A TRÁGYA ÉS TRÁGYÁZÁS
A TRÁGYA ÉS TRÁGYÁZÁS
A mai magyar nyelvben a gané (ganaj) és a trágya elnevezés egymás mellett él, az előbbi – bár egyre inkább kiszorulóban – a paraszti használatban, az utóbbi a szakirodalomban. A gané szláv származású és a mienkével megegyező jelentése elsősorban a délszlávból mutatható ki. A ganaj forma főleg a nyugati és északi nyelvjárásokban található meg, míg a gané a magyar nyelvterület keleti és déli részein otthonos. Ez a jelentése a 15. század elejétől fordul elő, bár régebben is létezett, csak a források hiányoznak. A trágya latin származású, eredeti jelentése: „édesség, fűszer”, s ezt helyenként még a 18–19. században is megőrizte. Trágya jelentéssel csak 17. század első felében bukkant fel. Jelentésfejlődését úgy lehet magyarázni, hogy a földet éppen úgy „ízletesebbé” teszi, termését növeli, mint a fűszer az emberi eledeleket. A Tiszántúl egyes részein, főleg a növényi eredetű trágyát, dudvának is nevezik (ÚMTsz).
A trágya alapanyaga a különböző háziállatok (szarvasmarha, ló, disznó, juh, kecske, de aprójószág, galamb stb. is) ürüléke, melyhez az istállós tartás esetén különböző más anyag (szalma, törek, lomb stb.) is járul. A trágyázás két alapformáját különböztetjük meg: 1. A kosarazás, hálatás, fektetés, mely esetben a jószágot hajtják a földre, illetve a megtermékenyítendő helyen éjszakáztatják; 2. Az istállóból kikerült trágyát az udvaron érlelik, majd a földre kihordva elteregetik és alászántják. A két forma közül az első a régebbi, a kettő között az utóbbi évszázadokban számtalan átmeneti formát is megfigyeltek.
A telkesítés, kosarazás, hálatás, fektetés tájanként a szántóföld, rét, legelő egy bizonyos részének olyan megtermékenyítése, ami az ott több éjszakát töltő jószágtól származik. A teleknek a 13. századtól kétféle értelme is élt egymás mellett: a) „trá-gyás legelőrész”, b) „megtrágyázott művelt szántóföld”. Ez a középkoron keresztül, de még később is, csak olyan föld lehetett, mely a jószág éjszakai pihenőhelyeként szolgált. 1269-ből közli Belényesy Márta: „... más helyen, melyet Nogtelek-nek neveznek, van nyolc hold szántóföld, melyek a lábas-legelőn feküsznek” (1954–55: 394). Ilyen és más adatok is arra utalnak, hogy a legelőből elsősorban olyan területet törtek fel, mely hosszabb-rövidebb ideig a jószág állásául szolgált. A telek „trágyás föld” jelentése napjainkig élt a különböző nyelvjárásokban. Endrődön (Békés m.) a telkes föld a jól megtrágyázott földdel volt egyenlő. Túrkevén a könnyen szántódó, jól megművelt, termékeny föld neve telkes föld. Balásházy János (1844) szerint a 19. század első felében Debrecen környékén telkesítésnek a jól megtrágyázott legelő feltörését nevezték.
Ennek a 20. századig élő formája a kosarazás vagy hálatás, melynek két formája ismeretes. A kosarazás esetében egy felszedhető és továbbszállítható kerítéssel a nyáj nagyságához igazodó területet vettek körül, míg a hálatás esetében egy meghatározott helyre terelték a jószágot, de ott kerítést nem használtak.
A kosarazás a Kárpát-medence szélterületeihez köthető legelő és szántóföldi trágyázási forma, melyet elsősorban Erdélyben és a Felvidéken lehet megtalálni egészen napjainkig. Régebben helyhez kötött formáját is említik, a múlt századtól 4–5 312méteres darabokra szétszedhető kerítésből állt, mely továbbszállítható. Az egyes részelemek fonottak, innen a kosár elnevezés, újabban rudakból vagy deszkából állították össze, melyet széles körben lészának mondtak. Földes László megállapítása szerint „... ugart és tarlót, továbbá – ősszel és tavasszal, szénakaszálás után – kaszálóréteket kosaraznak. A legelők kosarazása a középhegységi tájakon is ritka és többnyire újkeletű. A kosarazás tehát jellemzően a földműveléssel kapcsolatos pásztorkodás sajátja” (1960: 444).
