GESZTENYE, SULYOM ÉS EGYÉB CSEMEGÉK
GESZTENYE, SULYOM ÉS EGYÉB CSEMEGÉK
Vas, Sopron, Zala, Baranya megyékben, a Börzsöny hegységben, Szatmárban, Biharban a parasztok tulajdonában – minden gondozás nélkül – jelentékeny szelídgesztenye (Castanea sativa) erdők vagy facsoportok voltak. A szelídgesztenye eredetileg a tölggyel és gyertyánnal keverve fordult elő, de az ember a két utóbbi fát kiirtotta, a gesztenyét meghagyta, és szükség esetén pótolta is (vö. Hanusz I. 1903: 258–268; Balogh A. 1968: 13–14). Ezek termését ősszel rendszeresen összegyűjtik, és sütve vagy főzve fogyasztják. Zalában a felfűzött gesztenyét verembe rakják s pünkösd délutánján az utcán az idősek és gyermekek szertartásos komolysággal fogyasztják el. Nagybányán – ahol korábban és későbben érő fajtáiról tudunk – zöld burkával hordóba taposva júniusig eltartották. Vas megyében a gesztenyelisztből kását készítenek. A magántulajdonban lévő gesztenyefák termését mindenszentek napja (novem-ber 1.) után bárki szabadon gyűjtheti.
A gesztenye összegyűjtéséhez több mediterrán típusú eszközt használnak. Ilyen a fakalapács, amellyel a gesztenyét a tüskés kupacsból (babucs, fondor, köcsü) kiszabadítják. A kupacsban lévő makktermést facsipesszel szedik össze. A gereblyével és a szénvonó forma kocsorbával halomba húzzák a gesztenyét. Előfordul, hogy a makkot csizmás lábbal, facipővel (klumpa) tapossák ki a zöld, tüskés kupacsból.
A szelídgesztenye fogyasztása a Kárpát-medencében a neolitikumtól kezdve ismert. A gesztenyével a 19. században még jelentős népi kereskedelem folyt; például a vasi gesztenyét Stájerországba vitték eladni, a nagybányaival Déváig, Tokajig kereskedtek, hátikosárban; szekéren Máramaros havasi falvaiba, Bukovinába hordták el. A gesztenyesütők a legutóbbi időkig a budapesti utcák, a vidéki városok jellegzetes alakjai voltak. Baranyában átlyuggatott serpenyő a használatos sütőedény (a gesztenyések néprajzi vizsgálata: Dömötör S. 1961).
A Tisza, a Bodrog és más folyók mentén napjainkig előfordul a sulyom (Trapa natans) fogyasztása. Az Alföldön gyakori a Sulymos tó földrajzi név, amely a növény korábbi előfordulására utal. A sulyom (bika, istennyila, gyoszom, suly, susa) tüskés termését úgy gyűjtik, hogy egy hosszú rúdra bundadarabot kötnek, s a vízben húzogatják. Így a sulyom tüskés termése a gyapjúszálak közé ragad. A főtt sulymot az alföldi városok piacain a két világháború között még árulták. A Tisza mellékéről Egerbe, Miskolcra vitték. Az Ormánságban a drávai sulymot az asszonyok egész héten át szedték, és szombaton fejükre helyezett kosarakban 15–20 kilométer távolságra 20vitték eladni. Az Alföldön a sulyom lisztjéből pogácsát is sütöttek. A háztartásokban való egykori jelentőségét bizonyítja, hogy a sárospataki uradalomhoz tartozó halászoknak 1648-ban sulymot is kellett beszolgáltatni (Makkai L. 1954: 191–192). A 19. században a pusztai csárdák polyvás sárfalát a sár közé rakott sulyommal fogatták össze, szilárdították meg. A Trapa natans Európában már a neolitikumtól, a bronzkortól ismert táplálék. Ma is sokat gyűjtenek a Duna, a Volga deltájának halászai. Az utóbbi helyen kalmük dió néven ismerik. (A sulyom fogyasztásáról lásd Bor-bás V. 1894; Rapaics R. 1934: 33–34; Ecsedi I. 1934: 290–292; Kovács L. 1935: 102–103; Bencsik J. 1973b: 117–118; Futó R. 1974; Balassa I. 1975b: 31–32; Szilágyi M. 1997b: 86–92).
4. ábra. A gesztenye gyűjtögetésére és törésére szolgáló eszközök: a) gereblye; b) csiptető; c) ülőke; d) kis kalapácsok; e) gesztenyesütő serpenyő, Velem (Vas vm.)
A földimogyoró (a Kanyapta vidékén dszuga, a Székelyföldön csúnyagyökér – Lathyrus tuberosus) lisztes gumója a gyermekek és felnőttek kedvenc csemegéje. Gyakran disznóval túratják ki a gumókat, vagy a varjú vezeti rá az embert a gumók előfordulására. Tavaszi szántás alkalmával az eke sok gumót vet ki a felszínre. Ezeket a varjak észreveszik, a barázdából kivájják. A madarakat azután elhessegetik a szántásról és a gumókat összeszedik.
A gyerekek még ma is csemegézik az édesgyökeret (Glycyrrhiza glabra). A különböző vadhagymák sorából említést érdemel az Allium obliquum, amely ma már csak 21a Tordai hasadék alig elérhető sziklafalain és Turkesztánban található. Wolf Gábor tordai gyógyszerész és botanikus fedezte fel 1858-ban olyan módon, hogy látta, amint a pásztorok egy pántlikalevelű hagymát esznek. A hasadék környéki idős magyar és román gazdák (Mészkő, Szind) még emlékeznek a hagyma gyűjtésére és fogyasztására (Gunda B. 1960: 212–213).
A baraboly (Chaerophyllum bulbosum) gumóját nyersen vagy salátaként fogyasztják (K. Mátyus I. 1787–93: II. 275–276). A népi tapasztalat szerint addig élvezhető, míg tavasszal az első mennydörgést meg nem hallják. A baraboly (a népnyelvben ismerik még bobályka, bóbiska, bubojicska, mihálka, mihóka, Mihályka monya, trom-bujka, turbolya és más neveken) fogyasztásáról a 16–17. századi szakácskönyveink többször szólnak. 1588-ban egy kolozsvári számadáskönyv említi az ebédre elfogyasztott kenyeret és barabolyt. A 18. század végén egy debreceni diákvers piaci árusításáról emlékezik meg:
A piaci kofa készíti a bicskát,
Hogy ásson az erdőn majd sok bubojicskát,
Vagy jányának mondja: Leányom eredj el
Az erdőre, rakd meg magad galambbeggyel:
Megveszik az urak, mert jó salátának,
Tavaly is csak ezért sok jó pénzt adának.
Hogy ásson az erdőn majd sok bubojicskát,
Vagy jányának mondja: Leányom eredj el
Az erdőre, rakd meg magad galambbeggyel:
Megveszik az urak, mert jó salátának,
Tavaly is csak ezért sok jó pénzt adának.
A baraboly 16. század előtti ukrán vagy román jövevényszó. De népünk a baraboly fogyasztását a szó átvételétől függetlenül már korábban ismerte. A baraboly Jókai Mór fantáziáját is megragadta. Bálványosvár című regényében Imola zsákszámra szedi a barabolyt, más ehető vadnövényekkel együtt (Jókai M. 1964b: 132). A baraboly és más gumók, valamint a poszméhek földi odújának kiásásához primitív ásóbotokat használnak, amelyek analógiái Kelet-Európában (fehéroroszok, baskírok) is előfordulnak.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
