. Az ellentállási jog nem azért töröltetett el, az állandó rendes katonaság nem azért állapíttatott meg, hogy Magyarország közjogi állása a birodalom közös igényeivel öszveegyeztessék. Akkor is megtörtént volna mindez, ha Magyarország fejedelmének személyére nézve is egészen külön állott volna, mert az országnak saját érdekei megkívánták, hogy az egyéni ellentállásnak veszélyes joga, mellyel sokan az ország kárára visszaéltek, eltöröltessék; az állandó katonaság felállítását pedig magának az országnak biztossága követelte. Ami pedig az idézett 1723. évi 1. és 2. törvénycikket, vagyis a magyar sanctio pragmaticát illeti, nézeteinket erre nézve ismételve már kifejtettük, és kimutattuk, hogy abban sem valamely közös kormányzatnak, sem a személyes 99unión alapuló elválhatlan birtokláson kívül más valamely birodalmi egységnek nyoma sincs.

De egyébként is lényeges különbség van az említett törvényeknek alkotása és a jelen legmagasabb leiratban kimondott octroyrozások között. Akkor a magyar király nem alakította át önhatalmával a magyar alkotmányt császári diploma és pátens által, nem vonta el a magyar országgyűléstől a leglényegesebb jogok gyakorolhatását, s az említett törvények is rendes törvényhozás útján, kölcsönös értekezletek folytán, a nemzet és fejedelem közös egyetértésével alkottattak. Most mennyire másképp van mindez, arról a legmagasabb királyi leirat egész tartalma tanúságot tesz.

Kijelenti Felséged a legmagasabb királyi leiratban, hogy »az 1848-i törvényeknek egy részét megerősíti, más részét azonban soha el nem ismerte és elismerni nem is fogja«; és ezen kijelentés mellett oda utasítja az ország gyűlését, hogy a »törvények ezen részének módosítására s illetőleg eltörlésére nézve készítsen törvényjavaslatokat, s terjessze azokat fejedelmi jóváhagyás alá«.

Szentesített törvények, míg a törvényhozó hatalom által nem töröltetnek el, egyiránt kötelezők, s azok egyes cikkeinek érvényére nézve különbséget vagy fokozatot felállítani soha nem lehet. Felségedet, hacsak ismét abszolút hatalommal uralkodni nem akar, a teljhatalmú törvényhozás nem illetheti. Felséged mint magyar király a sanctio pragmaticának értelmében csak a nemzettel együtt gyakorolhatja a törvényhozó hatalmat; szentesített törvényeinknek semmi részét önhatalmával s az országnak beleegyezése nélkül el nem törölheti; s valamint nem szükséges azon törvényeket fejedelmileg újra megerősíteni, mert azok már 1848-ban királyi megerősítéssel szentesíttettek, úgy azok bárminemű részének egyoldalúlag kimondott el nem ismerése jogilag nem gyöngítheti azon törvények érvényét.

Felséged az 1848-i törvények azon elveire, melyek által a nemesség kiváltságos állása megszüntetett, az átalános birtok- és hivatalképesség behozatott, az úrbér, a tized és egyéb jobbágyi tartozások eltöröltettek, a közteherviselés, valamint az átalános katonakötelezettség kimondatott, végre a választási jog mindazon néposztályokra is kiterjesztetett, melyek ezen joggal nem bírtak, kimondja legmagasabb leiratában, hogy azokat megerősíti. Engedje azonban Felséged tisztelettel megjegyeznünk, hogy a törvények említett elvei s rendeletei újabb megerősítés nélkül is jogilag és tettleg teljes erejükben fennmaradnának. Magyarország törvényhozásában 1848-ig csak a kiváltságos osztályok voltak képviselve. De sokan találkoztak ezen képviselők közül, kik számos éveken keresztül oda működtek, hogy az ország arisztokratikus alkotmánya a kor igényei szerint fokonként kifejtve a nép minden osztályaira 100kiterjesztessék. Törekvésük a legfőbb hatalom részéről ritkán támogattatott, gyakran gátoltatott. Végre az 1848-i országgyűlés, mely még mindig a kiváltságos osztály képviselőiből állott, senki által nem kényszerítve, semmi nyomás alatt nem állva, önként, szabad akaratból alkotta mindazon törvényeket, mik a hűbéri viszonyokat megszüntették, a hon polgárainak egyenjogúságát és egyenlő kötelezettségeit megállapították, mind a polgári, mind a politikai jogokat a nép minden osztályaira kiterjesztették.

A magyar király ünnepélyesen szentesítette mindezen törvényeket, s azok tettleg életbe is léptek. Most már azokat eltörleni vagy felfüggeszteni, s az előbbeni állapotot e részben ismét visszaállítani a fejedelmi teljhatalom sem volna többé képes. Hisszük, hogy Felséged nem is akarja ezt, de meg vagyunk győződve, hogy akarva sem tehetné; nemcsak azért, mert a népnek adott jogokat hatalommal ismét visszavenni mindig veszélyes, hanem azért is, mert ugyanazon kiváltságos osztályok, melyek e törvényeket alkották, soha meg nem nyugodnának abban, hogy a népnek jogai csorbíttassanak, s nem találkoznék Magyarország arisztokráciájában oly egyén, ki az igazságról, polgári legszentebb kötelességéről és a becsületről annyira meg tudna feledkezni, hogy azon kiváltságos jogokat, mikről önként lemondott, még legfelsőbb rendelet következtében is bármi részben visszavegye, s a régi állapotnak reá nézve anyagilag talán kedvező, erkölcsileg azonban bélyegző s gyűlöletes visszaállítását elfogadni kész legyen.

Az 1848-i törvényeknek rendeletei között vannak egyes pontok, miket a nép jogainak sértetlen fenntartása mellett mi magunk is óhajtunk célszerűbben átalakítani s határozottabban kifejteni. Ezekre vonatkozó javaslatainkat azonban csak akkor készíthetjük el, és akkor terjeszthetjük Felséged elébe, ha országgyűlésünk a törvények értelmében ki lesz egészítve; mert azok távollétében, kik meghívandók lettek volna, de meg nem hívattak, törvényeket nem alkothatunk. Ha pedig Felséged kívánja a törvények bármi részbeni megváltoztatását, a kiegészített országgyűlés mindazon javaslatokat, miket erre vonatkozólag Felséged felelős magyar minisztériuma előadand, tüstént tanácskozás alá veendi, s megállapodását Felséged elé fogja terjeszteni. Amiket azután az ekképp megkezdett országgyűlési kölcsönös értekezletek folytán Felséged és a nemzet kölcsönös egyetértéssel megállapítanak, azok lesznek majd a törvényesen végbement koronázás után királyi szentesítéssel megerősítendők. De a már előbb szentesített törvényeknek mindazon rendeletei, miknek változtatása vagy nem kívántatott, vagy a két félnek közös egyetértésével el nem fogadtatott, minden újabb megerősítés nélkül is jogilag teljes érvényűeknek tekintendők. Így kell ennek állani minden alkotmányos 101országban, hol a törvényhozó hatalom a fejedelem és nemzet között meg van osztva, mert különben a törvényhozó hatalom megosztása nem volna valóság. Így rendelik ezt alaptörvényeink is, különösen az 1790. évi 12. törvénycikk, mely világosan azt mondja, hogy »a törvények alkotásának, eltörlésének és magyarázásának joga Magyarországban s kapcsolt részeiben a törvényesen koronázott fejedelmet s az országgyűlésre törvényesen összesereglett ország karait és rendeit közösen illeti, s azon kívül nem is gyakorolható«.

