A KUTATÁS TÖRTÉNETE
A KUTATÁS TÖRTÉNETE
A földművelés kutatásának első, néprajzi szempontból is értékelhető forrásai a mezőgazdasági irodalom korai korszakából származnak, melyet a A magyar gazdasági irodalom első századainak könyvészete (1934, 1938) első két kötete (1505–1830) dolgozott fel. Az itt felsorolt munkákban elsősorban szórvány adatok találhatók a szántóföldi földműveléssel kapcsolatban, míg a nagyobb összefoglalások a jellegzetes kultúrák (szőlő-, gyümölcs-, dinnye-, dohány-, kertművelés) területén jelentkeztek. A szántóföldi művelés területén már valamelyes áttekintést nyújt Lippay János 1662-ben megjelent mezőgazdasági naptára, mely külföldi mintákat követve hónapról hónapra leírja az elvégzendő munkákat. Hatását növelte számos kiadása 1753-ig, de a forma még tovább is élt. Nagyváthy János ezt a formát használja a Festetics-birtokra alkalmazott Instructióiban (1795 k), Veszelszky Antal is ezt követi 1799-ben Százesztendős kalendáriumában. Még a 19. század mezőgazdasági folyóiratában is előfordul a földművelési ismeretek ilyen módon történő közlése.
Bél Mátyás (1684–1749) az első, aki a magyar földművelés jellegzetességeit, táji tagozódását Notitia Hungariae Novae Historico Geographica című munkájában (1735–1742) már tizenegy vármegyéből összefoglalja, de kéziratos dolgozatai még további területeket is érintenek. Különösen jelentős Tractatus de Re Rustica Hunga-rorum című kéziratban maradt műve, melyben elsőként kísérli meg a magyar mezőgazdasági ismeretek összefoglalását. A felvilágosodás szellemében, a német államismereti iskola útmutatásait követve nemcsak pontos, részletes leírást nyújt, hanem összehasonlítást is végez, mellyel megbízható alapot teremt minden további kutatás számára. Mivel kiadása és magyar nyelvre történő lefordítása csak újabban, részletekben és egymástól függetlenül történt meg, ezt az alapvető munkát a magyar néprajzkutatás nem használta fel megfelelő mértékben.
A 18. század utolsó negyedében a nyugaton már egy évszázada virágzó, ún. házigazda-irodalom (Hausvaterliteratur) nálunk is néhány kiváló könyvet hívott életre. Ezekben a római mezőgazdasági auktorok ismeretei éppúgy helyet kaptak, mint a nyugati országok (főleg a német és angol nyelvterület) legújabb eredményei, de ami számunkra különösen fontos, a hazai hagyományok és tapasztalatok leírását is bőségesen közlik pozitív, de többségükben negatív értékeléssel. A mezőgazdasági irodalom fellendülését elősegítette, hogy a Nagyszombatból Pestre költözött egyetemen mezőgazdasági tanszéket is szerveztek, melynek első tanára Mitterpacher 296Lajos (1734–1814) kiadta Elementa rei rusticae (1777–1794) című összefoglaló munkáját.
A 18. század végének, a 19. század elejének egyre gyarapodó mezőgazdasági irodalmából különösen három olyan meghatározó egyéniség emelkedik ki, akinek munkáit a néprajzkutatás is nagy haszonnal forgatja, annál is inkább, mert elsősorban magyar nyelven írtak.
Tessedik Sámuel (1742–1820) számos munkája közül az eredetileg németül megjelent, de a következő évben (1797) magyarra is lefordítottak: A Paraszt ember Magyarországban Mitsoda és mi lehetne... című könyve többek között a magyar mezőgazdaság helyzetét rajzolja meg Szarvason, de úgy, hogy ez általánosságban az egész Dél-Tiszántúlra érvényes. Széles körű pedagógiai munkássága elsőrendűen a parasztság életszínvonalának emelését kívánta szolgálni, és ennek középpontjába a földművelés megjobbítását állította.
Nagyváthy János (1755–1819) Miskolcon született, Sárospatakon járta iskoláit, számos külföldi tanulmányút után a dunántúli Festetics-birtokok kormányzója lett. Alapvető munkája 1791-ben jelent meg: A szorgalmatos mezei gazda címhez azt is hozzáfűzte: A Magyarországban gyakoroltatni szokott gazdaságnak rendjén keresztül. Ez is mutatja, hogy a sok külföldi – gyakran a mienknél korszerűbb – ismereten túl a hazai gyakorlatnak is nagy figyelmet szentel. Ezért ez a műve, más könyvei, kéziratai a néprajzi földműveléskutatás fontos forrásai a 18. század második felére.
