PARASZTI KISÜZEMEK NÉHÁNY SAJÁTSÁGA
PARASZTI KISÜZEMEK NÉHÁNY SAJÁTSÁGA
Az „arányok és mértékek” rendszere egyfajta „paraszti üzemtan” szerepét töltötte be a kutatók szemében, akik az átányi paraszti gazdálkodás és háztartás vizsgálatát tűzték célul (Fél E.–Hofer T. 1997: 3, 5). Sikerült is e rendszer révén megragadni az 50%-ban már az árutermelés útjára lépett paraszti gazdálkodás egyik ideáltípusát. Üzemgazdasági elemzések a paraszti kisüzemek további sajátságaira hívják fel a figyelmet. Így az üzemhelyek megoszlására, távolságára, az állatállomány és a gazdasági felszerelés mennyiségére, minőségére, az időgazdálkodásra, az adó- és hitelviszonyokra, az ár- és bérviszonyokra, piaci lehetőségekre stb. Olyan ökonómiai tényezőkre, amelyek a birtoknagyságtól, határhasználattól függetlenül is alakították az üzemvitelt, a parasztgazdaságok eredményességét, rövid és hosszabb távú törekvését. Mindezek a tényezők táji és lokális eltéréseket idéztek elő, sőt településen belül is egyedi vonásokat kölcsönöztek a parasztgazdaságok egyes csoportjainak.
A mezőkövesdi parasztgazdaságot az 1930-as években üzemi szempontból az állatállomány, a gépek, eszközök és a forgótőke szegénysége jellemezte. Szembetűnő volt, hogy az üzemvitelhez szükséges mezőgazdasági felszerelés értéke az alaptőkének (a földbirtok és az épületek együttes értékének) viszonylag csekély százalékát tette ki. Akkoriban elfogadható aránynak számított, ha a mezőgazdasági felszerelés értéke éppen hogy elérte a földek és épületek együttes értékének mintegy 20%-át. Azonban a belterjes kisgazdaságokban 1938–1940 tájékán 25%, az ipari gazdaságokban pedig 25–40% körül volt a felszerelés és a forgótőke részaránya.
Ehhez képest Mezőkövesd legjobb parasztgazdaságaiban is mindössze 13%-nyi felszerelés tartotta üzemben a 87%-os ingatlantömeget, más gazdaságokban pedig 8,5, 5,2 és 4,3% volt a felszerelés részaránya. Mindehhez még hozzájárult az állatállomány 206elégtelensége. Jól berendezett kisgazdaságokban az állatállomány értéke az összes vagyon 10–12%-át tette ki, míg a vizsgált mezőkövesdi parasztgazdaságokban csupán 1,2–5,8%-ot ért el. Egyetlen elemzett matyó gazdaságban tette ki a jószágállomány a 11,7%-ot, de az – a birtokon belüli 3/5 rész rét- és legelőterülettel – egészen kivételes volt a településen (Erdélyi T. 1941: 150–151).
A tagosított alföldi parasztgazdaságok bruttó hozama és nettó jövedelme az 1930-as években több mint kétszeresét érte el a fent említett mezőkövesdinek, ami egyértelműen a tagosított határ és a tanyás gazdaság versenyelőnyét igazolta. Györffy István távlatos megfogalmazása szerint „A szétszórt birtok nagy akadálya a belterjes gazdálkodásnak és az állam országszerte tagosítás által igyekszik a sok apró földdarabot egy-egy nagy darabbá összevonni. Ez az országos munkálat már száz év óta tart. Az elaprózódást véglegesen megszüntetni természetesen nem lehet, mivel a földek öröklés és adásvétel útján lassanként újra elaprózódnak” (Györffy I. 1941: 154).
Az alaptőkéhez sorolt épületek (lakóház és gazdasági épületek) értékének részaránya régiók, korok, továbbá gazdaságtípusok és birtokkategóriák szerint is igen nagy szóródást mutat. Az Alföld egykor sárból, vályogból épült házai gyorsan elavultak, s minden nemzedék inkább épített újat magának, minthogy a régit javítgassa (Fél E.–Hofer T. 1997: 341). Alföldi gazdaságok „hagyományos” melléképületei még ideiglenesebbek voltak, mint a házak. Az épületállomány alaptőkén belüli részaránya az 1930-as években Mezőkövesden a 18 kat. holdas gazdaságban 8,5, a 13 holdasban 15,6, de a 63 holdasban csupán 4,7%-ot ért el. Ugyanott a nyolcholdas gazdaságban 22,3, a négyholdasban pedig az alaptőke 34,4%-át tette ki (Erdélyi T. 1941: 152–153).
