A VETŐMAG KIVÁLASZTÁSA
357A VETŐMAG KIVÁLASZTÁSA
A gyakorlat rávezette a földművest, hogy lássa, milyen sok függ a vetőmag gondos kiválasztásától (Balassa I. 1998b: 11–62), ezért már rendszerint a földön aratás előtt a vetnivalót kijelölték, és meghagyták a legszebbnek mutatkozó részeket. A búzát általában viaszérésben aratták, az lényegében a keresztben ért csak meg. A vetőmagot hagyták teljesen megérni, csak akkor takarították be, amikor már a szem kezdett kiperegni. Thököly Imre 1684-ben Munkácson tiszttartóját így utasította: „... ha egyfelől az életet hordatja (minthogy elsőbb is az alávalót kell hordatni) azt másfelül éjjel nappal elkészíteni, tisztítani, hogy a vetés az ő idejében lehessen” (MGtSz I. 154). A levágott, vetésre szánt gabona szemnyerését is külön végezték. Takács Lajos írja ezzel kapcsolatban Várongról (Tolna m.): „Saját termésükből mindig a legszebbet tették félre magnak, azt a búzát, melynek ’szála fehér, mint a gyolcs és szeme piros, kerek’. Főleg a bánkúti fajtából volt ez az ideál. A magnak szánt búzát sohasem vágták le féléretten vagy viaszérésben, hanem hagyták ’a lábán megérni’, még ha szeme potyogott is. Az asztagban rendszerint legfelül tették, hogy a ’másik szeme bele ne follyon’. Rendszerint a magbúza sorát zöld csalamádészálakkal, gazzal választották el a többitől. Ez került legelőször cséplésre, ’masinálásra’, és ennek az volt az előnye, hogy itt sem keveredhetett másfajta búzával...” (Takács L. 1976: 104). Itt és máshol is külön őrizték a vetni való magot, zsákokban vagy különített hombárokban és ahhoz még a legnagyobb szükség idején sem nyúltak (Balassa I. 1998b: 26–28).
A magot régebben akár nyomtatták, akár csépelték, fel kellett szórni, hogy belőle a szemetet, a gyommagvakat eltávolítsák. Ezt a műveletet a vetőmag kiválasztására is felhasználták.
A teljesen megért szem általában mindig a legsúlyosabbnak is mutatkozott, ezért a széllel szemben szórva a legmesszebb esett le, és már a múlt század első felének gazdasági irodalma is utalt a legalkalmasabb vetőmagként történő felhasználásra: „... ezért a jó szórásnál vetés alá a közelebb hullott magot, mint súlyosabbat és inkább kifejlettet külön választani és magul használni” (MG 1844: 538). Sőt még az üszög elleni védekezésnek is egyik módja volt, ha a vetnivalót így választották ki. Erről írják ugyanebben az évben: „Nézetem szerint az üszög elháritása végett ajánlatos a szérűn szórás alkalmával legtávolabb pergett szemeket különválasztani és a vetnivalót többször megrostálni” (MG 1844: 462). Ezért egy ideig még abban a korban is szórtak, amikor a cséplőgépek megjelentek, még az így megtisztított magot sokkal tisztábbnak tartották (Balassa I. 1964b: 55).
A tisztításnak másik módja a szemenszedés, vagy ahogyan Debrecenben nevezték búzairtás. A nagyon szemetes búzát egy nagy teknőbe öntötték, a család körülülte, és kiszedegette belőle a szemetet, különösen a gyom- és konkolymagvakat. Ezt és búzamosást elsősorban az őrlésre szánt gabonával végezték, de gondosabb gazdák a vetőmag előkészítésekor is alkalmazták.
Azt is megfigyelték, hogy a gabonamagot nem jó mindig azonos jellegű talajba vetni. Így például ami agyagos földön termett, azt a következő évben fekete földbe vagy homokba kell szórni, és megfordítva. Azt tartották ugyanis, hogy így a gabona tulajdonságai nem egy irányba fejlődnek. Ezért a gyakorlott gazdák ajánlották: „Általjában a gabona fajoknál azt mutatta a tapasztalat, hogy mindenik elfajul időjártával, 358ha azon földnek a termését sokáig vetjük azon földbe, hanem magot is kell cserélni, ha nem távolabbról, legalább a szomszéd faluval kell tenni cserét...” (Farkasfalvi Farkas F. 1841: 162). Nagyváthy a nagyon távoli cserét ellenezte, de úgy látszik, mégiscsak széles körben elterjedt, sőt annak egész rendszere jött létre. Általában azt tartották, hogy az északi tájról származó búzát nem jó délre vinni, hanem éppen fordítva: „Már a kunsági embernek nem volna jó dolga, ha haza beli buzát a felső vidékről szerezne, de ha Törökország felől szerez, elébb valót talán a magáénál” (NG 1814: 1. 109–110).