De Felséged az 1848-i törvények egy részének módosítása, sőt eltörlése iránt hozzánk intézett legmagasabb felszólításában nem Magyarország említett alaptörvényeinek nyomát követi, s általában nem az alkotmányosságnak elvéből indult ki. Felséged a szentesített törvényeket abszolút hatalommal felfüggesztette, s azoknak isméti életbe léptetését önhatalmával még most is gátolja, s felszólítja az országgyűlést, hogy azon törvények egy részét módosítsa, egy részét pedig törölje el, de egyszersmind kijelenti, hogy »azon törvényeket soha el nem ismerte, s jövendőben sem fogja elismerni«. Miből áll ezen kijelentés folytán az országgyűlési kölcsönös értekezlet? Miből áll a törvényhozó hatalom közös gyakorlása? Az alkotmányos törvényhozás fogalmából következik, hogy új törvények alkotásánál, amiben a törvényhozó hatalmat közösen gyakorló két fél meg nem tud egyezni, az törvény nem lehet; szentesített törvények módosításánál vagy eltörlésénél pedig amely részben a módosítást vagy eltörlést mind a két fél el nem fogadja, azon részben a törvény megtartja kötelező erejét s érvényét. De Felséged fentebbi kijelentése szerint, ha netalán az említett törvényeknek valamely pontját, melyet Felséged módosítani vagy eltöröltetni kíván, az ország módosítani vagy eltörleni nem akarná is, az megszűnnék érvényes törvény lenni. És így Felséged a törvényhozó hatalmat tettleg egyedül maga gyakorolná, s az ország gyűlésének nem volna egyéb joga, mint a fejedelmi parancsot regisztrálni, mit akár teljesítene, akár nem, a szentesített törvényekből csak az maradna fenn, mit azokból időnként meghagyna az abszolút fejedelmi akarat.

Módosítani vagy megszüntetni csak fennálló törvényt lehet, Felséged pedig az 1848-i törvények módosítására s illetőleg megszüntetésére szólítja fel az országgyűlést. Ha azon törvények jogilag sem állanak fenn, a módosítás vagy megszüntetés lehetetlen vagy legalább felesleges volna; ha pedig jogilag fennállanak – mit kétségbe vonni nem lehet –, végre is kell hajtatniok, minek eszközlése a királyi hatalom legmagasabb köréhez tartozik. Mielőtt tehát az országgyűlés azon törvények módosítását vagy bármi részbeni eltörlését tanácskozásainak és országgyűlési kölcsönös értekezleteknek tárgyává tehetné, 102múlhatatlanul szükséges, hogy azoknak alkotmányellenes felfüggesztése tettleg megszüntessék.

És úgy látszik, Felséged azon eljárást, miszerint némely törvényeket újabban megerősít, másokat pedig el nem ismer, nemcsak az 1848-i törvényekre szorítja, hanem azt korábbi törvényeinkre is kiterjeszti. Ugyanis megerősítésében világosan belefoglalja az általános birtok- és hivatalképességet is, mit nem 1848-ban, hanem 1844-ben állapított meg az országgyűlés; az el nem ismerést pedig az 1848-i törvényeken kívül tettleg kiterjeszti régiebb a leglényegesebb törvényeinkre is, midőn azokat önhatalmával módosítja, s a nemzet befolyása nélkül kiadott császári diplomához és pátensekhez alkalmazva önhatalmával átalakítja. Ilyenek többek között a törvényhozó hatalom közös gyakorlatáról szóló 1790. évi 12. törvénycikk, az ország függetlenségét biztosító 1790. évi 10., az adó és katonaság meghatározását egész terjedelmében a magyar országgyűlés köréhez tartozónak rendelő 1715:8., 1790:19. és 1827. évi 4. törvénycikkelyek. S valóban a legmagasabb királyi leiratból azt sem érthetjük, érvényeseknek akarja-e tekinteni Felséged törvényeinknek azon részét, mikről újabban ki nem mondja, hogy azokat megerősítette; azt sem tudhatjuk, az el nem ismerés s a tettleges eltörlés meddig fog terjedni, s hol fog megállani. Engedje Felséged tisztelettel ismételnünk, hogy mindez a sanctio pragmaticával csakugyan ellenkezik.

De leginkább megdöbbentő volt reánk, s úgy hisszük, az összes birodalomnak minden alkotmányos érzelmű polgárára nézve azon alkotmányellenes elvnek kimondása, hogy Felséged »az 1848-i törvények elismerésére magát személyesen kötelezettnek nem tartja«.

Ha joga van a fejedelemnek az elődje által szentesített törvényeket maga személyére nézve kötelezőknek nem ismerni, mi lesz akkor alkotmányunknak, az ország törvényes szabadságának s alkotott és alkotandó törvényeink biztosítéka? Mire támaszkodnak a birodalom azon népei, melyeknek Felséged alkotmányos szabadságot adott, ezen szabadságnak tartósságára nézve? Felségednek bármelyik utódja hasonlóul azt mondhatja, hogy egyik vagy másik alkotmányt, mit elődje szentesített, a birodalom érdekeivel s nagyhatalmi állásával megegyezhetőnek nem tartván, azt maga személyére nézve kötelezőnek nem tekinti. Törüljük ki az alkotmányból a kötelezettségnek azon folytonosságát, mely nemzedékről nemzedékre száll, s a fejedelmekre úgy, mint népekre egyaránt kiterjed, minden alkotmányosság s minden államnak biztossága az események játéka leend. Ezen folytonosság az alapja mind a nép szabadságának, mind a fejedelem trónjának s örökösödési jogának. Ezen folytonosságnak tagadása megsemmisíti azon közvetítő erőt, mely 103nélkül az érdekek összeütközésénél minden kérdés csak az önkény hatalmával vagy a fegyver élével volna megoldható, s mely nélkül a népeknek és fejedelmeknek nem volna egyéb választásuk, mint abszolút uralkodás vagy forradalom. E jótékony közvetítő erő a jognak állandóságába vetett hit és bizalom, mi a kötelezettség említett folytonossága nélkül még csak nem is képzelhető. Mi csak legmélyebb sajnálatunkat fejezhetjük ki, hogy azon elv, melynek felállítása sem Felségednek, sem az összes államnak érdekeire nézve jótékony hatású nem lehet, a legmagasabb királyi leiratban kimondatott.

