PARASZTGAZDASÁGOK MUNKÁSAI
PARASZTGAZDASÁGOK MUNKÁSAI
A parasztgazdaságok típusait, üzemformáit gyakorta jellemzi a bennük haszno-suló családi és külső munkaerő aránya. „Külső munkaerőn” nem csupán bérmunkást, napszámost vagy gazdasági cselédet, hanem a kölcsönmunka, a kalákaféle „összesegítés” eseteit is számításba kell vennünk. „Családi munkaerő” esetén is gondolni kell a feudális kor paraszti famíliájára, a nagycsalád, a zadruga gyakran elárvult rokonokkal, özvegyekkel bővített családi közösségeire. A faluközösség tagjaként még az állatait a falusi közös nyájakba hajtó kis földű gazdáknak is voltak alkalmazottai a falu cselédjeként szolgáló pásztorok, az erdő-, mező-, szőlőhegyi csőszök, őrök stb. személyében.
A kapitalizmus korában Magyarországon is megnőtt a külső munkaerő szerepe a nagyobb birtokkal rendelkező és az intenzívebb kultúrákkal foglalkozó parasztgazdaságokban. Az 1900. évi népszámlálás idején az 50–100 kat. holdas kategóriában minden 100 gazdaságra 90 cseléd, a 100–200 kat. holdas gazdaságokban pedig 210 cseléd jutott. Az időszakosan alkalmazott napszámosok, a terményrészért dolgozó munkások (részes aratók, kepések, részes kaszások) számát azonban a statisztika sem adja meg (Berend T. I.–Szuhay M. 1978: 145). Néprajzi, szociográfiai leírásokból tudható, hogy a földnélküliek, a törpebirtokosok munkaerejének egy jelentős hányadát is a „gazdagparaszti” üzemek vették igénybe.
Erdélyben a „paraszti nagygazdaság” (50–200 kat. holdas) rendszeresen igénybe vett idegen, külső munkaerőt. Ott, ahol két cselédet alkalmaztak (általában egy szolgát és egy szolgálót), a bérmunka mennyisége meghaladta a családi munkáét. Ebben a kategóriában (az összes parasztgazdaság körülbelül 5%-a) az idegen munkaerő nem korlátozódott a cselédekre. A vagyonosabb gazdáknak volt egy pár zsellérük is, azaz egy pár állandó részes aratójuk, s egy-egy napszámosuk is. Erdélyben a kapitalizmus 204korában szintén túlsúlyra jutott a bérmunka, de összefonódott a feudális eredetű ledolgozással (Egyed Á. 1975: 76).
A jobbágyfelszabadítás után a ledolgozás országszerte a munkaerő biztosításának egyik legfőbb formája lett, s éltek vele az uradalmak és a paraszti nagygazdaságok is. Részes művelésre kapott kukorica- és burgonyaföldért az igénylők több napi „kaszás robot”-tal, azaz ingyen kaszálással tartoztak. Robotnak nevezte a nép a ledolgozást az egész Alföldön, s a 19. század végén kirobbant agrármegmozdulások, aratósztrájkok fő követelései között szerepelt a ledolgozás mértékének csökkentése, a „kaszás robot” eltörlése (Balassa I. 1955: 187; Paládi-Kovács A. 1979a: 375; Szilágyi M. 1999). A ledolgozásnak országszerte ismert válfaja volt az igás munkáért (például szántásért, fuvarért) járó, illetve a gépkölcsönzésért (például vetőgépért) felszámított kaszálás, kapálás vagy egyéb „gyalogmunka”.
A ledolgozás intézménye Kelet-Európa más országaiban is létezett, s a marxista vizsgálatok figyelembe vették a földművelő gazdaságok ökonómiai típusainak meghatározása során. Főként a volt „nemesi gazdaságok” esetében különböztették meg a kapitalista bérmunkára, illetve a ledolgozásra épülő gazdaságtípust. A parasztgazdaságok típusrendjénél is osztályozó szempontként kezelték, hogy a család munkaerejét használják fel csupán vagy idegen bérmunkát vesznek igénybe. Egyes esetekben a felhasznált idegen munkaerő fizetésmódjainak arányait, szerkezetét is sikerült megállapítaniuk (Anfimov, A. M. 1963: 338–340, 345).
