ERDŐHASZNÁLAT A FEUDALIZMUSBAN
ERDŐHASZNÁLAT A FEUDALIZMUSBAN
A Kárpát-medencében megtelepedett magyar törzsek földközössége magában foglalta az erdő közös használatát is. Ebből a királyi erdőbirtokok váltak ki legkorábban, melyek a 12. században még az ország területének kétharmadát jelentették. Kormányzásukra külön közigazgatási egységeket, erdőispánságokat (például bakonyi, pataki, tornai, sárosi, zólyomi) szerveztek. Ezek szolgáltató népei voltak az erdőóvók. Emléküket 17 Ardó nevű falu (például Végardó, Szőlősardó, Hídvégardó, Pelsőcardó) őrzi. (Heckenast G. 1970; Györffy Gy. 1966: 413–421). A királyi erdőbirtokok adományozások révén nagyrészt magánföldesúri (egyházi, világi és városi) kézre kerültek.
A székelyeknél és a szászoknál még a 18. században is jellemző, hogy az egyes székeknek megvoltak a maguk erdei, amit az illető szék tagjai közösen éltek. Ezek közül legnevezetesebb Aranyosszék hatalmas székely erdője. Tagányi oklevéltárában példákat közöl arra, hogy több falu élt erdőközösségben egymással: például a csíki hét község havasa, a háromszéki kilenc falu erdeje, az udvarhelyszéki tizenhét falu havasa (Tagányi K. 1896–1908: I. V). Székelyföldön egyes falvak az erdők községenkénti felosztására törekedtek a 18. században az erdő piaci értékének megnövekedése miatt is.
Az erdőközösségeknél kezdetben mindenütt az volt a szabály, hogy „a kinek bármennyi és bármiféle fára vagy irtásra szüksége volt, azt a hol érte, ott vághatta” (Tagányi K. 1896–1908: I. VI), az erdők pusztulásával azonban az osztatlan birtoklásról a közös, de ideiglenes felosztásra tértek át. Az erdőből a község minden egyes tagja egyenlő részt kapott oly módon, hogy előbb az erdő felosztás alá eső felét annyi egyenlő részre mérték ki, ahány egyenjogú tagja volt a községnek, majd sorsot, erdőnyilat húztak. Az erdőközösségeknek nem csupán a földtulajdonra egyedül jogosult nemesség, hanem az egyéb státusú osztályok, rétegek képviselői is tagjai lehettek, így a parasztság és a városi polgárság is. A középkor folyamán több helyen találkozunk paraszti erdőközösségekkel. Ilyen a ceglédi, kecskeméti és kőrösi parasztok kezén levő Túlerdő (1382) vagy a Somogy megyei paraszti erdőközösség, a nagyszakácsi cserjés (14. század). Ezek a paraszti erdőközösségek viszonylag önálló életét éltek, melybe ugyan beletartozhatott nemes vagy a földesúr is, de az irányításban nem illette meg különleges jog. Például Szinden a 18. század elején az erdőközösség osztott erdőt a földesúrnak is (Tagányi K. 1896–1908: I. VII–VIII; Takács L. 1991: 126).
Kezdetben a közösség minden tagját egyenlő jogok illették. A székely Étfalván 2121825–1835 között a tisztításra szánt erdőt a nyolc tízes között egyenlően osztják fel cinkus, sorshúzás szerint. Ezután egy-egy tízes népe kivágja a sűrűn nőtt, életképtelen fákat. Egyenlő csomókat alakítanak ki, melyeket a tízesbeliek sorshúzás útján egyformán osztanak el. A bodokiak 1731. évi törvénye alapján „a falusiaknak szükségekre négy-négy szál fát adhatnak” (Imreh I. 1983: 250–251). Nagyenyeden azonban már 1800-ban két osztály volt, Szék városában pedig három. Az elsőben a nemesi és polgári ősi lakott telkek voltak a legnagyobb mértékű nyilakkal, a másodikba az új lakott telkek jutottak 1/3-ával kisebb nyíllal, s végül a harmadik osztályt a lakatlan és zsellértelkek képezték, melyek után felényivel kisebb nyíl járt.
Eredetileg a faizás más városokban is szabad volt minden polgár számára az esztendei vágásra kijelölt erdőből. Az erdő megfogyatkozásával Debrecen 1680-ban olyan határozatot hozott, hogy csak azok részesedhetnek a fából, akik legalább három éve a városban laknak (Penyigei D. 1980: 251). Gyöngyös mezőváros a 18. században csak annak adta a faizást, makkoltatást és erdei legeltetést biztosító Mátra cédulát, aki helyi lakos. 1807-ben már 10 évi helyben lakáshoz kötötték az engedély megadását (Petercsák T. 1984: 458–460). A 18. század második felében Debrecenben a polgárok által fizetett adó szerint adják a tűzifát, 10 Ft adó után egy szekér fa jár. A város alkalmazottai külön fajuttatásban is részesültek. A városbeli szegénység eleinte a hét meghatározott napjain ingyen hordhatott gallyfát, majd a 18. század végétől a garasos gallyhordás jellemző, vagyis annyi garast kellett fizetni, ahány jószág volt a szekérbe fogva. Háton továbbra is ingyen hordhattak (Penyigei D. 1980: 251–278). Egerben az 1790-es években a jobbágyok és zsellérek háton 1 garasért, gyalogszánkán 2 garasért vihettek száraz fát a maguk szükségletére.
Zabolán és Étfalván előfordult, hogy a marhás gazdák kétannyit jussoltak. Ha a marhás ember egy szál fát kapott, két gyalogszeresnek kellett egy részt együttesen átvennie. Aranyosszék 1840. évi erdőrendtartása előírta, hogy a házhelyek után vágjanak fát a kijelölt táblában, s egész nyilat kapjon a nemes és szabad székely, fél nyilat a többi. Hidvégen a 19. század elején az a rend érvényesült, amely a teljesen jobbágyosodott faluközösségekben volt gyakoribb: mindenki annyi öl fát vághat, ahány marhával szolgálja földesurát, a zsellérek pedig semmit sem kaptak.
Ez utóbbi példa már átvezet a földesúri függésben élő jobbágyok és zsellérek erdőhasználatához. Magyarországon minden föld tulajdonjoga a földesurat illette meg, az erdőt közösen használta jobbágyaival. A 18. századra az erdő allodiális jogúnak számított, a jobbágyságot a legjobb esetben is csak haszonvételi jog illette. A földesúr megengedte részükre a faizást, a makkoltatást, a legeltetést, de részesülhettek az erdő egyéb hasznaiból (gyűjtögetés, faszénégetés, mészégetés stb.) is. Mindezekért a helyi szokásjog alapján különféle szolgáltatásokkal tartoztak.
A Mária Terézia-féle úrbérrendezés rögzítette a jobbágyok és zsellérek erdőhasználati jogait, és felsorolta az ennek fejében nyújtandó szolgáltatásokat. Ennek ellenére a faizás mértéke és az egyéb erdei haszonvételek módja továbbra is eltérő képet mutat. 1843-ig az egri püspök gyöngyössolymosi jobbágyai tűzifaként minden második héten kaptak egy szekér „esett gally fát”, a zsellérek pedig hetenként két napon vihettek háton száraz fát az erdőből. Máshol külön szabályozták a téli és nyári tűzifa mennyiségét. Kisnánán 1848 előtt a telkes gazdák téli hónapokban havonként kaptak egy szekér fát, a zsellérek pedig minden korlátozás nélkül szabadon hordhattak háton 213vagy taligán. A faizás elsősorban száraz és dőlt fára vonatkozott. A jobbágyok épületfa-igényének kielégítése a legtöbb helyen a szükségletnek megfelelően, külön kérésre történt (Petercsák T. 1992: 38–40).
A jobbágyok és zsellérek az úrbérrendezést követően favágással és fuvarozással tartoztak a tűzi- és épületfáért. Az erdős határú falvakban a robotterhek egy részét ez tette ki. A zselléreknek hetenként fél öl fát kellett kitermelni, a jobbágyoknak pedig telekszám szerint egy öl fát elfuvarozni a megadott helyre. A diósgyőri koronauradalom az 1760-as évektől egyre inkább arra törekedett, hogy a robotot favágás és fuvarozás révén tudják le a jobbágyok. Ez komoly terhet jelentett számukra, hiszen amíg a 18. század első felében a falvak és mezővárosok lakossága összesen 86 öl, az 1750-es, 1760-as években már 1829 öl fa kitermelésére és szállítására volt kötelezve (Veres L. 1982: 169). Helyenként egy-egy speciális szolgáltatás is megjelenik. A Zempléni-hegyvidéken a mogyoróskaiak az úrdolgán kívül esztendőnként tartoztak 10 000 szőlőkarót hasítani, és Hegyaljára, Tállyára hordani. A mikófalviak és bél-apátfalviak az erdei haszonvételekért tavasszal két hordó nyírvizet is szállítanak (Petercsák T. 1992: 41–43).
Az urbárium szerint a földesúr a jobbágy saját szükségletére biztosította a tűzi- és épületfát. Helyenként azonban külön fizetés ellenében kereskedést is engedélyezett jobbágyainak. A mogyoróskaiak napi 4 krajcár befizetése mellett vághattak fát, s azt a közeli Szántó mezővárosba fuvarozva eladták (Petercsák T. 1992: 42). A székely falutörvények szerint az erdő fája el nem adható. Ez alól azonban voltak kivételek, hiszen a „székely – mint mondják – az erdőből arat”. Az alsócsernátoniak 1666-ban úgy szabályozták az erdőhasználatot, hogy azok, akik az osztott résznél többet kérnek vagy sajátos célra igényelnek fát, tartoznak megfizetni az árát (Imreh I. 1983: 254). A 19. században szokásba jött az is, hogy egy-egy kivágásra ítélt erdőrészt vagy szálfákat árverésen adnak el.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
