RÉSZES HALÁSZAT – HALÁSZATI BÉRLET
RÉSZES HALÁSZAT – HALÁSZATI BÉRLET
A zsákmány meghatározott hányadának – felének, harmadának, negyedének, olykor csupán hetedének – a beszolgáltatására a folyók vizafogásra alkalmas szakaszain, illetve a tilalmas tavakban halászókat kötelezte az egyházi, a világi földesúr vagy a 123király. A „rész” megadására kötelezettek „halászattal szolgáló” jobbágyok és városi polgárok (akik a Duna mentén a 16–17. század óta céhes halászok) egyaránt lehettek.
A városi polgár halászok – legkorábban a magyarországi felső Duna-szakaszon, Pozsonyban például már a 13. században – privilégium biztosította „szabadságot” nyertek a legértékesebb halászó helyekre, ami azonban az ő esetükben is zsákmányhányad és/vagy ebédhal szolgáltatásával járt együtt. Pozsony város 1291. évi kiváltságlevele szerint a halászok, azzal együtt, hogy ugyanolyan jogok illették meg őket, mint bármelyik pozsonyi polgárt, a vizákból, a jég alól, illetve hálóval kifogott halakból a zsákmány harmadrészével tartoztak a pozsonyi grófnak (Alapy Gy. 1933: 19 és passim). A nagyhálósokat („aki öregh hálóval szokot halászni”) és kisszerszámosokat („az ki pedig koczás”) egyaránt magában foglaló céh tagjainak jogait és kötelezettségeit Komáromban céhprivilégium részletezte, mely – noha elsősorban a halkereskedés monopóliumának biztosításával kapcsolatos rendelkezéseket tartalmaz – a halászóvíz tulajdonosával szembeni kötelezettségeiket is magában foglalja. Az 1696. évi szabályzatuk szerint például „Az Dunán az mint a Privilégiumok az Halászoknak tartya, mindenütt Szabadon halászhatnak, de úgy mindazonáltal, az Földes Uraknak az Kik Földén halásznak hírt agyanak ... valamely Földes Urnak az Tanyáján a vagy Földén Vizát, Tokot avagy Sőreget (: Mellyek másképpen köteleshalaknak hivattatnak:) fogand tehát abbul járandó Negyedet az Földes Urnak, az kiknek az Tanyáján fogatik igazán kiszolgáltassák” (Solymos E. 1987a: 345).
A részes halászatnak ez a formája, különösen, ha a halkereskedelemben érdekelt városi polgárok voltak a halászok, lényegileg bérleti vállalkozásnak tekinthető, hiszen a zsákmány (rendszerint nagyobb) részével, a nem köteles halakkal pedig teljes egészében önállóan rendelkeztek. A valóságos bérlői jogviszony mégis a 18. századtól lesz igazán jellemző a legjobban jövedelmező, nemritkán egy-egy birtokos összes halászóvizének hasznosítására.
Eleve ilyen viszonyt teremtett a jobbágyok alkotta communitas (inkább mezőváros, mint falu) taksás, kontraktualista vagy cenzualista jogállása. A földesúr és jobbágyai között létrejött úrbéri szerződésbe ugyanis vagy beleértették a település határában lévő halászóvizek jobbágyi hasznosítását, halféle vagy más vízi állat beszolgáltatására is kötelezvén a communitast, vagy külön szerződtek a regálékra, közötte a halászóvizekre. A Körösök és a Berettyó vidékén a 18. században az évente megújított szerződésbe belefoglaltak viszonylag nagy mennyiségű, csak az úri konyhán hasznosított teknősbéka szolgáltatását is. Akkor válik egyértelművé, hogy ez tulajdonképpen a halászati jog „bérleti díja”, amikor – a 18. század vége felé – az uradalom már külön szerződést kötött a falvakkal a halászatról. Füzesgyarmat (Békés m.) 1795-ben három évre szóló szerződése szerint a communitas 250 teknősbékát és három akó csíkot tartozott Gyulára szállítani, s ezért „Szabaddá hagyatik a fent irt Község, az egész Határban minden néven nevezendő Vizeknek, halászó Tavaknak, békászó és csikászó réteknek haszon vételével; azon vizekben, és rétekben, a maga tetszése szerént, akár kinek szabadságot adván”.
A „szabadságra” utalás itt – s ha communitas volt a bérlő, másutt is ugyanígy – arra vonatkozik, hogy a helyi elöljáróság joga volt a hasznosítás megszervezése: ha „al-bérletbe” adta a vizeket halászoknak, illetve egy-egy szerszám használatáért „taksát” 124szedett, ezzel a bevétellel nem kellett az uradalmi kasszának tételesen elszámolniuk. A tanács tehát – mintha a jog tulajdonosa lenne – feltételeket szabott a lakosságnak, s csak azok halászatát ismerte el legálisnak, akik elfogadták a feltételeit. Akik pedig elfogadták, laza érdekközösséggé szerveződtek. Gyomán (Békés m.) 1832-ben például az elöljárósággal szerződő 59, persze nem főfoglalkozású, hanem „paraszt-halász”, halászgazdának, harmados halászbírónak és kishalász bírónak nevezett vezetőikkel, „Halász Társaság”-ként kötött egyezséget a communitassal. Mert „fizettek” (vagy előre kialkudott összeget, vagy a zsákmány harmadának-felének pénzbeli értékét, s az úri konyhára való halat is ők adták), elvárták a helyi elöljáróságtól, hogy mindenki mást tiltson el a halászattól – vagy térben és időben korlátozza a nem halász lakosok önellátást célzó halfogását (Szilágyi M. 1992a: 127, 129–130).