Az ország gyűlésének kiegészítése iránt elmondottuk első alázatos feliratunkban, hogy mindaddig, míg azok, kik törvény szerint az országgyűlésre meghívandók, meghíva nem lesznek, mi az ország gyűlését kiegészítettnek nem tekinthetjük, s törvények alkotásába nem bocsátkozhatunk.

A legmagasabb királyi leirat ezen jogos kívánatunkat sem teljesíti, s azt válaszolja, hogy az országgyűlés kiegészítésének kérdése majd akkor fog önkényt megoldatni, ha mi Magyarországnak az örökös tartományok iránti viszonyait a legmagasabb szándék értelmében megállapítottuk, s az 1848-i törvényeket részint módosítottuk, részint megszüntettük.

Előbb tehát a ki nem egészített országgyűlésnek el kellene a nemzet nevében alaptörvény gyanánt fogadni az abszolút hatalommal kiadott október 20-i császári diplomát és a február 26-i pátenst; képviselőket küldeni a birodalmi tanácsba; a szentesített törvények legfontosabb részét módosítani vagy eltörülni, s ha ekképpen az ország alkotmányát lényeges részeiből kiforgatva az egész magyar közjogot császári diplomák és pátensek szerint átalakította, s az ország jogait és így a meg nem hívottakét is feláldozta, majd akkor és csak akkor lesz kiegészítve az országgyűlés. A kiegészítés kérdésének ezen megoldása nemcsak az ország törvényeivel, hanem az alkotmányos törvényhozás természetével is egyenesen ellenkezik.

Erdélyre nézve a legmagasabb királyi leirat azt mondja, hogy »annak Magyarországgali egyesítése a szász és román nemzet szabad beleegyezése nélkül lőn elhatározva, soha teljes törvényerőre nem lépett, az egyoldalú határozatok kihirdetése után tettleg felbomlott, s kivihetetlennek tekintendő mindaddig, valamíg Erdélynek nem magyar ajkú lakosai az egyesülés által veszélyeztetve látják nemzetiségi érdekeiket, s a birodalom ebbeli igényei s érdekei kellőleg biztosítva nem lesznek«.

Magyarország és Erdélynek egyesülését mind Magyarországnak, mind Erdélynek törvényes országgyűlése ünnepélyesen elhatározta, s ezen határozatokat őfelségének szentesítése törvényerőre emelte.

Ha a szászok és románok törvény által ki lettek volna zárva az erdélyi 104országgyűlésből, vagy ha a törvény mellőzésével oda meg nem hívattak volna; ha az országgyűlés rendkívüli módon, szokatlan alakban hívatott volna öszve; ha nem a valóságos többség határozott volna, vagy valamelyik rész erőszakkal gátoltatott volna szavazatának szabad kijelentésében, inkább lehetne szólani arról, hogy a határozat a románok és szászok szabad beleegyezése nélkül hozatott, s inkább lehetne kétséget támasztani annak érvénye ellen.

De Erdélynek azon országgyűlése, mely az egyesülést elhatározta, szorosan az erdélyi törvények értelmében hívatott össze. Erdélynek akkori közjoga szerint a megyéknek, székely és szász székeknek s az országgyűlési joggal bíró városoknak követeiből, az ország egyházi s világi méltóságaiból s főbb hivatalnokaiból és regalistákból12 kellett alakulni az országgyűlésnek; mindezek meg is hívattak, s követeik által s illetőleg személyesen meg is jelentek. A megyei követek választásánál a szász vagy román nemesek, kik pedig számosan valának, szinte úgy bírtak választási joggal, mint a magyarok. A székely és szász székekben, valamint a városokban is magyar, szász és román között a választási qualificatióra13 nézve különbség nem volt. A regalisták, kik törvény szerint a tekintélyesebb nemesekből voltak meghívandók, és a főbb hivatalnokok nem egyedül magyarok voltak.

deak-002-002-008-01212 Királyi meghívottakból.

deak-002-002-008-01313 A választójoghoz szükséges feltételekre.

A törvény értelmében ily módon alakított országgyűlés az egyesülés fölötti törvény alkotásában éppen azon törvény szabta módon járt el, melyet minden egyéb törvényeinek alkotásában követett, a határozat tudniillik abszolút többséggel hozatott, éspedig éppen ez esetben nagy többséggel, melyhez mind a román választók befolyásával megválasztott követek közül, mind a szász követek közül számosan járultak szabadon kijelentett szavazataikkal. És midőn a többség akarata határozatképpen kimondatott, akkor sem történt tiltakozás a szászok vagy románok részéről.

Igaz, hogy Erdélynek 1848 előtti törvényei három külön nemzetről szólottak: a magyar, székely és szász nemzetről, s a románokat külön nemzetnek nem tekintették; igaz, hogy a három nemzetnek voltak némely jogai, különösen az országgyűlési kijelöléstől függő hivatalokra nézve, miket a törvény a románokra ki nem terjesztett; de az ország gyűlésére és a követek választhatására vonatkozólag nemzetiség szerinti különbség nem létezett, s ugyanazon qualificatio mellett, mit a törvény megállapított, a román szintúgy bírt választási és választhatási joggal, mint a magyar, székely vagy szász, az országgyűlésen pedig nem szavaztak az egyes nemzetek külön curiatum votumképpen14 , hanem fejenkinti szavazat szerint hozattak a határozatok.

deak-002-002-008-01414 Elkülönült testületként.

Miután tehát Erdélynek azon országgyűlése, mely az egyesülési törvényt alkotta, szorosan az akkori törvények értelmében alakult, szászok és románok 105szintúgy befolytak a követek választásába, részt vettek az országgyűlési tanácskozásokban, szavaztak kényszerítés nélkül, s nem egy közülök az egyesülésre szavazott, és akképpen az egyesülés nagy többséggel határoztatott el; lehet-e alaposan állítani, hogy a szászok és románok szabad beleegyezése nélkül alkottatott az egyesülési törvény? S lehet-e annak érvényét ennélfogva tagadni? Vagy talán az egész román és szász népnek kivétel nélküli beleegyezése lett volna szükséges a törvények érvényességéhez? A legmagasabb királyi leirat – úgy látszik – csakugyan ezen nézetből indult ki felhozott ellenvetésében, mert azon ellenvetésnek minden egyéb magyarázata ellenkeznék a történtekkel. De ki fog-e terjesztetni ezen nézet az osztrák birodalmi tanácsra is? Érvényteleneknek fognak-e tekintetni annak minden oly határozatai, melyekbe például a cseh vagy lengyel követeknek, a cseh vagy lengyel népnek valamely része bele nem egyezett? Pedig a birodalmi tanácsban nemcsak külön nemzetiségek, hanem külön országok vannak képviselve, s ott inkább fordulhatnak elő esetek, melyekben hasonló ellenvetésnek több nyomatéka lehet.

