TÁROLÁSI MÓDOK A SZABADBAN
286TÁROLÁSI MÓDOK A SZABADBAN
Az erdei tisztásokon, havasi vagy ártéri kaszálókon gyűjtött szénát régebben élő fa köré szokták boglyába rakni. A boglyát bekerítették, oldalára farudakat támasztottak, hogy a szarvasok, őzek szájától megvédjék. Székely havasokon, gyimesi reglőkön máig lehet ilyen boglyákat látni.
Előfordult, hogy az alsó néhány sor ág felett „levágták a fa tetejét”, s az ágakra néhány rudat, gallyat fektettek. Erre a padozatra, az élő fára rakták fel a szénaboglyát. Domokos, Lápos-völgyi falu magyarjai (Szolnok-Doboka m.) főként lombtakarmányt tároltak élő fán vagy fatörzs köré rakott boglyákban (Gunda B. 1966a: 344; Paládi-Kovács A. 1979a: 408–410; 1983: 199). A beregi ruszinoktól a Hunyad megyei románokig megtalálható Erdély magas hegyvidékein a fa köré és a fa gallyaira rakott szénaboglya; még több recens adatot ismerünk Bulgáriából és a Balkán-félsziget más tájairól. Kétségkívül archaikus, évezredes múltú tárolási mód ez.
Cölöpállványra, asztaglábra a székelyek kévés gabonát rakodtak még a 20. század elején is. Padozata olyan magasan volt, hogy szarvasmarha, ló el ne érhesse a kalászt. Alatta szekeret, kádat, szerszámokat tároltak. A Duna szigetein, ártéri kaszálóin hasonló állványokra rakodtak, s formáltak kisebb-nagyobb szénaboglyákat (Sziget-köz, tolnai Sárköz, Mohácsi-sziget). A kárpáti ruszinok, a hunyadi, bihari románok szintén tárolták cölöpállványokon a szénát. Boglyaállványokat a házuk közelében és a távoli kaszálókon egyaránt létesítettek (Andrásfalvy B. 1975: 410; Timaffy L. 1972; Paládi-Kovács A. 1979a: 410–413).
A széna téli tárolására szolgáló szabadtéri rakományok régi formája a kerek alaprajzú boglya vagy kalangya. Boglyakarót, azaz körülbelül 6–7 méter magas, sima, hengeres rudat állítottak a földbe, s mint árboc köré rakták a téli boglyát a környező népek is.
Magyarország mai területén csupán a Zempléni-hegységben, a Pilisben és Kőszeg-Hegyalján találjuk meg a boglyarakásnak ezt az archaikus módját. Pilisi és Füzér-vidéki (Abaúj-Torna m.) szlovák parasztok 3–4 szekér szénát szoktak egy-egy kopában, árbocos téli boglyában tárolni (Ikvai N. 1962, 1967; Balassa I. 1964a: 169; Paládi-Kovács A. 1979a: 414–420). „Karóba rakták” a bugját a Székelyföld és Erdély legnagyobb részén. Kalotaszegen (például Magyarvalkón) ösztörü köré rakják a téli szénaboglyát. A tetején kiálló rúdvégre vagy egy lyukas cserépfazekat húznak, vagy egy kalácsnak nevezett fonatot szénából, hogy a beázást megelőzzék (Nagy J. 1940: 488). Csinosnak tartották a karós boglyát, mert a karó mutatta a közepét, s a szél sem vitte el könnyen a tetejét. A szél kártétele ellen védekezésül páros rudakkal, póznákkal nyomtatták le.
Az Alföld, a Kisalföld és a Dunántúl parasztsága nagyobb átmérőjű boglyákat rakott és nem használt hozzájuk karót. Jól megrakott boglyában 100 q széna is elfért. Pethe Ferenc szerint megülepedése után a boglya magassága és derekának átmérője egyaránt 3 öl, annyi „mint egy törvényes kazal”. A boglya dereka 1–2 „talppal” szélesebb az aljánál, hogy a talaj közelében az eső ne árthasson a szénának (Pethe F. 1805: 720; Szabó M. 1957). A Tiszántúlon körteszárú boglyának, Pest megyében gombaszárú boglyának nevezték ezt a formát. Megrakásából virtust csináltak; minél keskenyebbre sikerült az alja, annál nagyobb becsülete volt a boglyarakónak. A Kisalföldön 287hasasnak nevezték ezt a boglyaformát, s szerették, ha „csepegése van” az ilyen rakománynak.
Cukorsüveg alakú boglyákat a nyelvterület peremein használtak, például a hansági, mosoni németek és magyarok, a Pilis és az Északi-középhegység szlovák falvai, de a megmagyarosodott németek, szlovákok másutt is sokfelé. Ez az árbocos boglya alakját őrizte meg, noha nem rakták karó köré. Kevesebb gonddal szokták megrakni a félellipszis alakú boglyát, mindig karó nélkül és közeli felhasználásra szánva (Paládi-Kovács A. 1979a: 421–422).
A kerek alaprajzú téli szénarakomány neve boglya, amit jelzővel egészítenek ki: téli boglya, nagy boglya, hogy megkülönböztessék a kisebb, ideiglenesebb egységektől (például szekeres boglya). A moldvai magyarok asztagnak nevezik a szénáskertben elhelyezett, karó köré rakott, nagyméretű téli boglyát. Erdélyben, s a 17–18. században még az Alföldön is használatos volt a kalangya szó szénarakomány megnevezésére. Rendszerint 5–10 szekér szénát raktak egy-egy kalangyába. A 20. század elején a Kiskunságban a „kalangya olyan mint a kazal, de két vége boglyaszerűen gömbölyű, nincs szarvalva, ezért rakása is könnyebb” (Tálasi I. 1936b: 176). Székelyföldi és dél-erdélyi tájszó a kaszaj. Általában kör alaprajzú szénarakást jelöl.
Kazalnak a nyelvterület nagyobb részén a téglalap alaprajzú széna- és szalmarakományt nevezik. Több formája van. Az Alföldön vagy szögletesre, szarvasra, vagy pedig homlokosra formálják. Utóbbit a Kiskunságban bikahomlokosnak, Szatmárban pedig bivalyorrú kazalnak nevezik, mert két rövid végén kerekded a formája. A jó kazal oldala pandalos, s a róla lecsöpögő víz nem folyik alája. A szarvas kazlat úgy kell rakni, ahogy a szekérre szoktak rakodni, azaz szénából „szarvat hajtanak” s tesznek a rakomány sarkaira.
A nyelvterület északi, nyugati peremein és északon a parasztság nem ismeri, nem használja a kazal egyik formáját sem. Erdély középső részein szakasznak nevezik a hosszú szénarakományt. Néhol román szóval (zsiráda) is jelölik ezt az újabban megismert formát (például Kérő, Gyimes).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