Bálványosváralján (Szolnok-Doboka m.) az ugaron kosaraztak. Az ugart régebben a középbirtokosok, majd a parasztgazdák úgy alakították ki, hogy azok egymás mellé essenek, és ezzel a legeltetést megkönnyítsék, az ide-oda hajtással járó kártevést csökkentsék. A föld tulajdonosai a legeltetés fejében a trágyázást kapták, melynek a gyenge talajon nagy volt a jelentősége. A terület nagyságától függően a kosár, melyben a juhok éjszakáztak, 2–4 éjszaka maradt egy helyen, majd tovább költözött. A költöztetést a múlt században még a föld gazdái végezték, századunkban megállapodtak a báccsal, aki ezt magára vállalta. Az elhelyezéskor inkább a távolabbi helyet választották, ahova nehezen tudták az istállótrágyát kihordani, s arra is ügyeltek, hogy az partosabb helyre kerüljön, s így az eső az alantabb lévő területre továbbvigye a trágyát, de legalábbis a levét (Kovács L. 1947a: 47–55). A kosarazás nagy értékét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a juhászok pénzért másnak is trágyáztattak titokban ezen a módon, melyről Magyarhermányban (Udvarhely m.) 1803-ban elrendelik: „Ezen pásztoroknak a nyájjal magok hasznokra személyes ember helyin semmi szin alatt ganézni szabad nem lészen falu engedelmin kivül, 3 magyar forint büntetés alatt” (Imreh I. 1973: 193).
A Palócföldön a kosarazást elsősorban az uradalmak gyakorolták, de a parasztgazdaságokban is találkozni vele. Paládi-Kovács Attila (1964) írja: „A századforduló tájékán Istenmezején a jobb módú, nagyobb családok vagy pedig 2–3 összetársult gazda kezén tartott 100–150 állatból álló juhnyájnak fűzfából font korlátot állítottak fel éjszakára, és helyét 10–15 naponként változtatva, kosarazták az ugart”. Az Abaúj megyei Hegyközben is elsősorban az uradalmak kosaraztattak, a parasztgazdák ezt az eljárást korábban abbahagyták. Általában egy hétig hált a juh egy helyen és csak azután költöztek tovább.
A kosarazás, trágyázás időpontját gondosan számon tartották, s az még a föld eladása esetén is szerepet játszott az ár vagy az átadás időpontjának megállapításában. Ezt az időszakot ganészernek nevezték a Székelyföldön. Csíkban jegyezték fel 1631-ben: „... walameddigh az Gane szer, udgj mint tizen negj esztendő el nem telik ...” 1772-ben a háromszéki Szárazpatakon „egj ganéj szerig” adtak egy bizonyos szántóföldet zálogba (SzT. 4: 518–519). A Hegyközben (Abaúj m.) számon tartották, hogy tíz év múlva is meglátszik azon a területen, melyen kosaraztattak.
A juhokkal történő kosaraztatást két tényező egyre jobban korlátozta. Az egyik a magyar juh háttérbe szorulása. Farkasfalvi Farkas Ferenc már 1841-ben azt írja a kosarazásról: „Látnivaló, hogy csak a magyar juhval tehetni így”, mert csak az bírja a szabadban történő éjszakázást. A másik ok, hogy egyre inkább fogyott az ugar, melyet a legtöbb helyen akkor is bevetettek, ha a háromnyomásos rendszer még megmaradt. Így ezt a trágyázást csak a tarlón lehetett folytatni.
A juh kosaraztatása mellett sokkal kisebb jelentőségű a lovakkal és a szarvasmarhákkal 313végzett kosarazás, melynek nyomait ugyancsak a peremvidékeken találjuk meg. A kabalakosarazás Udvarhelyszéken (MG 1843: 1521) éppúgy ismeretes volt egykor, mint Csíkszéken. Az egykorú feljegyzések azt írják, hogy az ilyen módon megtrágyázott földbe nem lehet mindjárt tiszta búzát vetni, mert az könnyen kisül, sokkal inkább valami kapást, mert azzal a trágyát beledolgozzák. Kosarazást szarvasmarhával a Felvidéken is végeztek, inkább csak a nagybirtokon, mert egy nagyobb gulya körbekerítése, illetve a lészák továbbhordása jelentős költségbe került.