Igaz, hogy az országgyűlésen, mely az egyesülést elhatározta, főképp a kiváltságos osztály volt csak képviselve, s a népnek, kivált a román és magyar népnek nagy tömege nem bírt befolyási joggal. De ez természetes következése volt Erdély közjogi állásának, mely 1848-ig ott szintúgy, mint Magyarországon főképp arisztokratikus volt. Ezt azonban az egyesülési törvénynek érvénye ellen éppen úgy nem lehetne alaposan felhozni, amint nem szabad és nem lehet Magyarország azon törvényeinek erejét kétségbe vonni, melyek mellett a trónöröklés a dicsőségesen uralkodott habsburgi háznak előbb fiágára, későbben nőágára is megállapíttatott, pedig ezen törvények is a kiváltságos osztály által, a nem kiváltságos népnek befolyása nélkül alkottattak.

Azt sem lehet alaposan állítani, hogy az egyesülésről alkotott magyarországi és erdélyi törvények teljes törvényerőre nem léptek. Tudja mindenki, hogy az 1848-ban Pesten tartott országgyűlésre, mely már népképviselet alapján alakult, Erdélynek minden választókerületei választottak és küldöttek képviselőket. Ezeknek megválasztása az egyesülési s azzal kapcsolatban álló választási törvény szerint történt. A nép választotta meg azokat, éspedig nagy részben szász és román nép; voltak a megválasztott képviselők között románok is, szászok is. Az egyesülési törvénynek azon része tehát, mely az országgyűlési képviseletre vonatkozik, s melynek alapján mi most Erdélynek meghívását mindenekelőtt sürgetjük, egész terjedelmében tettleg végre is hajtatott. Elfogadta tehát s tettleg teljesítette az egyesülést Erdély népének azon része is, mely annak megállapításánál jogot nem gyakorolhatott. Tettleg 106elfogadta s teljesítette azt a román és szász nép, mely szintúgy választott, mint a magyar, s melyből azon egyének, kik a választók bizodalmát bírták, meg is választattak, s az országgyűlésen meg is jelentek.

A beligazgatásnak azon átalakítását, mit az egyesülés szükségessé tett, a magyar minisztériumra bízta a törvény. A minisztérium meg is kezdette már ezen hosszabb időt igénylő munkát, s együttműködött az erdélyi viszonyokat leginkább ismerő férfiakkal, de a közbejött zavarok és a hamar kiütött háború gátolták a munka befejezését. Végre az abszolút rendszer Magyarországnak és Erdélynek alkotmányos állását elnyomta, s Erdélyt is német rendszer alá kényszerítve Magyarországtól tettleg ismét elszakasztotta. Lehet-e annálfogva, mert valamely törvény egyes részeinek tettleges végrehajtását közbejött zavarok, háború és fegyveres hatalom egy időre meggátolták, magát a törvényt kötelező erő nélkülinek s jogilag fenn nem állónak mondani, s nem sokkal természetesebb-e az a következtetés, hogy miután a közbejött zavarok és háború már megszűntek, miután ünnepélyesen kimondatott, hogy alkotmányosság lép az abszolút rendszer helyébe, s a magyar alkotmány is visszaállíttatik, a törvény egész terjedelmében hajtassék végre? Ha komoly az abszolút rendszernek teljes megszüntetése iránti szándék, nem lehet akadály, mi a teljes végrehajtást, mely Magyarország felelős kormányának leend feladata, még ezentúl is gátolhatná.

Nem tudjuk, miképpen veszélyeztethetné az egyesülés Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit. Hiszen ugyanazon törvény, mely az egyesülést megállapította, Erdélyben is felszabadította a népet, kimondotta az egyenjogúságot, a polgári s politikai jogokat a népnek minden osztályaira s nemzetiségére kiterjesztette, s az egyesülésnek legelső következése az volt, hogy azon különbség, mi jogok tekintetében egyrészről a magyar, székely és szász nemzet, másrészről a román nemzet között előbb fennállott, azonnal meg lőn szüntetve. Mi Erdély nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit szintúgy teljes mértékben fogjuk méltányolni, mint a magyarországiakét. De éppen azért is szükséges, hogy Erdély is a törvény értelmében országgyűlésünkre azonnal meghívassék, s a nemzetiségi érdekek felett velünk együtt tanácskozhassék, mert ha a ki nem egészített országgyűlés, melyhez ők meg nem hívattak, kényszerített távollétükben, s így minden befolyásuk nélkül rendelkeznék az ő érdekeik felett, sokkal több joggal lehetne majd érvénytelennek mondani ezen rendelkezéseket, mint az egyesülési törvényt, mely az ő jelenlétükben, az ő befolyásuk mellett alkottatott.

Azt sem értjük, mik lehetnek a birodalom azon igényei, miket a legmagasabb királyi leirat Erdélyt illetőleg biztosíttatni óhajt. Erdély is Szent István 107koronájához tartozik, s Magyarország királyán kívül másnak ahhoz jogos igényei nem lehetnek.

Horvátországot az 1848-i törvények sem akarták bekebelezni Magyarországba, hanem azt saját territoriummal bíró, külön állású társországnak kívánták tekinteni, mely Magyarországgal ugyanazon törvények alatt közjogi viszonyban áll. Magyarország a horvát nemzet jogait 1848-ban sem akarta sérteni, s nem gondolhatta, hogy azon törvények, mik az ország alkotmányát az igazság és szabadság érdekében szélesebb alapra fektették, s a testületi kormányzat helyett parlamentáris kormányzatot hoztak be, keserű érzelmeket s ellenszegülést idézzenek elő Horvátországban. Magyarország minden jogokat, melyekkel maga bírt, Horvátországgal is megosztott. Horvátországnak beligazgatási ügyei már előbb is a magyar kormányszékek alatt állottak, s az 1790. évi 58. törvénycikk, mely azokat a magyar királyi helytartótanács alá rendelte, egyenesen Horvátország kívánatának folytán lőn alkotva. Semmi újabb viszonyt, semmi szorosabb függést nem állapítottak meg tehát az 1848-i törvények azáltal, hogy a testületi kormányzat általános megszüntetésével Horvátország beligazgatási ügyeit is a felelős minisztériumhoz tették át. A törvénykezés körében Horvátországra nézve is változatlan maradott a rendes bíróságok hatásköre. A törvényhozás terén szélesebb népképviseleti alapon rendeztetvén az országgyűlés, Horvátországra nézve is népességének arányához képest állapíttatott meg a képviselők száma, s ezáltal annak a törvényhozásbani részvétele az előbbihez képest aránylag tetemesen tágult. A nyelvre nézve semmi újabb rendelkezést nem tettek az említett törvények. Horvátország követei hajdan latinul szóltak Magyarország gyűlésén, de az 1847. évben a horvát tartományi gyűlésnek egyenes utasításából kijelentették, hogy jövendőben magyarul fognak szólani, s így Horvátország egyenes beleegyezésével lett egyedül magyar az országgyűlési tanácskozások nyelve. A közigazgatás körében pedig Horvátországtól nem is kívántatott, hogy a magyar nyelvet használja.

