AZ ÁRMENTESÍTÉSEK KÖVETKEZMÉNYEI

Full text search

AZ ÁRMENTESÍTÉSEK KÖVETKEZMÉNYEI
A 19. század közepén–második felében lezajlott mocsárlecsapolások, gátépítések és mederrendezések a mezei gazdaságot szolgálták: jelentősen megnövelték a szántóföldi művelésbe, rétgazdálkodásba bevonható területeket. Emellett – elsősorban a Dunán – a zavartalan hajózást is biztosítaniuk kellett. A vízrendszerbe történt beavatkozások 113a halászat jövedelmezőségét rendkívül kedvezőtlenül befolyolták. (Az ármentesítő munkálatokról lásd: Fodor F. 1957; Károlyi Zs. 1960; Ihrig D. [szerk.] 1973; Dóka K. 1987.)
Az állandóan vagy időszakosan vízzel borított területek csökkenésének szemléltetésére elegendő egyetlen adatsort idézni. Az 1820–1830-as években elkészült felmérések és utólagos számítások alapján arra következtettek a vízügytörténet kutatói, hogy a Tisza és mellékfolyói ősi ártere mintegy 1 963 700 hektárnyi volt, s ebből 477 000 hektár állott állandóan víz alatt. A 20. század második felében viszont mindössze 53 869 hektárt tettek ki az állóvizek és vizenyős területek a magyarországi Tisza-völgyben (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 12–13).
A csökkenésnek ilyen számadatai sem fejezik ki azonban a változások tényleges hatását, hiszen a megmaradt vizek minőségileg is alaposan megváltoztak. A gátak megépülésével elértéktelenedtek a kiterjedt árterület tavai, hiszen megszűnt az ok-okozati összefüggés a tó halállománya és az évente ismétlődő áradások között. Az értékváltozást jól kifejezi, hogy a Tisza menti halászok dögöknek, Dög-Tiszának nevezik a holtágakat, vagyis a „holt”-nál pejoratívabb hangulatú, alapjelentése szerint állatok tetemére alkalmazott jelző lett a „nem élő” minősítője.
A 20. században halászatilag hasznosított holtágak persze nem azonosak a „lefűződéssel” keletkezett egykori morotvákkal, melyeknek szinte mindegyike feltöltődött és kiszáradt. Ezek a dögök a szabályozáskor levágott kanyarulatokból alakultak ki. Egy 1879-ben készült jelentés szerint csak a Tiszán 111 átvágást végeztek, s ez megközelítőleg ennyi holtágat eredményezett (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 62). A rövidítés érdekében kiásott „vezérárkokból” kifejlődő holtágak mindegyike persze korántsem jelentett azonos méretű és minőségű vizet. A Felső- és Közép-Tiszán rövidebbek voltak a kiásott medrek, lényegesen gyorsabban fejlődtek valóságos folyómederré, s ment végbe az egykori folyókanyar „állóvízzé” alakulása. Különösen ha az árvízvédelmi töltésen belülre került egy-egy ilyen holtág, zajlott le gyorsan az eliszaposodása, s borították el különböző vízinövények. Szolnoktól délre lényegesen hosszabb kanyarulatokat vágtak át. A legnagyobb, 18,6 km hosszú, a gyálaréti Holt-Tisza, mely 7,6 km-es új meder ásásával jött létre, s a nagyobbak, halászati szempontból jól hasznosíthatóak közé tartozik még a cibakházi, a tiszaújfalusi, a csongrádi és az atkai Holt-Tisza is, melyeknek mindegyike kívül esik a védtöltésen. Nincs ugyan természetes kapcsolatuk a folyóval, több ilyen holtágon mégis önálló halászati társulat alakult. Biztosított volt ugyanis hasznosításuk feltétele: zsilippel ellátott csatorna kapcsolta a holtágat a folyóhoz.
A 19. század második felétől már nem az ártéri tavak, hanem a folyók bérletének megszerzéséért versengtek a halászati vállalkozók és a halászok. A bérelt folyószakaszhoz hozzászámították az áradás néhány hete alatt vízzel borított hullámteret és a folyóközeli tavakat, vízállásokat. A vállalkozó-bérlők legalábbis mindent megtettek, hogy ezeket is bérleményük részének tekinthessék, mert az ártéri mélyedésekben – leginkább az utak és gátak építésekor keletkezett kubikgödrökben – visszamaradó halak, különösen az ivadékok, a víz kiszáradván, elpusztultak volna. Ahol a vállalkozó-bérlő nem tudta belekapcsolni a maga üzemébe az ártér vizeit, és a jogtulajdonos (a közbirtokosság, a MÁV vagy az ármentesítő társulat) sem adta külön bérbe, az alkalmi halfogók – jogi értelemben: orvhalászok – szabad prédái maradtak.
114A nagyobb holtágakat, ha érdemes volt halászatilag hasznosítani, nem iszaposodtak és gazosodtak el, önállóan is bérbe adhatták, s bennük – rendszerint állami támogatást is igénybe véve – haltenyésztéssel kombinálták a zsákmányolást. A halászati szakírók és a kormányszervek már az ármentesítés befejezése előtt szorgalmazták a természetes vizek halasítását és szabályozott lehalászásukat (összefoglalóan: Répássy M. 1902; Hankó B. 1928; Fekete I. 1955. – lásd még: Kenessey A. 1868; Kriesch J. 1868; Tasner D. 1868). A propaganda nem is volt hatástalan. A pesti halászmester Singhoffer József például arról számolt be emlékiratában, hogy tiszai bérletükön, már az 1860-as években halastavat létesítettek a 350 holdnyi újkécskei Holt-Tiszában, s Szegedről is ismerünk egy, az 1860-as években hosszan elhúzódó pereskedést halasított holtágról (Singhoffer J.–Peijcsik I. 1892: 35–44; Solymos E. 1969). A természetes vizekben, ha halasították is, más tenyésztési elveket érvényesítettek, mint a pontynevelő tógazdaságokban, a cél azonban azonos volt: a halhústermelés. A mindjobban terjedő okszerű haltenyésztés eredménye, hogy 1931-ben a halászati gazdálkodásról készült kézikönyv megállapíthatta: „A Tisza mentén lévő, töltésen kívüli holt medrek halállománya már lényegesen jobb, mint az anyamederé s ezekben a pontyivadék és süllőikra kihelyezése is eredményesebb” (Fischer F. [szerk.] 1931: 75).