Magyarországon a 19–20. század fordulóján a mezőgazdasági munkásviszonyoknak sajátos területi tagozódása létezett. Az északi, északkeleti megyékben Nyitrától Máramarosig a részes munka volt túlsúlyban. Dél-Magyarországon (Bácska, Bánát) szinte kizárólagosan a szakmánybérezést kedvelték, s többségre jutott már Csanád, Bihar, Pest megyében is. A Dunántúlon Moson, Sopron, Veszprém megye, Erdélyben pedig Nagyküküllő és a volt szász székek váltak ki a szakmányos munkavégzés túlsúlyával. A pénzes munka, tehát a napszámosok és a szakmányosok alkalmazása együtt, akkor már az Alföld északi felén is többségre jutott a részes kaszálással szemben (Milhoffer S. 1898: 147–267; Paládi-Kovács A. 1977a). Azonban a rétgazdálkodás vagy a szőlőművelés munkaformái nem általánosíthatók országosan, és nem érvényesek az aratás vagy a szántóföldi kapáskultúrák munkaviszonyaiban.
Az 1930–40-es években a paraszti üzemek több szempont szerint osztályozhatók. Varsány (Nógrád m.) családi gazdaságai a tulajdon- és a munkaerőviszonyok alapján 5 típusba sorolhatók:
1. Saját tulajdonban levő mezőgazdasági üzem, amelyben rendszeresen idegen munkaerőt foglalkoztatnak. Ebbe a kategóriába tartozott a gazdaságok körülbelül 6%-a.
2. Saját tulajdonban levő gazdaság, amelyben gyakran vesznek igénybe idegen, külső munkaerőt.
3. Családi munkaerővel működő gazdaság. Ebbe a csoportba tartozott a gazdaságok mintegy 20%-a.
4. Saját tulajdonban levő törpebirtokra alapozott gazdaság, melyben egy vagy több családtag alkalmi külső munkavállalásra és jövedelemszerzésre kényszerült.
5. Rendszeresen külső munkát vállalók gazdasága.
Varsányon akkoriban 6–7 kat. hold volt az alsó határa annak a birtoknak, amelyből 205egy család meg tudott élni, és 15–20 kat. hold volt a felső határa annak, amelyet külső munkaerő rendszeres bevonása nélkül is meg tudott művelni (Sárkány M. 1978: 68). A fent vázolt típusrend minden bizonnyal érvényesnek vehető az adott korszakban az északi megyék széles sávjában.
Történetileg a kisüzemi termelés fejlettsége összefüggött az „élőmunka-felhasz-nálás” mértékével. Nagyüzemekben az egy dolgozóra jutó földterület mindig nagyobb, mint a kisüzemekben. „Kisüzemi tájak” munkaerő- és népsűrűsége mindenkor jelentősen meghaladta a nagybirtokét. A mezőgazdasági keresőkre jutó földterület, az állatsűrűség és a kisüzemek részesedése alapján az 1930-as években a Dunántúlon három gazdasági területtípus volt megállapítható:
1. Ahol a szántóföldhasználat és az állatsűrűség meghaladta az országos átlagot (Vas, Sopron, Moson, Győr, Komárom m.).
2. Ahol a szántók egy keresőre vetített aránya jelentősen meghaladta az országos átlagot, de az állatsűrűség átlag alatti volt (Fejér, Tolna, Baranya, Somogy m.).
3. Ahol a közepesnél gyengébb szántóművelés és az átlagot jelentősen meghaladó állattartás volt jellemző (Zala, Veszprém m.). E területek kifejezetten kisüzemi jellegűek voltak, s jelentős munkaerő-fölösleggel rendelkeztek (Tóth T. 1983: 125–126).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
