didaktikus költészet <gör. ’tanít’ szóból>
didaktikus költészet <gör. ’tanít’ szóból>: azok az énektípusok, amelyeket valamilyen nagyobb összejövetel alkalmával (lakodalom, keresztelő, vendégség) az egybegyűltek okulására és szórakoztatására adtak elő. Szerzőik 16–17. sz.-i prédikátorok, iskolamesterek voltak, akiknek hosszú, epikus verseiben a példázatokkal illusztrált erkölcsi intelem, terjengős magyarázkodás és vaskos humor az uralkodó. Az intő és oktató költészetnek három nagy tematikus csoportja alakult ki: 1. A házasulandó feleket oktató, a jó házasságot dicsérő házasének, mely a kéziratos énekeskönyvek révén folklorizálódott is. 2. Bibliai tárgyú oktató históriák (Rákosi András: Hét iffiak históriája, 1618; Szentmártoni Bodó János: Az tékozló fiúnak históriája; 1628. stb.). 3. A polgári erényekre nevelő munka- és mesterségdicséret, melynek a 17. sz. elején fellendülő ipar, bányászat és polgárosodás szolgáltatja tárgyát (Szentmártoni Bodó János: Az vasról való ének, 1625 és Az malom és ács mesterségnek dicséretiről való ének, 1644). E két utóbbi énektípust különösen az unitárius versszerzők művelték. A didaktikus költészet nem játszott különösebb szerepet költészetünk fejlődésében, de saját korában társadalmi szükségletet elégített ki és hozzájárult az irodalom népszerűsítéséhez. A 19–20. sz.-i népköltészetben a didaktikus költészet hagyománya a lakodalmi dalokban és a → vőfélyversekben lelhető fel. (→ még: tanácstalan legény) – Irod. Ujvárossy Szabó Gyula: A magyar verses oktató költészet 1772-ig (I., 1910. RMKT 17. sz., kiadta: Bisztray Gyula, Klaniczay Tibor, Nagy Lajos, Stoll Béla Bp., 1959 – II. RMKT 17. sz., kiadta: Jenei Ferenc, Klaniczay Tibor, Kovács József és Stoll Béla, Bp., 1962).
Küllős Imola
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