Ezek szerint méltán ismételhetjük, hogy Magyarország Horvátország jogait sérteni nem kívánta, s tekintve, hogy annak követei tettleges részt vettek az említett törvények alkotásában, nem is hitte, hogy azok által Horvátország sértve érezhesse magát. Honnan eredtek s miképp alakultak az akkori fájdalmas események, arról egykor az elfogulatlan történelem fog csak ítéletet mondhatni. Jelenleg azonban kétségtelennek látszik az, hogy Horvátország tágítani kívánja azon kapcsolatot, mi századokon keresztül Magyarországhoz kötötte. Mi sokkal inkább méltányoljuk érdekeit s kívánatait, mint hogy készek ne volnánk erre nézve vele bármikor értekezletbe bocsátkozni, 108s a kapcsolatnak fenntartása vagy méltányos átalakítása rajtunk nem múlik. De ha Horvátország tőlünk végképp el akar szakadni, s az osztrák tartományok sorába lépve azoknak törvényhozása s kormányzata alatt akarna állani, mit azonban a horvát nemzet alkotmányos érzelmeinél fogva lehetőnek nem tartunk, mi azt nem gátolhatnánk, hanem törvényesnek s alkotmányosnak részünkről nem tekinthetjük, s bele nem egyezhetünk, mert jogosítva nem vagyunk Szent István koronájának birodalmát szétdarabolni.

Fiuménak s a határőrvidéknek első feliratunkban sürgetett meghívására vonatkozólag semmit sem válaszol ugyan a legmagasabb királyi leirat, de kívánatunk tettleg megtagadtatik, amennyiben a sürgetett meghívatás még most sem történt meg, pedig mind Fiume, mind a határőrvidék törvény szerint kiegészítő részei az országgyűlésnek.

Fiume korábban külön territorium volt, s önállással bírt. A sanctio pragmaticát is külön s önállólag fogadta el sokkal későbben, mint Horvátország, s két évvel későbben, mint Magyarország. Őfelsége Mária Terézia 1779-ben april 23-án Fiumét királyi pecsétes levelével ünnepélyesen szabad révpartnak nyilvánítván, azt saját kívánatára Magyarországhoz kapcsolta. A királyi levélnek következő szavai: »Urbs haec commercialis Fluminensis sancti Viti cum districtu suo tamquam separatum sacrae Regni Hungariae Coronae adnexum corpus porro quoque consideretur, atque ita in omnibus tractetur, neque cum alio Buccarano velut ad Regum Croatiae ab incunabulis ipsis pertinente districtu ulla ratione commisceatur«15 világosan bizonyítják, miszerint Fiume nem Horvátország által, hanem egyenesen és közvetlenül kapcsoltatott Magyarországhoz. Magyarország törvényhozása az 1807. évi 4. törvénycikkben hivatkozva őfelségének Mária Teréziának fent említett királyi levelére, Fiuménak Magyarországba lett bekebelezését újabban kimondta, s Fiume kormányzójának a felső táblánál, követeinek pedig az alsó táblánál országgyűlési ülést és szavazatot adott.

deak-002-002-008-01515 „Szent Vitusnak eme kereskedő városa kerületével együtt mint elkülönített és a magyar Szent Koronához csatolt rész tartassék számon, minden tekintetben úgy kezeljék, s nehogy Buccari városával s annak az ősidőktől hozzá tartozó kerületével együtt valamiképpen is a Horvát Királysághoz csatolják.”

Ezek folytán Fiume mindég Magyarországhoz tartozott, s Horvátországtól és a báni hatóságtól függetlenül Magyarországnak volt kiegészítő része. Az abszolút rendszer, mely minden alkotmányt felfüggesztett, Fiumét is tettleg elszakasztotta Magyarországtól, s azt önhatalmával Horvátországhoz csatolta. De Magyarország visszaköveteli törvényes jogait, s visszaköveteli ezt Fiume maga is, mely – mint közönségesen tudva van – ismételve kijelentette, hogy magát Magyarország kiegészítő részének tekinti, Horvátországhoz jogilag nem tartozik, s ahhoz tartozni nem is óhajt, s Magyarországhozi visszakapcsoltatását sürgeti. E kettős kívánatnak váratlan megtagadása világosan ellenkezik alaptörvényeinkkel, különösen az 1715. évi 3. törvénycikkellyel és 109a királyi hitlevelekkel, mik az ország területi épségének sértetlen fenntartását biztosítják.

A határőrvidékek is kiegészítő részei az országgyűlésnek, s az 1848. évi 5. törvénycikk értelmében arra ők is meghívandók lettek volna. De nemcsak a törvénnyel, hanem a méltányossággal is ellenkezik az, hogy midőn a birodalom minden népeinek alkotmány adatott vagy ígértetett, a határőrvidék el legyen zárva az alkotmány jótéteményeinek élvezetétől, s azon honpolgárok, kiket az ország védelmének terhe sokkal súlyosabban nyom, mint másokat, s a katonai rendszernek szükséges szigora is korlátol egyéni szabadságukban, részt ne vehessenek a törvényhozásban, mire a hon más polgárainak jogot ád az alkotmány.

Felszólítja Felséged az ország gyűlését, hogy Magyarország nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi jogait biztosító törvényjavaslatok tárgyalásához fogjon.