Értékesebb épületállománya volt a felföldi, dunántúli parasztgazdaságoknak, s az erdélyi szász és székely székek gazdáinak. Kőből, fából, téglából épült házaik, pajtáik hosszabb távon szolgáltak, s a gazdasági épületek értéke gyakran a házéval vetekedett. Ipolynyéken 1944-ben a 7,4 kat. hold saját és 9.1 hold bérelt földön gazdálkodó kisüzem alaptőkéjének 27,2%-át tette ki az épületek értéke. Az összesen 18 761 pengőre becsült ingatlanértékből a lakóház 6181, az istálló 4875, a pajta (kamrával) 4800 pengővel részesedett (Mohay T. 1994: 77). A 19–20. század fordulóján sok tejtermelésre, tehéntartásra szakosodott körzetben (például Kapos-völgy, Ipoly mente, Tolna m., Moson m.) jelentősen emelkedett az épületállomány, s ezen belül az újonnan épült pajták és istállók értéke.
A gazdasági felszerelés modernizálása, a gépek beszerzése az 1840-es években induló, hosszan tartó folyamat, melyben a paraszti kisüzemek kezdettől fogva részt vettek. 1895-ben már a törpebirtokos és a kisbirtokos gazdák is fel voltak szerelkezve szecskavágóval, répavágóval, darálóval, de az aratógép meg a cséplőgép akkor még nem a parasztbirtok gépe volt (Varga Gy. 1965: 344–347). A magtisztításban teljes eszközváltás történt a 20. század elejéig a gépgyárak által kínált rosták és konkolyozók révén, de a talajművelésben és a vetés munkájában csak a részleges váltásig jutott el az ország parasztsága. Erdély nagyobb része, s a törpebirtokos, kisbirtokos parasztság más tájakon sem tudta megfizetni az új gyári termékek, a korszerű gépezetek árát. A néprajzi esettanulmányok azt bizonyítják, hogy a paraszti kisüzemek az 1920–1930-as években is csak nagy erőfeszítés árán tudták az áhított gépi eszközöket 207beszerezni. Gútán (Komárom m.) a vetőgép ára 1200 korona volt, annyi, mint egy új lovaskocsié. Ugyanakkor 1 q búzáért 80–100 koronát, 1 kaszás napszámért 8–10 koronát kaptak csupán (Fehérváryné Nagy M. 1988: 123–135). Ilyen viszonyok között Gútán egy közepes parasztgazdaság teljes felszerelésének értéke mintegy 10 000 koronára volt tehető (1937).
Ipolynyéki (Hont m.) adatok a gazdasági eszközök még magasabb árát tanúsítják. Egy paraszti gazdasági napló 1934-ben 2700 koronáért vásárolt vetőgépről, 1936-ban 750 koronáért vett szecskavágóról tesz említést. A vetőgépért egy pár ökör árát kellett a földmíves gazdának kiadnia (Mohay T. 1994: 80–83). Magyarországon az 1920–1930-as években a gépek, ipari termékek és az agrártermékek értékaránya, árképzése még kedvezőtlenebb volt a parasztság számára, mint Csehszlovákiában. Magyarországon és Romániában a paraszti üzemek gépesítése is nehezebben haladt, mint az iparilag fejlettebb államokban.
Az ingóvagyonhoz tartozó állatállomány részesedése az össztőkéből, és viszonya az alaptőkéhez nem lehet közömbös az üzemvitel (például a talajjavítás) szempontjából sem. Mezőkövesden az 1930-as évek végén az állatállomány részesedése a paraszti kisüzemek összes vagyonának mindössze 1,2–5,8%-át érte el (Erdélyi T. 1941: 151). Ipolynyék egyik alig 8 holdas kisgazdaságában kivételesen elérte a 11,2%-ot, s ez az értékarány – a kortárs szakírók szerint – a jól berendezett kisüzemeket jellemezte. Ez az eset azt példázza, hogy a különösen élelmes, tehetséges kisgazdák több jószágot tudtak tartani, mint amennyit a hasonló méretű kisgazdaságokban társaik átlagosan tartottak (Mohay T. 1994: 125).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