A „természetes vízi halászat” és a „okszerű halászati gazdálkodás” mintegy másfél évszázada tartó párhuzamossága a halakkal kapcsolatos értékítélet átalakulásával is együtt járt: a folyók mentén élő halászok is, halfogyasztók is sztereotip módon szokták hangoztatni, hogy a tavi hal „pocsolyaízű”, a halastavi, mert etetett, túl zsíros, csak a folyóban nevelődő az ízletes. Ez a vélemény a folyók 20. századi felértékelődését fejezi ki, hiszen az ármentesítés előtt – mint fentebb mondottuk – a zsákmány döntő hányada tavakból került ki. Maguk a halászok a folyami hal értékesebb voltának hangoztatását „az az igazi halász, aki a folyóban halászik” szentenciával is megtoldják, lebecsülvén azokat, akik az elgazosodott holtágakban halászgatnak. A tavi hal értéktelenségén persze könnyű volt némi halász-rafinériával módosítani. A szegedi kishalászok a pocsolyában nevelkedett barahalat egy-két hétig a Tisza vizében a bárkában tartották (kifürdették, kisaralták), s a jó víz „kimosta húsuk rostjai közül a sarat, még a kövérségüket is megcsappantotta. Megillatosodtak ízben és visszaszépültek színben ... Két hét után el lehetett adni őket bátran az óvatos nagyfiséreknek” (Bálint S. 1957: I. 111, 750).
A folyami halászat nagyobb presztízsének persze van alapja, hiszen a szabályozás a folyó természetét is alaposan megváltoztatta: a mederrövidítések hatására gyorsabbá, sodróbbá vált a víz áramlása és nagyobb lett a vízszintingadozás. A vízügytörténet kutatói szerint a szabályozás előtt a Tisza maximális árvízszintje 2–3,5 m-rel alacsonyabb, kisvízszintje 2–2,5 m-rel magasabb volt a mainál. Vagyis hevesebb lefolyásúak lettek az áradások; a mentesítés előtt a kiöntés időtartama akár kétszerese-háromszorosa is lehetett a mainak (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 13–15). Arról alig tudunk, hogy milyen nehézségek árán alkalmazkodtak annak idején a halászok ezekhez a változásokhoz. Herman Ottó, aki a szabályozások közvetlen hatását tapasztalhatta, nem utalt rá, hogy az erősebb sodrás és a jelentősebb vízszintingadozás módosulásokat kényszerített volna ki a szerszámkészletben és egyes szerszámok használatában. A 20. századi néprajzi gyűjtők is olyannak ismerték meg a foglalkozásukra 115felettébb büszke folyami halászokat, amilyennek annak idején Herman jellemezte őket: „Az imbolygó lélekvesztő az ő járműve, a melyen mindent el tud rakni, a melybe belenőtt; állva, ülve úgy el van rajta, hogy meg sem billen” (Herman O. 1887–88: 509). A sodró vízen való közlekedésnek és munkavégzésnek ez a biztonsága a legfőbb jellemzője máig a dunai és tiszai halászoknak – ez különbözteti meg őket a kisvízi halásztól.
Az ármentesítések következtében a nagy tavak – elsősorban a Balaton – halászati jelentősége is felértékelődött. A halászati bérlők a 19. század közepén–második felében mind nagyobb méretű kerítőhálókkal, s azokkal a szegedi, szentesi, mindszenti nagyhálós halászokkal halásztattak, akik a tiszai halcsökkenés miatt voltak kénytelenek munkát vállalni a Balatonon. Bár a kortársak elsősorban a törzsökös balatoni, s nagyrészt engedély nélküli eresztőhálósoknak tulajdonították az itteni halállomány csökkenését, hiszen egykorú becslések szerint ekkortájt már 2000–4000 eresztőhálót is leraktak naponta (Szilágyi M. 1989a: 17), a tó halászatának ezt az ármentesítéssel összefüggő 19. század végi konjunktúráját mégis szemléletesen kifejezi, hogy maguk a halászok – Jankó János (1902a: 313) tapasztalata szerint – a szegediek által használt öreghálóknak tulajdonították a halállomány néhány évtized alatt ott is bekövetkező „pusztulását”.
Az is a balatoni halászat jelentőségnövekedésének kifejezője, hogy – miközben a kortársak folyamatosan a halállomány csökkenését panaszolták – az 1900-ban megalakult „Balatoni Halászati Részvénytársaság” mégiscsak jól prosperáló élelmiszer-termelő iparággá tudta fejleszteni a halászatot (vö. Reöthy F. 1983). Pedig a mind népszerűbbé váló sporthorgászat és az idegenforgalom, a fürdőélet ellentétes érdekeivel is egyeztetni kellett a halásztatást. (A Balatonon, a Velencei-tavon különösen jelentőssé fejlődött sporthorgászatról lásd: Antos Z. 1991; Molnár A. 1984; Vígh J. 1981, 1987).

 

 

Arcanum Zeitungen
Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

Über uns Kontakt Press room

Languages







Arcanum Zeitungen

Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir