RÉTEK ÉS KASZÁLÓK FAJTÁI, ARÁNYAI, HOZAMAI
RÉTEK ÉS KASZÁLÓK FAJTÁI, ARÁNYAI, HOZAMAI
A rétek és kaszálók osztályozása több elv szerint is történhet, ezért a vizes és száraz gyepeket, a savanyú- és az édesfüvű réteket, a dombsági, a magas- vagy középhegységi, az ártéri és lápvidéki szénafüveket, az erdei és a száraz pusztai kaszálókat nehéz egységes rendszerbe foglalni. Osztályozzák a réteket terméshozam, a lehetséges kaszálások száma, valamint a gyepnövényzet összetétele szerint is. Dorner Béla a réteket három fő csoportba sorolta: 1. völgyben, vízmelléken vagy lapályon fekvő rétek; 2. sík fekvésű rétek; 3. hegységi, dombvidéki vagy erdei rétek, kaszálók (Dorner B. 1912: 416). A Mária Terézia-féle úrbérrendezés a sarjúkaszálás lehetőségét vette alapul és általánosságban három minőségi kategóriát határozott meg: I. ahol a sarjúkaszálás rendszeres; II. a sarjúkaszálás rendszertelen; III. a sarjúkaszálás nem lehetséges. A végrehajtás során a vármegyék a helyi természeti viszonyokhoz igazodtak. Vas megye csak az első két minőségi osztályt ismerte, Baranya viszont a rétek több mint felét a III. osztályba sorolta (Felhő I. 1970: 12, 69, 138).
A népi gyakorlat mindenütt a helyi adottságok szerint osztályoz, s tekintetbe veszi a finomabb eltéréseket is. Például a Körösök vidékén háromféle kaszálót ismernek: a) szikes, b) zsombékos, c) szigeti kaszáló. Ezek közül a gazdák a szikesek szénafüvét becsülték legtöbbre (Szabó M. 1957: 1–2).
Fekvésük, természeti adottságaik alapján a kaszálók öt nagyobb osztályba sorolhatók:
1. Folyó árterén fekvő nedves rétség, melyet az árvíz időnként, évenként többször is elönt. Az ilyen kaszáló nagy tömegben termi a kevésbé ízletes, zsírszegény szénát.
2. Láp, sárrét, berek, mocsárszél vizenyős láptalaján alakult rétségek savanyú füvekből álló sásos, zsurlós, rostos növénytársulásokkal. A lápi széna savanyú, kevés fehérjét, sót és zsírt tartalmaz.
3. Mezőségi, dombvidéki száraz kaszáló. Szárazságot tűrő gyepnövényzete sok fehérjét, sót tartalmazó ízes takarmányt ad, de második kaszálásra ritkán van lehetőség. Ide sorolandó az alföldi hátak, szikesek zöme és a hegy- és dombvidékek parlagkaszálói, szőlőhegyei, gyümölcsösei is.
4. Erdei kaszálók a lombos erdők vágásain, tisztásain. A többnyire magas, fás szárú, kevés fényt igénylő fűfélék tápértékben és ízben szegény szénát adnak. Az erdei széna gyakran mohás, gazos, falevéllel kevert.
5. Havasi kaszálók. A tengerszint fölött 800–1000 m magasan kezdődő övezetben 241a gyepnövényzet apró, de igen dús, virágos és tápanyagban gazdag. Főként az erdélyi és északi magyar népcsoportok ismerik (Paládi-Kovács A. 1979a: 62–67).
A mai országterületen a rétek 2%-a szikes, 45%-a vizenyős és kb. 53%-a száraz kaszáló (Asztalos I. 1968: 64).
A rét szó a nyelvterület túlnyomó részén a nedves kaszáló megnevezésére szolgál. Kalotaszegen a rét és a szénafű két különféle kaszáló neve: előbbit kétszer, utóbbit csak egyszer kaszálják évente. Erdélyben a száraz kaszálók gyakori neve: fű, szénafű, szénaság. Az Alföld déli felében viszont a rét mindig vízjárta, ingoványos terület, s inkább a nádvágó rét, mint a szénavágó rét a neve. A kaszáló főnév meglehetősen új fejlemény, elvonás a régiségben használt kaszáló rét jelzős összetételből. A Körösök vidékén és a Kisalföldön a mező szó ’fű, gyep’ jelentésben él, s használatos a kaszáló szinonimájaként is. Hétfalu (Brassó m.) csángó nyelvjárásában a havasi rétek neve mező, az irtásoké szécs, puszta, tiszta. Kaszálók, füves területek neveként még számos tájnyelvi szó említhető: láp, láz, reglő, tárnica, gyóta, ornyák, gágy, zsibb, haláp, danca, luka stb. (vö. Paládi-Kovács A. 1979a: 64–70).
A rétek, kaszálók területi részesedése a művelési ágak között minden korban számottevő regionális eltéréseket mutatott. Mély fekvésű tájakon és magashegyi, havasokkal bíró medencékben meghaladta a szántóföldek területét, de dombsági, középhegységi tájakon alatta maradt a szántó részarányának. Az 1720-as és az 1780-as országos felmérés módot ad a művelési ágak területi arányainak elemzésére. Mindkét időpontban több megye is kitűnt a rét magas részesedésével. 1720-ban 100 hold szántóföldre Máramarosban 173, Ugocsában 95, Árvában 101, Biharban 72 hold rét jutott. 1790-ban Ugocsa 128, Máramaros 106, Zólyom 104, Bereg 85 hold kaszálót mutatott ki minden 100 hold szántó mellett. A két felmérés idején országos átlagban kb. 30–35 holdra becsülhető a 100 hold szántóra jutó kaszáló rét területe (Török K. 1970: 148–151).
A 19. században a kaszálók területe mind a művelési ágak közötti részarányt, mind az abszolút kiterjedést tekintve mintegy a felére csökkent. Néhány vidéken azonban még a 19. század végén is hatalmas kaszáló területek léteztek. Csík megyében például 1879-ben kétszer annyi kaszáló volt (200 063 hold), mint szántóföld (112 178 hold). Bővelkedett kaszálóban Udvarhely vármegye is, mert 100 000 holdnyi rétje megközelítette szántóinak kiterjedését. Máramaroson a 19. század végén a rét és legelő együtt a szántóföld ötszörösét tette ki (Paládi-Kovács A. 1979a: 72).
A rétek feltörése nem azonos időben és ütemben folyt a magyar tájakon. Legrohamosabban az Alföld déli, délkeleti részein ment végbe, ahol a rétek manapság az összterület 3%-át foglalják el csupán. Tolnában 1865–1935 között csaknem felére csökkent a rét, s egyharmadára a kaszáló területe. A rétek feltörésével egyidejűleg növekedett a vetett takarmányok termőterülete. 1895-ben a mai országhatárokon belül a vetett takarmányok részesedése a művelési ágak között már megközelítette a rétek és legelők együttes területét. Manapság a kaszáló rétek aránya a Dunántúl nyugati részein, Zalában, Vasban, Győr-Sopronban a legnagyobb. Az ország rétjeinek mintegy fele található a Dunántúlon, s a réti széna mennyisége, illetve holdankénti hozama is ott a legmagasabb.
A rétek területe, átlaghozama és a réti széna mennyisége 1935-ben az alábbi megoszlást mutatta a nagytájak között (Sajóhelyi I. 1945: 27).