A hálatás ennél sokkal olcsóbb, de kevésbé hasznos. Az Alföldön a gulyaállás mellett történt, mindig ugyanazon a helyen. Ezt nevezték itt teleknek. Ezt egy idő elteltével feltörték szántóföldnek vagy összegyűjtötték rajta a földdel kevert trágyát, és más területre, a talaj javítására elszállították. Szarvasmarha fektetéssel Erdélyben is találkozunk a 19–20. században (Milotai F. 1838: I. 107–108).
Az ólban tartott háziállatok nyomait egészen az Árpád-korig vissza tudjuk vezetni. Ez egyben azt is jelenti, a településen, az udvaron kisebb-nagyobb mennyiségű trágya gyűlt össze, mellyel elsősorban a kertet, a közel eső szántóföldeket termékenyítették meg. A ganéj „trágyadomb” jelentését a 16. század közepétől feljegyezték, mely már annak bizonyos kezelését jelenti. A parasztudvaron az istálló ajtajával szemben helyezték el a trágyadombot, melynek alakja rendszerint négyszögletű, téglalap alakú. A négy sarkát gondosabban felrakták, ezért nevezték ezt szarvasnak a 18. század közepétől. Készítését Nagyváthy János 1791-ben így írta le: „Agyaggal meghordják azt a helyet, a hol szarvast akarnak rakni, meg-verik bunkóval, valamint, mikor szirőt csinálnak és neha Marha-vérrel is megöntözik, hogy annál erősebb legyék. Az egész hely körül árkot vonnak...” (1: 65).
Eddigi ismereteink szerint a 16. századtól a trágyakezelés eszközkészlete is kialakult. A ganéjhányó villa és lapát két különálló formát jelentett. Az 1580-as években már többször is feljegyezték: ganejhanó vella, sőt már fából és vasból készült változata is élt egymás mellett (1587: Ganey hano was vella [OklSz]). Technikai megoldást tekintve a kétágú, sokszor természetesen nőtt fából készült formák látszanak régebbinek, szemben azokkal a háromágú formákkal, melyeken az ágakat két-három keresztpálca fogja össze. Ez utóbbit Jankó János Balatonfőkajáron (Veszprém m.) saraglyás villa néven jegyezte fel (Népr. Múz. 5830 ltsz).
A ganéhányó lapátot erdős vidéken feltehetően minden faragáshoz értő parasztember el tudta készíteni, míg a sokkal komplikáltabb saraglyás villát háziiparosok faragták. A század elején még készítették; 1911-ben 100 darab „háromágú trágyahányó favilla 55–66 koronába került” (Mlex. II. 1197).
A trágyahányó saroglyás villa szórványosan az egész magyar nyelvterületen előfordul. Európa északi részében a 15–16. században már ugyanilyen alakban használták, de tőlünk délebbre nem vagy csak ritkán terjedt. Használata a favillák közül legkorábban szűnt meg, és csak Erdély egyes részein maradt meg századunk első felében, helyét a vasból készült mása, de sokkal inkább az általános 3–4 ágú vasvilla foglalta el.
A 17. században emlegetik először a ganéhordó saroglyát, melynek segítségével a trágyát a ganédombra hordták, illetve a szekérrel-szánnal meg nem közelíthető emelkedőkre két ember szállította azt. 1679: Ganaj hordo Saraglya nr. 1. (Uzdi-szentpéter v. Kolozs m.). Háromszéken 1767-ben ganézó rajtorja néven említik. Készült 314teljesen fából létraszerű formában, de előfordult, hogy ezt teljesen befonták vesszővel. Déván (Hunyad m.) 1796-ban Ganej ... hordo cserényről szólnak (SzT. 4: 516). Ennek használata a paraszti gazdaságokban végig megmaradt, és a háztáji gazdaságok napjainkig átmentették.
