A GABONAVETÉS RÍTUSAI, SZOKÁSAI, HIEDELMEI
363A GABONAVETÉS RÍTUSAI, SZOKÁSAI, HIEDELMEI
A gabonavetés magvait a Biblia, a szentbeszédek, a predikációk gyakran hasonlítják Isten igéjéhez, mely ha jó talajba hull, sokszoros termést hoz, de az útra, köves talajra esőket a madarak felkapkodják, és éppúgy nem lesz termés belőlük, mint a tövisek közé esőkből. A számos bibliai mondás közül különösen jelentősek Pál apostol szavai: „A ki pedig magot ád a magvetőnek és kenyeret élésül ád és megsokasítja a ti vetéseteket és megnöveli a ti igazságotoknak gyümölcsét” (2Kor. 9: 10). Ezért van az, hogy a vetés idejét az egyes szentek napjához kötik, vagyis az egyháznak nagy szerepe volt a vetés szellemi előkészítésében és véghezvitelében.
A gabonavetés kizárólagosan férfimunka, amint azt Szabó József (1793: 73) váci katolikus pap nagyon határozottan megállapította: „Világ kezdetétől fogva a fejér Nép soha eddig gabonát nem vetett.” A női munka a gabonavetés esetében csak kiszolgálás lehetett, mely elsősorban a mag szállítására korlátozódott, ha a vető által felvett mennyiség hamarabb kifogyott. A munka olyan csendben és áhítattal folyt, amihez csak a templomi istentisztelet körülményeit lehet hasonlítani. Mindenki érezte, hogy ezekben a percekben a jövő évi termés sorsa dől el. Ezt már jó előre nemcsak racionális, de hitbéli cselekedetekkel is igyekeztek befolyásolni.
A kézi vetés legfontosabb eszköze a vetőabrosz; a vetőzsákhoz sokkal kevesebb hiedelem kapcsolódott. A vetőabrosz előkészítése már karácsonykor elkezdődött. „A karácsonyi ünnepek alatt három abrosszal terítették le az asztalt. Ezek közül a két felső díszes ’sémes’ volt (színes pamut volt beleszőve). Evéskor a felső kettőt levették, evés után újra visszatették. Ebből vetették a kalászosok magvait” (Ellend, Baranya m., Berze Nagy J. 1940: III. 172). A reformátusok Baranyában azt az abroszt használták vetéskor, melyet az úrvacsoraosztás után az ünnepi ebédhez felterítettek. Menyhén (Nyitra m.) az asszony „... együtt teríti fel a két abroszt háromszor felcserélve az alsót és a felsőt, közben párbeszédet folytat a ’gazhúzásról’ (ezzel a búzát óvják a gaztól). Ezután egy vetésutánzó cselekmény következik: a búzavetésről szóló párbeszéd közben az ablakra búzát szórnak. Pogrányban (Nyitra m.) szintén két abroszt tesznek fel. A gazda és a gazdasszony egymással szemben állva húz egy-egy abroszt a következő párbeszéd közben: ’mit húz kend?’ ’Üszögöt, konkolyt, Boldogasszony tízparancsolatját’ (háromszor mondják el). Azt tartják, hogy ezzel a gabonából is kihúzzák a piszkot, üszköt” (Pócs É. 1965: 76).
A vetőabrosz, -zsák, -kötény sarkába különböző tárgyakat kötöttek. Kalotaszegen kékkő, esetleg megsózott hamu került bele; Beregdarócon tiszta ruhába egy kis sót erősítettek és erről szórták a magot. Szamosszegen (Szatmár m.) egy jókora krumpli került a vetőzsák sarkába. A Zala megyei Becsvölgyén legjobbnak tartották, ha a vetőabrosz egyik sarkába aranytallért varrtak, mert ez nemcsak a gaztól védte meg a vetést, hanem gazdag termést is biztosított. Palócföldön egy kétfilléressel is megelégedtek (Bodony, Heves m.), melyet a munka befejezése után a templomi perselybe dobtak. Ezt mindszentkor felnyitották és a szegények között szétosztották. Göcsej-ben az ilyen pénzt Mária oltárára tették. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos (1943: 225) a szórványos adatokhoz még a következőket fűzte hozzá: „... tesznek bele kígyókövet, vagy Szent György-nap előtt ezüst pénzel levágott kígyófejet, vagy csukott lakatot tesznek a vetőkészségbe; bizonyos áldozati jellege van vetőkészségbe 364tett pénzdarabnak, amelyet azután hazamenet a legelső koldusnak ajándékoznak”.