Mindenekelőtt alaptalannak nyilvánítjuk azon vádat, hogy az 1848-i törvények Magyarország nem magyar ajkú lakosainak nemzetiségi jogait sértették. Sok célszerű intézkedést állapítottak meg ezen törvények a nép javára, s a hűbéri viszonyok megszüntetésével sok terhes kötelezettséget szüntettek meg. Megállapították az egyenjogúságot, kiterjesztették minden osztályra a polgári s politikai jogokat, s a népnek millióit a hon szabad polgáraivá tették; és mindezen jótékony intézkedésekben egyenlően részesítettek minden nemzetiségeket. Nyelvre és nemzetiségre vonatkozólag pedig semmi újabb rendelkezést nem foglalnak magukban az említett törvények. Megemlíttetik ugyan az 5. törvénycikknek 3. szakaszában, hogy a törvényhozás nyelve egyedül magyar, a 16. cikk 2. szakaszának e) pontja alatt pedig ugyanez mondatik a megyei gyűlések tanácskozási nyelvére nézve; de mindezek nem valának új rendeletek, hanem korábbi törvényeinknek, név szerint az 1830:8., 1840:6. s az 1844. évi 2. törvénycikkelyeknek16 folytonos gyakorlat által is szentesített következései.

deak-002-002-008-01616 Az 1830:8. törvénycikk szerint a helytartótanács a hozzá magyarul forduló törvényhatóságokhoz 117rendeleteit magyarul intézte, közhivatal betöltésének előfeltételévé vált a magyar nyelv tudása, s a törvény engedélyezte a magyar nyelv használatát a bíráskodásban is; az 1840:6. törvénycikk elrendelte, hogy az országgyűlési feliratok, a helytartótanácsi körlevelek, a törvényhatóságok egymás közti levelezésének nyelve a magyar; az 1844:2. törvénycikk teljes körű államnyelvvé tette a magyart.

De ha az 1848-i törvények a nem magyar ajkú nemzetiségek jogait s érdekeit csakugyan annyira sértették, mit tett az abszolút rendszer azon sértett jogok visszaállítására s a népek nemzetiségi érdekeinek oltalmára, midőn 1849-ben a magyar alkotmányt s az ország minden törvényeit felfüggesztette? Kimondotta a nemzetiségek egyenjogúságát, és ezt azáltal valósította, hogy mindenütt, minden nemzetiségre nézve törvénykezésben, közigazgatásban és iskolákban a német rendszert és a német nyelvet hozta be. Még a Szerb Vajdaság is, mely a szerb nemzet kedvéért állíttatott fel, egyedül csak nevére volt szerb.

110És még jelenleg is Csehországban, Galíciában és az örökös tartományok több részeiben minő politikai kedvezésekben részesülnek nyelvökre nézve a nem német ajkú lakosok, ámbár azon országok népességének túlnyomó számát képezik? A közigazgatás és törvénykezés, sőt még a felsőbb oktatás is nem német nyelven vitetik-e mindazon országokban? S vannak-e ott a németen kívül más nemzetiségek érdekei lényegben inkább méltányolva s jobban biztosítva, mint hazánkban bármikor voltak?

Egyébiránt alig van állam Európában, melynek népessége többféle nemzetiségekhez nem tartoznék, s vannak államok, melyekben tetemes a más nemzetiségűek száma. És mi nyíltan merjük állítani, hogy azok legnagyobb részében a többféle nemzetiségek jogai s érdekei több méltánylást s több biztosítást nem találnak, mint nálunk eddig is találtak.

Bátran kérdezhetjük azt is, hogy a magyarországi románok és szlávok nemzetiségi jogaikra s érdekeikre nézve rosszabb állapotban vannak-e Magyarországban, mint azon számos románok, kik Görögországban és Oroszországban, s azon szlávok, kik Németországban laknak?

De tudjuk mi azt, hogy a mindinkább fejlődő nemzetiségi érzet figyelmet érdemel, s nem lehet azt a múlt időknek és régibb törvényeknek mértékével mérni. Nem fogjuk felejteni, hogy Magyarország nem magyar ajkú lakosai szintúgy Magyarország polgárai, s mi őszinte készséggel akarjuk mindazt, amit e részben az ő érdekeik s a haza közérdeke megkíván, törvény által biztosítani.

Ha Felséged kezdetben már meghívta volna jelen országgyűlésünkre mindazokat, kik a törvény szerint meghívandók valának, s a kiegészített országgyűlés azonnal törvények alkotásához foghatott volna, már eddig a nemzetiségi érdekek biztosítását illetőleg törvényjavaslataink Felséged elébe volnának terjesztve. Sőt a képviselőház azon reményben, hogy az országgyűlés mielőbb ki fog egészíttetni, már bizottmányt is nevezett ki, mely az e részben szükséges előmunkálatokat megtegye, s a teendők iránt javaslatot készítsen, és e bizottmány munkáját már be is fejezte. De Felséged az ország gyűlésének kiegészítését most is megtagadja; a ki nem egészített országgyűlés pedig miként bocsátkozhatik törvények végleges alkotásába, különösen oly tárgyak fölött, melyek a meg nem hívottakat leginkább érdeklik, s melyeknél éppen azok kívánatit kell főképp figyelembe venni?

A szerbeknek azon kívánataira nézve, miket ők, mint a legmagasabb királyi leirat mondja, ősi kiváltságaikra, jogaikra s nemzetiségi érdekeik biztosítására vonatkozólag nemzeti gyülekezetükben17 kifejtettek, s mikre nézve Felséged még csak ezután kívánja előterjesztéseit s intézkedéseit az országgyűlés elébe 111juttatni, ugyanazokat ismételjük, miket fentebb a nemzetiségekre nézve kijelentettünk.

deak-002-002-008-01717 1861. április 2-án nyílt meg a karlócai szerb nemzeti kongresszus, mely a magyarországi és a horvát-szlavónországi szerb többségű területekből önálló beligazgatással rendelkező Szerb Vajdaság felállítása mellett foglalt állást.

A trónróli lemondást illetőleg Felséged még azon egyszerű, méltányos és szorosan törvényes kívánatunkat is megtagadja, mit erre nézve első feliratunkban kifejtettünk. De mi soha el nem fogadhatjuk azon nézetet, hogy Magyarország az ausztriai császárságnak provinciája. Ausztria császára egyszersmind Magyarország királya, de nem úgy s nem azért, mert császára Ausztriának, hanem egyedül azért, mert a sanctio pragmatica szerint a két külön trón ugyanazon egy fejedelmet illeti. Midőn I. Ferenc császár őfelsége 1804-ben az ausztriai császári címet fölvette, határozottan egyszersmind kijelentette azt is, hogy ezáltal Magyarországnak alkotmányos jogviszonyai semmi részben változást nem szenvednek. Magyarországnak alkotmánya s önállása tehát továbbra is sértetlenül maradott, és ezen alkotmányos önállásnak szoros következése az, hogy a magyar királynak a trónróli lemondása csak az ország tudtával s hozzájárulásával történhetik. Mi a helyzet sajátságát s nehézségeit méltányolva csak azt kívántuk, hogy az annak idejében elmulasztott előleges értesítés legalább utólagosan forma szerint pótoltassék. Kívántuk ezt az ország jövendő biztosításának tekintetéből, és ugyanazon tekintetből kötelességünk ahhoz továbbra is szorosan ragaszkodni.

A politikai vádak folytán elítélt és száműzött vagy elzárt honfitársainkra nézve is újra ismételjük mindazokat, miket első feliratunkban kifejtettünk.