A trágyázásra vonatkozó szórványos adatok a 15–16. századtól paraszti vonatkozásban is előfordulnak. Udvarhelyszékről írják 1591 körül: „... az földet byrtam s ganeztatamys my(n)t Jdes attyamtol marattat.” A bodrogközi Visson 1669-ben a ref. pap földjeivel kapcsolatban feljegyezték: „A’ földek ganajoztatásával tartoznak” (Sárospataki Ref. Lt. Visitációs jkv. 4: 9). Mégis a 18. század második feléig általánosnak aligha lehet mondani. E kortól ha rohamosan terjedt is, de csak egyes vidékeken. Ennek oka egyrészt az volt, hogy ki sem vitték a földekre, hanem csak a város, falu alatt vagy éppen az utcán teregették el. Désen (Szolnok-Doboka m.) 1810-ben így panaszkodnak: „A’ városon szerte széjjel ... poshadt ganéj dombok állanak és hosszasan sorvadva – a’ levegőt elbüdösítik” (SzT. 4: 516). Debrecenben és környékén garággyát csináltak belőle a szőlőskertek köré. Ha meg már arra sem tudták felhasználni, akkor úgy jártak el, ahogy azt egy utazó 1856-ban leírta: „Debrecenben magam láttam olyan trágyahalmokat a város szélére kihordva éppen a szőlők mellé, hogy a legnagyobb dombok bizonyosan azok voltak jó darab földön, hova azért hordatták, mert nem tudtak vele mit tenni, hogy ne piszkolja az udvarokat, hogy a helyet ne foglalja.” Az Alföldön ez volt – sok helyen még századunkban is – a legfontosabb tüzelőanyag, erről írták, ugyancsak 1856-ban: „Az egyik mezőtúri tanyán láthatók olyan tőzek kazlak, melyeket bárki emeletes épületnek gyaníthatna, aki ilyeneket mutathat fel biztosan számithat a nagy gazda cimre...”
Az Alföld egyes részein a hosszú pihentetés, legelőként való hasznosítás, illetve a lecsapolás után a földek rendkívüli termékenysége sok helyen feleslegessé tette a rendszeres trágyázást, ezért az inkább a peremekre eső domb- és hegyvidéken vált általánossá. A trágya nemcsak az állati ürüléket, hanem az almot is magába foglalja. Ez többnyire szalma, de hegyvidéken, így például az abaúji Hegyközben erdei levéllel is almoztak, tehát az is belekerült a trágyába, amit általában egy évig érleltek (MG 1841: 406–407). Kihordására késő ősszel, télen és kora tavasszal, tehát a mezőgazdasági munkák szünetében került sor. Erre a szekeret és a szánt úgy alakították át, hogy oldalához deszkát vagy sűrű oldalt tettek, ami a trágya kihullását megakadályozta. Ha a földben még valamilyen növény tenyészett, akkor a föld végébe, gondosan kiképzett ganédombba, szarvasba rakták le és a széthordásra, mely többnyire szekérrel történt, csak közvetlenül a szántás előtt került sor. Gyakoribb eljárásként ismerjük azt, amikor a szekérről vagy szánról kisebb kupacokban húzták le a trágyát, és azt villával a szántás előtt teregették szét.
A trágyának a szekérről történő lehúzására és a kupacok kialakítására egy horog alakú kétágú szerszámot, ún. ganajvonót használtak. Ezt Erdélyben már a 17. század első felében feljegyezték, 1632: „eg’ gane uono uala a kezebe...” (Marosvásárhely), de elterjedtségét – legalábbis ezen a területen – további adatok is bizonyítják, 1679: Ganaj vono nr. 1 (Uzdiszentpéter Kolozs m. SzT. 4: 517). Azokon a területeken, ahol ganajvonót nem használnak, ezt a munkát kétágú kapával vagy villával végzik el.
A talaj megjavítását szolgálta az is, ha magas tarlót hagytak és azt különböző nyájakkal jól megjáratták. Erre még a csürhét is jónak tartották, mert az egereket a 315disznók kipusztították, és hasított körmükkel tömörítették a földet. A kukorica szárát a múlt században sok helyen nem vágták le, hanem télen rábocsátották a gulyát, mely azt lelegelte, trágyázta a földet és beletaposta a kórót. Zöldtrágyázást csak néhány tanultabb gazda végzett — elsősorban a két világháború között.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