Egy-egy jobbágyközségnek ezekbe a bérleményeibe rendszerint nem tartoztak bele az igazán értékes halászóvizek. A nagyobb uradalmak arra törekedtek, hogy a jól jövedelmező tavaikat, vizafogó helyeiket, a készpénz bevételüket gyarapítandó, külön adják bérbe jobbágyaiknak, lehetőleg azonban vállalkozóknak vagy céhes halászoknak. Mohácson (Baranya m.) 1744-ben csak a négy legnagyobb halastó után adtak a lakosok harmadot a földesúrnak, s a vizafogó hely volt az uradalom kezelésében. A város határában lévő többi víz után viszont a város kívánta meg a harmadot; nyilván azért, mert a communitas a halászati jogot bérelvén „albérlőknek” tekintette a halászokat. A Duna menti Sárközben az uradalmi tilalmasok halásztatásának ellenőrzése, akár a jobbágyok, akár halkereskedők voltak a tényleges hasznosítók, a halászispán hatáskörébe tartozott. A falvakban – bérleti viszony esetén – a harmadot vagy árendát beszolgáltatni köteles tóbíró (maga is a falu lakója és halász) volt a halászati munkálatok szervezője. Rendelkezése alá tartozott a tómester, aki a rekeszépítést is, magát a halászatot is irányította, felelős volt a böjtkor esedékes hal beszolgáltatásáért, s olykor maga vezetett egy nagyhálós kompániát (Andrásfalvy B. 1975: 186, 213–215).
A legjobb vizahalászoknak tekintett komáromiak bérlői vállalkozását jelentheti Bél Mátyás Tiszafüredre (Heves m.) vonatkoztatott megjegyzése: „A füredi viza annyira híres, hogy a komáromiak is minden évben eljönnek ide vizát halászni” (Bél M. 1968: 88). Ekkortájt a kalocsai érseki uradalom Duna-szakaszának vizafogó tanyáin is komáromiak halásztak, ám olykor csak „albérlők” voltak. 1723–1726 között az uradalom összes halászóvizéért egy, a vendégfogadókat és az egyik pusztát szintén bérbe vevő vállalkozó igen magas – évi 3200 Ft – bérösszeget fizetett, és helybeli jobbágyparasztok, illetve komáromi céhes halászok voltak az albérlői: a kisebb egységekre tagolt vizek tényleges hasznosítói (Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1978: 43–46).
A 18. század folyamán persze arra is volt példa, hogy a kalocsai uradalom – s a Duna mentén több más uradalom szintén (Andrásfalvy B. 1975: 188; Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1979) – egyidejűleg egy-egy jobbágyközséggel is, helybeli paraszthalászokkal is, közeli (tolnai, bajai) s távolabbi (győri, komáromi, budai, pesti) céhes halászokkal is szerződéses viszonyban volt. Közülük a halkereskedelemben érdekelt, s gyakran nem is halászó, hanem helybeliekkel halásztató győriek és komáromiak kockáztatták a legnagyobb tőkét. A decsi (Tolna m.) Holt-Duna 1803. évi bérleti díja – melynek meg nem fizetése miatt évtizedekig pereskedett egy győri halkereskedő 125és a bátaszéki uradalom – 3600 Ft volt. Ez a hatalmas összeg mégsem jelentett a kereskedő részéről meggondolatlan, eleve kétes kimenetelű vállalkozást: már az apja is, a korábbi években ő maga is a Decsen kifogott halakat vásárolta fel, s a megelőző „próba”-évben – a per során elfogadott zsákmánymennyiséggel és eladási árral számolva – 28 000 Ft-nyi volt a teljes árbevétele (Szilágyi M. 1984: 338).
A 19. század első felében – és nemcsak a Dunán, hanem az Alsó-Tiszán, illetve a Balatonon is – mind általánosabb lett, hogy a halkereskedelemben érdekelt vállalkozók, nem halászcsapatok árendálták egy-egy uradalom összes halászóvizét. A nagyhálós kompániákat és a kisszerszámosokat pedig „albérlőként” – gyakorlatilag „részes halászokként” – foglalkoztatták, s mert kereskedtek a hallal, a halászoknak jutó részt pénzben fizették ki. A Pallavicini-uradalom mindszenti (Csongrád m.) halászóvizeit 1835–1838 között egy helybeli zsidó kereskedő bérelte évi 260 váltóforintért (aki egyébként nemcsak hallal, hanem juhval és gyapjúval is kereskedett). Az 1847–1852-es évekre pedig az összes uradalmi vízre kötött szerződést, évi 3600 váltóforintot vállalván, egy többféle bérleti vállalkozásban érdekelt szegedi, német származású polgár. Ez utóbbi szerződés azt is részletezte, hogy az így megszerzett jogba beleértendő az ártéri tavak kerítőhálós halászata, „a nagyobb víz áradásokkal gyakorolható Veisz, marászta, mét és szigony mellesleges halászatokkal együtt”, a folyó Tisza nagyhálós halászata és kisszerszámos halászata (Szilágyi M. 1986a: 154–157). A Balatonon szintén a 1840-es években jelentek meg, eleinte kisebb vízterületek hasznosítását vállalván, a zsidó bérlők (Szilágyi M. 1988b), s az 1880-as évekre már „a Balaton halászatának 6/7 része zsidó bérlő kezében volt”. Jankó János (1902a: 304–305) így jellemezte vállalkozásaik fokozatos kiterjedésének folyamatát: „a helybeli halászokra ráliczitált a zsidó kishalász; megbukott; átvette tőle megint helybeli s ezt kiliczitálta a zsidó nagyhalász”, aki már több község határára kiterjedő vizeket használt. Ez a mind nagyobb arányú vállalkozás persze a tiszai halászat lehanyatlásával: a szegedi, szentesi, mindszenti halászok foglalkoztatásával függött össze.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