Ezek azok, miket a legmagasabb királyi leiratnak részleteire tisztelettel s őszintén előadni kötelességünknek tartottunk.

Ismételjük Magyarország közjogának törvényes alapelveit:

A pragmatica sanctio, melyet a magyar nemzet a magyar királlyal 1723. évben a trónörökösödés fölött önként és szabad akaratból kötött, valóságos állami alapszerződés, mely szorosan viszonyos kötelezettségeket foglal magában.

Az említett sanctio pragmatica, midőn egyrészről az uralkodóház nőágára is átruházza a trónöröklés jogát, másrészről határozottan kiköti, hogy a király Magyarországban másképp ne uralkodjék s ne kormányozzon, mint magának az országnak eddig alkotott vagy jövendőben országgyűlésileg alkotandó saját törvényei szerint; más tartományok kormányzati módját Magyarországba be ne hozhassa; uralkodásának kezdetekor magát mindég törvényesen megkoronáztassa; koronázása előtt ünnepélyes királyi hitlevelet adjon ki, s abban az országot biztosítsa, hogy annak területi épségét, jogait, szabadságát s törvényeit sértetlenül fenn fogja tartani, s mindezeket királyi esküvel is szentesítse; végre ha őfelségének I. Leopold császár és királynak minden 112maradéka nőágban is kihalna, visszaszálljon ismét az országra azon ősi törvényes jog, miszerint királyát szabadon választhassa.

A sanctio pragmatica szerint Magyarország és az örökös tartományok között semmi más kapcsolat nem létezik, mint az uralkodóháznak ugyanazonossága s az egyedül erre alapított feloszthatlan s elválhatlan birtoklás.

Magyarországban az 1741. évi 4. és 1790. évi 3. törvénycikkek szerint csak a törvényesen koronázott király gyakorolhatja a legfőbb királyi jogokat.

Magyarországban az 1790. évi 3. törvénycikk szerint a trónörökös, kit az öröklésnek reá nézve megtörtént megnyílásától fogva Magyarország örökös királyának (hereditarius rex Hungariae) nevez a törvény, tartozik a trón megüresedésének napjától számítandó hat hónap alatt magát törvényesen megkoronáztatni, s ezen időközben is csak az ország alkotmányával egyezőleg kormányozhat.

Magyarország az 1790. évi 10. törvénycikk szerint szabad ország, s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve független, semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs (nulli alteri regno aut populo obnoxium), hanem önállással és saját alkotmánnyal bír, mely szerint törvényesen koronázott királya által saját törvényei szerint kormányozandó s igazgatandó (regendum et gubernandum).

Magyarországban az 1790. évi 12. törvénycikk szerint is a törvényalkotási, magyarázási s eltörlési jog a törvényesen koronázott fejedelmet és a törvényesen egybegyűlt országgyűlést együtt s közösen illeti, s ezen jog országgyűlésen kívül nem gyakorolható. A végrehajtó hatalmat pedig őfelsége csak a törvények értelmében gyakorolhatja.

Magyarországban az 1715. évi 8. és az 1827. évi 4. törvénycikkek szerint a közadónak és bármi egyéb segélyezéseknek és a katona újoncoknak megajánlása s meghatározása egész terjedelmében az országgyűlést illeti, s ettől soha semmi szín alatt, még szükség esetében sem vonathatik el. Országgyűlésen kívül sem adót kivetni vagy felemelni, sem katona újoncokat állítani nem szabad.

De Felséged, midőn egyrészről a sanctio pragmaticában megállapított örökösödési jogánál fogva törvényes megkoronáztatását kívánja, másrészről az örökösödési jognak s törvényes koronázásnak ugyanazon pragmatica sanctióban kikötött feltételeit mellőzi; az abszolút hatalommal felfüggesztett magyar alkotmányt, melynek sértetlen fenntartása a pragmatica sanctio egyik feltétele, nem teljes épségében, hanem csak némely részeire nézve akarja viszszaállítani, s azt kívánja, hogy a nemzet mondjon le alkotmányos jogainak leglényegesebb részéről.

113Felséged a fejedelmi teljhatalommal kiadott október 20-i császári diplomát és február 26-i pátenst a nemzetek előleges beleegyezése nélkül, önhatalmával tettleg Magyarországra is kiterjeszti, s alaptörvényeknek nevezve azokat, tőlünk is azt kívánja, hogy országgyűlési tanácskozásainkat s határozatainkat mindenben azokhoz alkalmazzuk.

Felséged Magyarországot is azon birodalmi tanácsnak hatalma alá rendeli, melyet fejedelmi teljhatalmával Magyarország tudta s hozzájárulása nélkül felállított. Az adó és katonaállítás meghatározásának s átalában a legfontosabb közügyek feletti törvényhozásnak jogát, melyet Magyarország mindég saját országgyűlésén gyakorlott, azon birodalmi tanácsra ruházta át, s nem kérdezve, nem várva a nemzet beleegyezését egyenesen és határozottan oda utasítja az ország gyűlését, hogy a birodalmi tanácshoz haladék nélkül válasszon és küldjön a pátensben meghatározott számú képviselőket.

Ezen legmagasabb rendelkezésekben teljesen mellőztetik a sanctio pragmaticának azon feltétele, miszerint Magyarországot a fejedelem csak az országnak eddig alkotott s ezután országgyűlésileg alkotandó törvényei szerint kormányozhatja, s nem vétetik tekintetbe a törvény azon rendelete, hogy »Magyarország szabad ország, s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve független, semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem önállással és saját alkotmánnyal bír«. Felséged ezen legmagasabb rendeletek által ősi alkotmányunkat lényegében átalakítja, új törvényhozási rendszert, új alaptörvényeket octroyroz, s ekképp az öszves törvényhozó hatalmat, mely a fejedelmet és nemzetet együtt s közösen illeti, egyedül maga gyakorolja.

Felséged határozottan kijelenti, hogy szentesített törvényeinknek egy részét el nem ismeri, jövőre sem fogja elismerni, s azoknak elismerésére magát személyesen kötelezettnek sem tartja; s kijelenti azt is, hogy mindaddig, míg ezen törvényeket a császári diploma rendeletéhez képest újabban át nem vizsgáljuk, nem módosítjuk, s azoknak egy részét el nem töröljük, a koronázási hitlevél sem leend országgyűlési tanácskozás alá vehető.

Felséged az országgyűlésnek törvény szabta kiegészítését, mely nélkül törvények alkotásába s a királyi hitlevél feletti értekezletekbe jogosan nem bocsátkozhatunk, azon feltételhez kötötte, hogy a ki nem egészített országgyűlés előbb a császári diplomának és pátensnek rendeleteit teljesítse, s ezáltal az ország alkotmányát lényegében alakítsa át, a már szentesített 1848-i törvényeket azon diplomának és pátensnek elveihez alkalmazva módosítsa s illetőleg törülje el, fontos közügyek felett újabb törvényeket készítsen, s tegye mindezt a meg nem hívottak távollétében s azok törvényes jogainak sérelmével.

114Felséged kormánya jelenleg sem az alkotmánnyal egyezőleg kormányoz, a beligazgatásnak alkotmányszerű orgánumai abszolút hatalommal korlátoltatnak eljárásukban, s azok mellett egyszersmind az abszolút hatalom alkotmányellenes tisztviselői működnek; az ország gyűlésének minden befolyása nélkül megállapított direkt és indirekt súlyos adók követeltetnek, s fegyveres erővel hajtatnak be; az ország legfőbb kormányzata pedig sem alakjában, sem eljárásában nem törvényszerű.

Mi tehát a legmélyebb tisztelettel, de egyszersmind azon őszinteséggel, mellyel Felségednek, a hazának és önmagunknak tartozunk, kénytelen vagyunk kijelenteni, hogy mi a sanctio pragmaticához s annak minden feltételeihez kivétel nélkül szorosan ragaszkodunk, semmit, ami azzal bármi részben ellenkezik, alkotmányszerűnek nem tekinthetünk s el nem fogadhatunk.

Szorosan ragaszkodunk az ország alkotmányos önállásához, s ennélfogva az örökös tartományok irányában sem ismerünk el semmi más szorosabb kapcsolatot, mint ami a sanctio pragmaticában van megállapítva.

El nem fogadhatjuk a múlt évi október 20-án kiadott császári diplomának s folyó évi február 26-án kiadott pátensnek Magyarországra nézve is szándéklott kiterjesztését, s azoknak tartalmát sem tanácskozásainkban alapul nem vehetjük, sem Magyarországra kötelezőknek el nem ismerhetjük.

Ünnepélyesen tiltakozunk az ellen is, hogy a birodalmi tanácsnak Magyarország felett bármi részben törvényhozási vagy rendelkezési hatalma lehessen, s kijelentjük, hogy mi abba képviselőket küldeni nem fogunk, s minden oly választásokat, mik az ország gyűlésén kívül e célra netalán történhetnének, valamint az ily választásoknak elfogadását is alkotmányunk megsértésének nyilvánítván el nem ismerjük, hogy az ekképp választottak Magyarországot bármi tekintetben képviselhessék.

Miután Magyarország felett s annak jogairól a törvényes királynak s nemzetnek alkotmányszerűleg egyesült akaratán kívül senki jogosan nem rendelkezhetik, ezennel kinyilatkoztatjuk, hogy a birodalmi tanácsnak Magyarországra s a kapcsolt részekre vonatkozó rendeleteit alkotmányelleneseknek s érvényteleneknek kell tekintenünk, semmi terhet, semmi kötelezettséget, mit a birodalmi tanács megállapít, semmi kölcsönt, melynek fölvételét elhatározza, az állam vagyonának semmi eladását, mihez beleegyezését kimondja, Magyarországra nézve alkotmányszerűnek s ennélfogva kötelezőnek el nem ismerünk, s kénytelenek leszünk azt minden időben úgy tekinteni, mint az ország beleegyezése nélkül jogtalanul történtet.

Kijelentjük, hogy a nemzetnek azon alkotmányos jogát, miszerint saját adója s katonasága felett mindég saját országgyűlésén rendelkezett, továbbra 115is sértetlenül akarjuk fenntartani, s annak a birodalmi tanácsra leendő átruházásába soha bele nem egyezünk.

Szorosan ragaszkodunk az ország azon alkotmányos jogához, miszerint a törvényhozó hatalom mind új törvények alkotására, mind a már szentesített törvényeknek magyarázására, módosítására vagy eltörlésére nézve a fejedelmet s a törvényesen egybegyűlt országgyűlést illeti. Nem tekinthetjük tehát alkotmányosnak a törvényhozó hatalom egyoldalú gyakorlását, semmi octroyrozást el nem fogadhatunk, s el nem ismerhetjük azt, hogy a már szentesített törvények bármi részben egyoldalú hatalommal felfüggesztethessenek, módosíttathassanak vagy eltörültethessenek. Ennélfogva ragaszkodunk az 1848-i törvényekhez is egész terjedelmükben, s azokat mint alkotmányszerűleg hozott s királyi megerősítéssel ünnepélyesen szentesített törvényeket teljesen jogérvényűeknek tartjuk.

Kijelentjük, hogy az országgyűlésnek törvény szabta teljes kiegészítése előtt sem törvények alkotásába, sem a királyi hitlevél feletti értekezletbe nem bocsátkozhatunk.

Kijelentjük végre, hogy az ország jelenlegi kormányzatát, különösen a nem alkotmányos tisztviselők abszolút hatalmú eljárását törvényelleneseknek s a hazai törvények súlya alá esőknek, a törvény ellen kivetett s behozott direkt s indirekt adókat s azoknak fegyveres erőveli behajtását alkotmányellenesnek vagyunk kénytelenek tekinteni.

Fájdalommal látjuk, hogy Felséged a legmagasabb királyi leirat által minden kölcsönös értekezletet lehetetlenné tett, s azoknak fonalát végképp megszakasztotta. A legmagasabb királyi leirat nem áll a magyar alkotmány alapján, hanem az abszolút hatalommal kiadott s alkotmányunk lényegével ellenkező császári diplomát és pátenst fő törvényül tűzte ki; minket pedig a hon iránti kötelesség és törvényhozói állásunk s önmeggyőződésünk szorosan a magyar alkotmányhoz kötnek, mi csak annak alapján tanácskozhatunk. E két egymástól eltérő, sőt egymással ellenkező irány óhajtott egyesülésre nem vezethet. Nekünk az irányt legszentebb kötelességünk tűzte ki, s azt elhagynunk nem szabad. Mély sajnálattal mondjuk ki tehát, hogy a legmagasabb királyi leirat folytán kénytelenek vagyunk mi is az országgyűlési értekezletek fonalát megszakasztottnak tekinteni.

Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melyről szabadon rendelkezhetnénk, hitünkre bízta a nemzet annak hű megőrzését, s mi felelősek vagyunk a haza s önlelkiismeretünk előtt. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse 116az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait; mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindég nehéz s mindég kétséges. Tűrni fog a nemzet, reménylve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában.

Kik egyébiránt mély tisztelettel vagyunk
Császári Királyi Fölségednek
legalázatosabb szolgái:
Magyarországnak országgyűlésileg egybegyűlt képviselői”

Képviselőházi napló, 1861. 2. köt. 257–278. p., Képviselőházi irományok, 1861. 47. sz. 181–210. p. Közli Kónyi Manó 3. köt. 220–272. p.