A gondosan kiválasztott és nagy féltéssel őrzött vetőmaggal még különböző eljárásokat végeznek. Háromszéken a vető egykor napfelkelte előtt kiment a temetőbe, s az onnan hozott földet a másnap elvetendő mag közé keverte. A bukovinai székelyek szentelt vizet szórtak rá, és közben keresztet vetettek. Sok helyen (például Kalota-szeg) az aratókoszorúból kidörzsölt szemeket is a vetőmag közé elegyítették. De azt is jónak tartották, ha a szoptató asszony tejének egy cseppjét közékeverték (Kalota-szeg). Vetés előtt általában nem adtak kölcsön semmit a háztól, mert azzal a szerencsét is elvitték volna. Göcsej falvaiban egykor Kisasszony napja (szeptember 8.) előtt való éjszaka a vetőmagot ponyván rostára a szabadba teszik, hogy „A’ zuristen szentölése” fogja meg. Hasonlóképpen jártak el a Nyárád-mentén (Maros-Torda m.), csak ott nagypéntek éjszakáján tették ki a vetnivalót a szabadba. A rengeteg különböző eljárás közül fontos szerepet játszottak a szenttárgyak és szentelmények: a Szent János-napi bor, a Bertalan-napi vaj, szenteltvíz és barka, a kétasszonyközi (augusztus 15.–szeptember 8.) hamu, tömjén és a magvak áteresztése a karácsony éjfélkor kémény alatt kötött nyírfaseprűn (Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943: 226; Balassa I. 1999: 1045–1046).
A vetés előtti napon az egész ház élete megváltozott, mert sok mindent a jó termés érdekében el kellett végezni, míg másokat szigorúan tiltottak. A kenyérsütést, de még a pirítást is elkerülték sok helyen (Kalotaszegen, Szilágyságban, Szatmárban, Palócföldön, Szegeden, Baranya és Bakony falvaiban stb.), mert a megszegők búzája üszkössé vált. Ez általános tilalom lehetett egykor, éppúgy, mint ahogy a vetőmagot óvni kellett a liszttől is, ezért nem tették olyan zsákba, melyben korábban liszt állott. Vetőmaggal nem járhatott menstruációs asszony, mely ugyancsak nagy területen érvényes tiltásnak látszik. Általában a vetés megkezdése előtti éjszakán nem volt szabad asszonnyal hálni, mert a gabona megüszkösödött. Ezt a tilalmat a vetés utáni napokra is kiterjesztették.
A vetést a földművelő ember ünnepnek tartotta, ezért nemcsak gondosan megmosakodott, hanem tiszta ruhát vett fel, sőt olyan népviseleti darabok is előkerültek, melyeket egyébként már nem használtak. Berettyóújfaluban fehér ráncos gatyát húztak, hogy bokros legyen a búza. A vetéskor már pirkadatkor felkeltek, hiszen a Biblia is azt ajánlotta: „Reggel és estve kell vetni” (Préd.11: 6). A vetőmagos zsák száját nem kötötték be szorosra, és a szekéren úgy helyezték el, hogy az mindig a település, azon belül is a lakóház felé nézzen. Ezt sokfelé megfigyelték (Baranya, Zemplén, Bács-Bodrog m.) a magyar nyelvterületen, és egyes tájakon általánosnak látszott.
Magának az elindulásnak is voltak szertartásai. A ló elébe ostorral keresztet rajzoltak; máshol tojást tettek a fogat elé és ha a ló vagy a szekér eltaposta, abban az évben aligha számíthattak jó termésre (Visonta, Heves m.). Arra is nagyon vigyáztak, hogy kivel vagy mivel találkoznak először. Ha pap vagy nő volt az illető, akkor inkább visszafordultak, mert a vetés éppúgy nem járt volna szerencsével, mint amikor egy nyúl szaladt át a szekér előtt.
