HAJÓSOK
1019HAJÓSOK
Végezetül ki kell térnünk röviden a fahajók személyzetére, a hajósokra is, akik munkaszervezeti szempontból és munkavégzésük tekintetében elkülönültek ugyan a hajóvontatóktól, de bizonyos együttműködésre természetesen szükség volt (Gráfik I. 1978: 47–49). Ebből következően életmódjukról, életformájuk jellegzetes vonásairól a hajóvontatásról szóló néprajzi közlemények több-kevesebb adattal szolgálnak. A legrészletesebb leírásokkal a tiszai hajósokról és hajóséletről rendelkezünk (Bet-kowski J. 1954b, 1961a; Lakatos K. 1967).
214. ábra. Hajóscégér egykori bőgőshajó orrtőkéjéből (1920 körül). Újpesti (káposztásmegyeri) Duna-part
A hajós gyűjtőnév egyaránt magába foglalta a hajósgazdákat, kormányosokat, s a hajón szolgálatot teljesítő legényeket, embereket, azaz a vízi szállítással foglalkozók széles körét. Okleveles említése 1395 óta ismert, de a korai századok hadi és kereskedelmi hajózási gyakorlatában a magyaron kívül más népelemek jelenlétével is számolnunk kell. A hajózás gazdasági térhódításával a középkor óta jelentős szerepe volt hajósainknak folyó menti városaink fejlődésében; például Baja, Barcs, Győr, Komárom, Moson, Pest, Pozsony, Szeged, Szolnok, Tokaj (lásd: Bay F. 1942; Bácskai V. 1986; Bácskai V.–Nagy L. 1984; Borbíró V.–Valló I. 1956; Erdősi F. 1971; Gráfik I. 1983a, 1992; Gyimesi S. 1975; Gyulai R. 1896; Kaposvári Gy. 1974; Kállay I. 1972; Koroknai Á. 1974; Kovács J. 1895; Kulinyi Zs. 1901; Makkai L. 196l; Ortvay T. 1903; Pisztory M. 1871; Rapcsányi J. 1934; Reizner J. 1899–1900; Ruzsás L. 1966; Sándor V. 1959; Szathmári K. 1864).
1020Az állandósult foglalkozás révén a hajósok mindinkább jellegzetes társadalmi réteget alkottak. A szakosított munkamegosztás hajótípusonként változott, s a gőzhajózás kifejlődésével képesítéshez kötött szakmunkává vált.
Egyes folyó menti városokban céhszerű szervezeteik is működtek (lásd Bellosits B. 1901; Dóka K. 1970; Eperjessy G. 1967; Miholović K. 1970; Takáts S. 1900a; vö. Haider S. 1994; Neweklowsky E. 1952–54). A hajózás igazi jelentőségét az adta, hogy alkalmat nyújtott a vízparti települések lakói számára a módosabb paraszti szinten vagy afölött való megélhetésre, lehetőséget kínált a gazdagodásra, a polgári sorba emelkedésre, életmód- és életformaváltás révén. Közülük többen, kik egykor hajóácsként, hajósgazdaként, kormányosként stb. kezdték, valóságos hajós, kereskedő dinasztiákat alapítottak, s kimagasló jellemüket, egyéniségüket szépirodalmi alkotások is megformálták és őrzik az utókor számára (lásd Balázs P. 1980; Bálint S. 1968, 1977a; Farkas J. 1985; Gráfik I. 1989, 1993a, 1993b; Jókai M. 1964; Kovács J. 1901; László L. 1937; Oltvai F.–Vinczy K. 1968; Szathmári K. 1864; Vörös K. 1965; Zsótér J. 1842).
A hajózás, a hajósélet a falusi, városi zsellér, illetve szegény réteg részére egy új munkaterületet jelentett, biztonságos megélhetést, s kisebb léptékű vállalkozások lehetőségét is kínálva (lásd Bálint S. 1977a; Betkowski J. 1954a, 1955, 1961a; Gráfik I. 1971, 1983b, 1992; Juhász A. 1984; Katona I. 1965; Kuczy K. 1976; Lukács L. 1995; Muhi J. 1943; Tömörkény I. 1902).
A hajóvontatóknál felidézett vízhez való kötődés – a vízzel való közvetlenebb és állandóbb kapcsolat révén – a hajósok, hajósgazdák körében még erősebb volt. E magukat büszkén vízi embereknek tartók közül egynek kimagaslóan nemes gesztusáról ad hírt a Pesti Napló 1917-ben: „Száz esztendővel ezelőtt még ezeren felül való bőgőhajó volt Szegeden (csak hajóépítő super vagy nyolcszáz élt itten), negyven évvel ezelőtt már nem volt belőlük csak huszonöt. A mai förtelemnapokra maradt még belőlük nyolcz s ezeket ezen a héten adta el Tóth Fercsi, az utolsó szegedi hajósgazda, a Ferenc-csatorna vállalatnak. Az árukból ötezer koronát be is fizetett már a város kasszájába, alapítvány gyanánt, melynek kamatait elesett öreg vízen-járók kapják segedelmül.” (Móra F. 1917: 5)
Egy sajátos szokás felidézésével zárjuk a magyarországi vízi közlekedés és szállítás népi gyakorlatának leírását. A Duna és a Tisza mentén több fontos hajózási, kereskedelmi központból van adatunk arra, hogy a tönkrement hajók szinte elnyűhetetlen keményfából faragott orrtőkéit hajósok, hajóácsok, hajóskereskedők házaik elé földbe állították, mely mintegy jel, egyfajta hajóscégér adta hírül a ház lakójának foglalkozását. Ismereteink szerint Apatin, Baja, Bezdán, Dunaföldvár, Káposztásmegyer, Mohács, Nagybecskerek, Paks, Szeged és Tolna voltak lelőhelyei e sajátos, ún. „jel-beszédes” hagyománynak (lásd Csefkó Gy. 1926; Viski K. 1926). Más esetekben folyó menti településeken (például Bölcske, Madocsa, Cibakháza, Pócsmegyer) a kapubálványfejek faragásai idézték fel az egykori, legendás fahajók jellegzetes orrtőkéit (lásd Torbágyi Novák J. 1926).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