Kisszántói Pethe Ferenc (1762–1832) Szabolcs megyei születésű, majd mint debreceni diák a Tiszántúl jelentős részét megismerte, sokat járt külföldön, a keszthelyi Georgikon tanára, gazdaságának kiváló szervezőképességű vezetője lett. Az általa szerkesztett két folyóirat; a Vizsgálódó Magyar Gazda (1797) éppúgy alapvető forrás, mint a Nemzeti Gazda (1814–1818). Igen sokat meríthet a néprajzkutató háromkötetes: Pallérozott mezei gazdaság című főmunkájából, melyben az ismereteket „a nemzet állapotjához szabva...” adja elő. A hazai gyakorlatot nemcsak általánosságban ismerte, hanem annak számos elemét továbbfejleszthetőnek is tartotta.
A 19. század első felének rendkívül gazdag mezőgazdasági irodalmából két olyan munkát emelünk ki, mely a tájhoz erősen kapcsolódik, éppen ezért adatainak jelentős részét lokalizálni is lehet. Az egyik Balásházy János (1797–1857), aki Sátoralja-újhelyen nevelkedett ugyan, de élete második részét Debrecenben töltötte, ezért A háztartás és mezei gazdaság tudományáról írt könyve (1838) rengeteg debreceni vonatkozást tartalmaz. Milotai Ferenc: Az erdélyi gazda kézikönyve (1838) című, ugyancsak kétkötetes munkája kitűnő forrás mindazok számára, akik Erdély földművelésével foglalkoznak.
Ez az a korszak, melyben a földműveléssel kapcsolatban olyan kérdések is felvetődnek, melyek tudományszakunkat később – nemegyszer napjainkban is – foglalkoztatják. Ilyen a Kállay Ferenc nevével elsőként megemlített kettősség (TGy 1823. VII. 3–39) a magyar földművelésben, mely szerint az Alföldön az „ázsiai”, mert a szemnyerés munkáját szabadban végzik, míg a hegy- és dombvidéken az „európai”, mert a munka jelentős részét épületekben (csűr) bonyolítják. Újabban Kállay szerzőségét kétségbe vonták. A kettősségfelfogást Csaplovits János (1780–1847) is magáévá tette, aki a Kárpát-medence földművelésének sok jellegzetes vonását más vonatkozásban is megörökítette. A sarló-kasza váltás kérdése csaknem minden összefoglaló 297munkában szerepel és számos cikk jelent meg a kérdéssel kapcsolatban a folyóiratokban éppúgy, mint ahogy az eke és a szántás kérdéséről is sokat írtak. Ez utóbbiról külön könyvet is kiadott Balogh József, Tanakodás az ekéről (1836) címen.
A 19. század második és harmadik negyedében a hosszabb-rövidebb ideig élő mezőgazdasági folyóiratok egész sorát jelentették meg. A teljesség igénye nélkül érdemes néhányat megemlíteni: Mezei Gazdák Barátja, Magyar Gazda, Mezei Gazda, Gazdasági Lapok, Erdélyi Gazda, Falusi Gazda stb., melyekhez számos szőlészeti, kertészeti, erdészeti és egyéb folyóirat is járul. Mindezekből a kor földműveléséről, a helyi sajátosságokról rendkívül sok mindent meg lehet tudni, annál is inkább, mert ezeket – legalább részben – a különböző bibliográfiák fel is dolgozták.
A 19. század közepétől a statisztikák is jelentkeznek e területen is a néprajz társtudományaként, melyek segítségével egy-egy eszköz (például eke), eljárás elterjedéséről jó áttekintést lehet szerezni. Különösen jól használható, mert már a jobbágyfelszabadítás utáni állapotot tükrözi Galgóczy Károly (1823–1916) jeles munkája: Magyarország, a Szerb vajdaság s a Temesi bánság mezőgazdasági statisticája (1855). A hatvanas évek második felétől meginduló Statisztikai Évkönyvek szintén sok néprajzi szempontból is hasznosítható adatsort szolgáltatnak.
Az anyagi kultúra magyar néprajzi kutatása rendkívül nagy késéssel indult meg. A halászat, az állattartás, az építkezés, a népi díszítőművészet már a múlt század utolsó évtizedeiben nemcsak jeles kutatókra, de összegzőkre is talált. Ennek okát abban lehet keresni, hogy ezek a területek a néprajz egyik indíttatásának, az őstörténeti kutatásoknak sokkal több lehetőséget látszottak szolgáltatni. Az évezredes ünnepségekre készülve különösen a lovasnomád eredet felnagyított jelentősége mellett senki sem gondolt arra, hogy a kevesebb őstörténeti vonatkozást jelentő földművelés kérdésével is érdemes lenne foglalkozni. Ez a szemlélet sokáig akadálya volt az ilyen irányú kutatásnak.
Ebben az időben Jankó János (1868–1902) azon kevesek közé tartozott, aki rendszeresen gyűjtötte a földművelési eszközöket, annál is inkább, mert ezekre az Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Falujának berendezése során szüksége volt, sőt egy külön kiállítást is szeretett volna rendezni, de erre nem kerülhetett sor. Három jeles tájmonográfiájában (1892, 1893a, 1902a), ha érintőlegesen is, de szól a földművelés kérdéséről is. Lényegében ezeket tekinthetjük az első olyan munkáknak, melyek néprajzi igénnyel vetik fel a földművelés kérdését.
Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezéséhez (1906) c. műve a földművelési szerszámokat Gazdálkodás címszó alatt 13 táblán együtt tárgyalja, és azok legfőbb értékét primitívségükben látja. „Szerszámfajtában szegények, de formában gazdagok vagyunk” állapítja meg. A századforduló idején megjelenő vármegyei monográfiák itt-ott tartalmaznak olyan részeket, melyek egy-egy táj földművelésének néprajzi vonatkozásait is bemutatják. Gönczi Ferenc Göcsejről szóló munkája (1914) az, mely már külön fejezetben foglalkozik a földművelés kérdéseivel.
A földművelés néprajzi kutatása iránti érdeklődés tulajdonképpen a két világháború között kezdett ébredezni, de akkor is csak szórványosan. Megmutatkozott azonban az a három fő feldolgozási irány, mely lényegében ezt a kutatási területet napjainkig is jellemzi.
Ezek közül egy-egy munkaeszköz feldolgozására már korábban is találunk példát 298a sarlóval kapcsolatban (Bátky 1900). Legjelentősebb azonban e téren Kovács László munkája (1937), melyben a Néprajzi Múzeum gazdag ekegyűjteményét dolgozta fel, jól hasznosítva e korszak külföldi irodalmát is. E munka azért is jelentős, mert németül is megjelent (Kovács L. 1938) és így belekerült a nemzetközi néprajzi irodalomba, ahol azt napjainkig idézik.
Egy-egy munkafolyamatnak kisebb vagy nagyobb tájban történő leírására is találunk dolgozatokat, melyek közül fontosságban messze kiemelkedik Györffy István (1928) munkája, melyben az alföldi takarást és nyomtatást dolgozta fel helyszínen gyűjtött és levéltári adatok alapján. Ez a máig ható tanulmány jelenti valójában a földművelés történeti szempontú kutatásának megindulását. Ennek köszönhető, hogy az elkövetkező években több aratással és szemnyeréssel kapcsolatos közlés látott napvilágot (Nyárády M. 1930; Turi Mészáros L. 1928, Morvay Gy. 1929).
A földművelés magyar néprajzi anyagának összegyűjtésében nagyon nagy segítséget jelentettek a kérdőívek, gyűjtési útmutatók. Az első ilyen kérdőívet Gunda Béla állította össze, s az elvetett búzától a kenyér készítéséig kísérte végig a műveleteket. Majd Balogh István, Hofer Tamás, Végh József többkötetes kérdőíve következett. A palóckutatás során Balassa Iván (1972b) szerkesztett egy a földműveléssel kapcsolatos kérdőívet. Mindezek alapján hatalmas, azonos szempontok szerint gyűjtött anyag halmozódott fel, elsősorban a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában.
Egy-egy táj, körzet, esetleg egy település földművelését tanulmányok, sőt könyvek ismertették. A sort Kiss Lajos (1929) Nyírségről szóló összefoglalása nyitotta meg, melyet követett a Bódva völgyének leírása (Gunda 1937a). Kisebb összefoglalásokat eredményezett a Néprajzi Múzeum néhány közös gyűjtőútja közül a szokolyai (Hont m., Morvay P. 1938) és a pusztafalusi (Abaúj m., Tagán G. 1939). Két könyv terjedelmű gyűjtés kiadására a debreceni Csűry nyelvjáráskutató iskola tanítványai vállalkoztak Debrecenből (Balassa I. 1940) és a burgenlandi Felsőőrből (Imre S. 1941).
Nagyon kevés előmunkálat után Györffy István vállalkozott arra, hogy elsősorban saját mély és széles körű ismereteire alapozva a Magyarság Néprajza II. kötetében 1934-ben öszefoglalja a magyar földműveléssel kapcsolatos néprajzi ismereteket. Ez ma is megmaradt olyan fontos munkának, amit mindenkinek kézbe kell vennie, aki a magyar népi földművelés alapvető kérdéseivel kíván foglalkozni. Azóta mindössze két kísérlet történt a magyar földművelés néprajzi szempontú összefoglalására (Balassa I.–Ortutay Gy. 1979: 185–214; Balassa I. 1990), pedig a részletfeldolgozások száma ez idő alatt nagyon megszaporodott. Igen fontos a Magyar Néprajzi Lexikon öt kötetének (1977–1982) nagyszámú és alaposan kidolgozott földműveléssel foglalkozó címszava, melyre mindig lehetett támaszkodni. Nagy segítséget jelentett, hogy 1971-től napjainkig rendszeresen megjelent évenkénti bontásban a magyar néprajz bibliográfiája, mely lehetővé tette, hogy a rendkívül szétszórva megjelenő magyar néprajzi termést együtt lehessen látni és felhasználni.
A második világháború befejezése után a földművelés néprajzi kutatása egyre nagyobb hangsúlyt kapott. A helyzet és az eredmények felmérésére már a kezdeti időszakban többször is sor került. Tálasi István két alkalommal is foglalkozott a kérdéssel (1948, 1955), míg Kovács László főleg a korábbi eredményeket tekintette át összefoglalásában (1948a). Ezek a felmérő, de ugyanakkor irányt mutató tanulmányok nagymértékben hozzájárultak az e területen végzett kutatás kibontakoztatásához.
299Előtérbe került a munkaeszközök történeti kutatásának kérdése. Így összefoglalás jelent meg a különböző villákkal kapcsolatban (Balassa I. 1949a) és sor került az eke és szántás emlékeinek feldolgozására a régészeti koroktól a századfordulóig (Balassa I. 1973a). Takács Lajos a különböző vágóeszközök feldolgozására vállalkozott (1967a, 1967b, 1968–69, 1970a, 1970b, 1973), aki ezenkívül a kötözőbotról (1969), az ültetőfákról (1963), az ásóbotokról, ásókról, kapákról (1974) és sok más földművelési eszközről adott kiváló áttekintést. Müller Róbert (1982) a Magyarországról előkerült régészeti mezőgazdasági vaseszközleleteket adta közre, megfelelő értékeléssel és osztályozással a legrégibb koroktól a török kor végéig. Kós Károly az Erdélyi Nemzeti Múzeum faekéit (1947a) dolgozta fel, téve ilyen irányú ismereteinket teljesebbé; K. Kovács László pedig a hazai csépfajtákat osztályozta (1950). E néhány tanulmány megemlítésével, teljességre nem törekedve inkább csak sejtetni igyekeztünk azt a nagy munkát, mely ezen a területen az utóbbi négy évtized alatt lezajlott. Ezt elősegíti a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Mezőgazdasági Munkaeszköz-történeti Archívuma, mely több mint százezer munkaeszköz leírásával, fényképével és más ikonográfiai adatával a feldolgozást nemcsak megkönnyíti, hanem alaposabbá is teszi. A Magyar néprajzi atlasz egyes földművelésre vonatkozó lapjait ugyancsak sok alkalommal használhattuk, éppúgy, mint terminológiai vonatkozásban a Magyar nyelvjárások atlaszát.
A munkafolyamat és eszközkészletének leírására és történeti értékelésére Hoff-mann Tamás vállalkozott A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (1963) című munkájában. Kialakult egy olyan sorozat, mely az egyes szántóföldi növények teljes történeti mélységű néprajzi feldolgozását végezte el. A sort a kukoricáról szóló monográfia nyitotta meg (Balassa I. 1960), melyet a dohányról szóló nagy összefoglalás követett (Takács L. 1964a). A szegedi paprikáról szóló könyv (Bálint S. 1962) több évtizedes munka eredménye. A burgonytermesztésről írt monográfia ugyancsak ebbe a sorba illeszkedik (Kósa L. 1980a) éppúgy, mint Paládi-Kovács Attila a magyar parasztság rétgazdálkodásáról szóló munkája (1979a). Az olajos magvak szántóföldi termelése területén Selmeczi Kovács Attila feldolgozásai a legjelentősebbek, különösen a napraforgóról (1993) írt könyve.
A jellegzetes munkafolyamatok területén az irtással kapcsolatban kiemelkedő munkát végzett Takács Lajos, különösképpen a Dunántúlon (1964a, 1964b, 1966b, 1976, 1980). A folyómenti és lápi gazdálkodás kérdéseivel a Duna mellékén András-falvy Bertalan műveiből tudhatunk meg a legtöbbet (1965, 1973, 1975). A gabonatárolás kérdéséről Ikvai N. (1966) tanulmányaiból és Füzes E. (1984) könyvéből széles körű áttekintést kaphatunk.
A 19. század közepétől számos olyan sorozat jelent meg, mely többek között a földművelés kérdésével is foglalkozott. Nagyon jól használható Fényes Elek Magyarország geographiai szótára (1851), a Székelyfölddel kapcsolatban nélkülözhetetlen Orbán Balázs A székelyföld leírása ... (1868–73), melyhez Kós Károly néprajzi mutatót készített. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben helyenként a szántóföldi földművelés helyi változatait is leírja. Sok részletkérdést, de összefoglalást is közölnek a Borovszky Samu által szerkesztett Magyarország vármegyei c. sorozat egyes kötetei, és csak sajnálni lehet, hogy nem készült ilyen valamennyi vármegyéről. A két világháború között kiadott megyei monográfiák sem belső tartalomban, sem külsőben nem érik el elődeik színvonalát.
300Az 1950-es évek végétől rendre megjelentek a múzeumok, majd a megyei múzeumok évkönyvei, melyek csaknem mindegyikében találni a helyi földművelés kérdéseit, jellegzetességeit feldolgozó tanulmányt.
Továbbra is az egyik leginkább gyakorolt kutatási forma a földműveléssel kapcsolatban a táji vagy települési monográfia. Ilyenek különösen nagy számban jelentek és jelennek meg az egyre szaporodó falu- és táji kiadványokban. Ezek mennyisége olyan jelentős, hogy még megemlítésükre sem vállalkozhatunk. Elegendő, ha néhány olyat sorolunk fel, mely önállóan jelent meg az utóbbi évtizedekben. A Zempléni-hegység két oldaláról egyaránt napvilágot látott egy-egy könyv formájú összefoglalás (Balassa I. 1964a, Ikvai N. 1967). Az Alföldről Orosháza környékéről elsősorban Nagy Gyula munkáit (1968, 1959, 1975) említhetjük. A Nagykunságból Bellon Tibor könyvét (1973a) főleg a történeti adatok gondos feldolgozása jellemzi. Takács Lajos a Tolna megyei Várongot (1976), Pais Sándor a becsvölgyi földművelést mutatja be (1964). Mindezekhez a helyi monográfiákat is hozzászámítva ma már legalább harminc összefoglalás áll rendelkezésünkre a magyar földművelés táji vonatkozásainak felmérésére.
Az utóbbi évtizedekben különösen megnövekedett a kutatás a munkaszervezet kérdésének területén, mely a szociális kérdések feltárását is magával hozta. Itt többek között Katona Imre (1957), Szabó László (1968, 1993) munkásságára gondolunk, de ma már nincs olyan földműveléssel foglalkozó munka, mely a munkaszervezet kérdéseit valamilyen formában fel ne vetné. Az érdeklődés egyes területeken különösen erős. Többek között a kubikosok (Katona I. 1957), a részesaratók (Takács L. 1951; Balassa I. 1955, 1985b), a summások (Sándor I. 1956) életéről és munkakörülményeiről írtak többen is.
Míg irodalmi áttekintésünk első részében leginkább más tudományszakok eredményeire kellett támaszkodnunk, addig az utóbbi évtizedekben a rendkívül gazdag néprajzi irodalomból is csak szórványosan említettünk meg tanulmányokat, mert azok száma a földműveléssel kapcsolatban nagymértékben megnövekedett. Ez a néprajzi irodalom általános gyarapodását is jelenti, de azon belül a földműveléssel kapcsolatos munkák száma különös mértékben megszaporodott. Mindezekben általában a történeti irányzat uralkodik, de néprajzkutatók arra is vállalkoztak, hogy egy-egy korszakban a földművelés különböző ágait az okleveles adatok alapján vegyék vizsgálat alá. E területen ért el kiváló eredményeket Belényesy Márta, aki elsősorban a 14–15. századot kutatta egy munkaközösség segítségével, de helyenként feltárásai a 16. századra is kiterjedtek (1954–55, 1957a, 1960, 1964). Sajnos a következő századokból hasonló mélységű feldolgozásokkal nem rendelkezünk.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