242Országrész
|
Rét területe kat. holdanként
|
Széna összesen, métermázsa
|
Kat. hold átlagtermelés, métermázsa
|
Dunántúl
|
500 044
|
6 273 823
|
12,5
|
Alföld
|
434 454
|
3 746 147
|
8,6
|
Észak
|
155 252
|
1 464 157
|
9,4
|
Összesen
|
1 089 750
|
11 484 127
|
10,5
|
A széna évszázadok óta jelen van a tájak közötti termékcserében. Nem mindig árucsere, kereskedelem tárgya, léteznek más lehetőségek is: a) Sok réttel rendelkező körzetekben a kaszálóban szűkölködő távolabbi falvak gazdálkodói is igyekeztek birtokossá válni, s a rétgazdálkodást külbirtokosként folytatni. b) Rétbirtok hiányában a szénabehozatalra szoruló kistájak állattartói távolabbi rétségekre is elmentek részes kaszálást vállalni, kaszálót bérelni (például a Kiskunságból a Sárközbe). A bérlet többnyire csak egy kaszálásra szólt, azaz „szénát vettek lábon”. c) Szénafeleslegüket közeli vagy távoli városok szénapiacaira hordták, és ott pénzért árusították a rétségekkel rendelkező falvak (például Hanság, Tóköz, Csallóköz). d) A szénakereskedők, a katonaság megbízottai, a vándorpásztorok, a szénában hiányt látó falvak gazdái keresték fel a fölösleggel rendelkező településeket, s maguk gondoskodtak a széna elszállításáról. A középkor óta ismeretesek szénából többlettel s jelentős bevétellel rendelkező kistájak, s mindig voltak takarmánybehozatalra szoruló vidékek. Behozatalra szorult a városok többsége is.
Szénakereskedelem Magyarországon mindig létezett, bár korai történetét kevéssé ismerjük. Az 1255. évi budai vámtarifában a széna már áruként szerepelt, s később is gyakran talákozunk vele. A 18–19. században az állandó hadsereg és a városok lóállománya jelentett biztos piacot. Legnagyobb forgalom akkoriban az ország nyugati szélein és Pest-Buda környékén adatolható. A Hanság és Fertő-mellék magyar parasztsága Bécsbe, Bécsújhelybe, Sopronba fuvarozta fölös szénáját. Szigetköz, Csallóköz, Tóköz népe főként Pozsonyba, Győrbe, aszályos, száraz években pedig dunai dereglyéken, fahajókon Esztergom, Vác, Pest-Buda piacaira is szállította fölös réti takarmányát. A 19. század derekán Pest-Buda és Óbuda lóállományát, tehenészeteit főként a Csepel-sziget és a Solti síkság falvai látták el szénával. Takarás idején pesti szénakereskedők, ún. lífiránsok járták az említett tájakat, akik felvásárolták és elszállították a rétek termésének tetemes részét. Ők látták el a bérkocsisok, a fuvarosok és a katonaság lóállományát. A pesti mészárosok, cenzárok inkább az Ipoly menti szénát vásárolták.
A hajdani szénakereskedelem emlékét sok városban máig őrzik a Széna tér, Széna piac, Heumarkt típusú földrajzi nevek.
Régebben inkább „szemre” állapították meg a takarmány mennyiségét és értékét, ugyanis boglyában, rudasban, ölben számolták, szekérszám, csilleszám adták-vették, s a súlyát csak hozzávetőleg tudták. A széna köteges kezelése, porciózása – azaz pontosabb 243mérése – csak a 18. században kezdett elterjedni. E század elejétől vannak adatok arra is, hogy a szénát súlyra mérték, s nem csak ölben számolták, mint annak előtte (széna mérő font, széna mérő kompóna, puslimérő).
A szénaárak emelkedése a 19. század elején kezdődött és ezzel együtt a rétek jövedelmezősége is megnőtt. Az 1830-as években sok panaszt jegyeztek fel arról, hogy egy mázsa széna (bécsi mázsa = 54 kg) 4–5, sőt 6 forintért kapható. A Körösök vidékén 1828-ban a rétek tiszta jövedelme holdanként 2 forint 77 krajcár volt, ugyanakkor a szántó holdja csak 2 forint 60 krajcárt adott. Aranyosszék falvaiban 1893-ban a rétek jövedelmezősége szintén alig maradt el a szántókétól.
A rétek jövedelmezősége azonban csupán egyetlen szempont volt a művelési ágak megválasztásában, s egyre inkább adódtak olyan kényszerek, amelyek a rétek feltöréséhez vezettek.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