Egyes vidékeken ez a szokás meggyökeresedett és kialakult úgy, hogy a magukéból csak ritkán vetettek. „A Liptaiak, Turótziai Újbányán (Bars m.), az Ujjbányaiak Losontzon, a Tsalóközbéli Sommereiniak Posonban v. Mosonvármegyében szerzik meg a vetni valót” (NG 1814: 1. 109–110). Ennek azonban az ellenkezőjét is lehetett tapasztalni, ugyanis a Felvidékről az Alföldre lejáró részaratók szívesen vittek magukkal haza annyi búzát vagy más gabonát, amiből finomabb kenyeret, esetleg kalácsot készíthettek, de elsősorban igyekeztek annyit megtartani, amennyit ősszel a saját földjükbe el tudtak vetni.
A 18. század első felében Bél Mátyás azt írja, hogy sem a rozsot, sem a búzát nem áztatják be, mint azt más országokban szokás, hogy hamarább csírázzék a mag és nagyobb termést adjon (Bél M. 1984a: 125). A század második felében már nyoma van a csávázásnak (1789 – Balassa I. 1998b: 52), amelyről a 19. század első éveiben Pethe Ferenc így írt: „A mag bétsávázásának, mindenkor az a haszna van ... hogy nedves időben, mikor nevekedésre kész dudva nyomon ott terem ... az árpa egyszerre s egy indulattal nyomja el és hogy a gabona életét valamivel rövidebb határ közé szoritsuk, az aratást valamivel közelebb húzzuk” (Pethe F. 1805: 421). A múlt század második felétől az üszög leküzdésére egyre jobban terjedt a vetőmag csávázása.
Az abaúji Hegyközben emberemlékezet óta, mely a 19. század második felére terjedt ki, mindig csáváztak. Ez az első háború előtt rézgáliccal történt, amibe egy kis meszet is kevertek. Egy nagyobb edényben megcsinálták a keveréket, beszórták a vetnivalót, majd jól összekeverték. Később porzócsávával is kísérleteztek, de az körülményes lévén, felhagytak vele. Újabban megint rézgáliccal csáváztak, mert még mindig az bizonyult a legjobbnak, de meszet már nem raktak hozzá. A lében öt percig áztatták a magot, majd ponyván szárogatták; elvetésére a következő nap került sor (Balassa I. 1964a: 72).
Debrecenben a két világháború között a parasztbirtokokon is rendszeresen csáváztak 1%-os kénkővel. Minden mázsa vetőmagra 4–5 liter oldatot szántak. A köves helyre garmadába rakott búzát locsolóval jó alaposan megöntözték, majd az egészet falapáttal átforgatták, hogy a csávázás egyenletes legyen. Régebben ritka szövésű ponyvába tették a gabonát, és úgy mártogatták bele a lébe. Ezt az eljárást csak akkor lehetett alkalmazni, ha másnap biztosan el tudták vetni, mert különben a mag csíraképessége látta kárát (Balassa I. 1940: 26).
Várongon (Tolna m.) ennek az eljárásnak pácolás a neve, amit kékköves, rézgálicos oldattal végeznek. „Pácolni régi, használaton kívüli dagasztó- vagy mosóteknőben szoktak, mégpedig úgy, hogy a teknő egyik felében összehalmozzák a búzát, és a pácos lét, mit egy vödörben vagy fazékban készítettek el, ráöntözték, majd kézzel 359átforgatva, megkeverve a teknő másik oldalára hányták. Kétszer-háromszor átkeverve el is készült. Ha viszont nem volt pácos teknyő, hanem például a pitar egyik sima sarkán, netán az udvaron keményre taposott egyik szögletén kellett a keverést elvégezni, akkor többnyire lapáttal, ha volt, falapáttal keverték. Egyszerre különben csak keveset, amit másnap elvetettek, pácoltak be, nehogy megpenyhedjen vagy csírázni kezdjen vagy esetleg mint felesleg megmaradjon” (Takács L. 1976: 104). Rábagyar-maton (Vas m.) hogy „... a búza üszkös ne legyen, a vetőmagot kétasszonynap (augusztus 15.–szeptember 8.) között kiteregetik a napon (éjjelre is künn hagyják). Vetés előtt a vetőmagot azonban pácolják is: a csáva kékgálic és trágyalé keverékéből készül, amibe még kerül az úgynevezett Szent János-bor is” (Moór E. 1932: 159).
Mindebből az látszik, hogy a magyar parasztok részben hagyományos módon, részben a korabeli mezőgazdasági szakirodalom ajánlása szerint igyekeztek a vetésre szánt gabonamagvakat előkészíteni (lásd részletesebben Balassa I. 1998b).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