A vetés megkezdése előtt megnézték a vetőabroszt, -zsákot, hogy a fentebb említett segítőszerek benne vannak-e, különösen a vasra ügyeltek, mert annak ereje az 365elvetett magot megerősítette. A vető levette kalapját, és ha katolikus, keresztet vetett, majd Isten segítségét kérte és elszórta az első három marék magot (Mezőség – Erdély), az elsőt a madaraknak ajánlották, a másodikat az egereknek, míg a harmadikra azt mondták: „ezt már megtartom magamnak”. Máshol kereszt alakban dobtak földet vagy éppen a vetőmagot szórták ennek megfelelően (Zempléni-hegység). A szegényeknek és a raboknak egyaránt vetettek egy-egy marékkal. A bukovinai székelyek még Tolnában is megőrizték azt a szokásukat, hogy a vető ember a nap felé fordult és így szólt: „Áldd meg, Uram, hogy jusson a szegényeknek is”, vagyis azoknak, akiknek nincs földjük, hogy abba magot vessenek (lásd részletesen: Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943: 25–27; Balassa I. 1999: 1048–1049).
A vetőre érvényesnek látszik néhány olyan tilalom, melyet a magyar nyelvterületen sokfelé megtalálunk. Legelterjedtebb a szótlanság, melyre a vetőmag közé rejtett bezárt lakat is utal (Kalotaszeg). A Zempléni-hegységben azt tartották, hogyha a vető megszólalt, a verebek nagy kárt tettek a vetésben. A köszönést is csak úgy fogadta, hogy felütötte kalapja szélét, de semmiképpen sem szólalt meg (Szank-Móricgát, Bács m.). „Vetéskor a magvetőnek beszélni nem szabad, ha köszöntik: Adjon Isten jó napot! Jó munkát! akkor is csak a maghordó válaszol, nem a magvető: Adjon Isten kelmeteknek is!” (Bánfalva, Borsod m.). Rábagyarmaton (Vas m.) nemcsak szótlanul, de az első lépéseknél behunyt szemmel végzik a vetést, sőt a nyelvük alá kavicsot tesznek a beszéd megakadályozására. Ezt máshol is (Ung m.) gyakorolták, egyes helyeken a vetőmagból vesznek szájukba, hogy meg ne szólaljanak (Bara-nya m.). Tilos volt általában a pipázás, de az étkezést is úgy oldották meg, hogy a dűlőúton telepedtek le vagy átmentek a szomszéd földjére. A szótlanság – állapítja meg Szendrey Zsigmond (1938: 38) – általános követelmény, és ha ehhez „hozzá-vesszük a szem behunyását, lesütését vagy legalábbis a fej lehajtását is abból a célból, hogy a gonosznak is éppúgy be legyen csukva a szeme, ne lássa és meg ne ronthassa a cselekvést, a szótlanság is analogikus kívánság, a gonosz szájának bekötése a célja, hogy sem szavával, sem szájával ne árthasson”.
A vetés befejezésekor a föld sarkában megálltak, levették kalapjukat és elmondtak egy „miatyánkot” vagy csak ennyit sóhajtottak: „Istenem, jó Atyám, áldd meg!” (Sárrétudvari, Bihar m.). Palócföldön sok helyen egy marék búzát a magasba dobtak és ezt kiáltották: „Ilyen búzát adj Isten!”. Helyenként (Zagyvarékas, Szolnok m.; Deszk, Torontál m.) azért dobták magasra a vetőzsákot, hogy olyan magasak legyenek az asztagok. Mások a felülről jövő áldást kívánták ezzel megszerezni (Szeged, Baranya falvai).
A termés védése tovább folytatódott a vetés befejezése után is, ezért a föld végét kenderpozdorjával szórták be, ezzel egyrészt az üszögtől akarták megvédeni, de egyben azt is jelezték, hogy a föld már be van vetve (Szilágy m.; Szamoshát, Szatmár m.). Viszonylag elterjedt lehetett egykor Baranyában is, ahol az első napi vetéskor visznek ki pozdorját, hogy „ojjan erős lögyön a búza szára, mint a kendörnek”. Sásdon (Baranya m.) az első vetés után keresztet vetnek a kenderpozdorjára, majd feldobják a levegőbe, azt kívánva, hogy a búza szára is olyan erős legyen, akárcsak a kenderé.
A már befejezett vetés további megvédésére szolgált a föld meztelen megkerülése. Háromszéken ezt valamikor elsősorban a madarak kártevése ellen tették. Szilágyban, 366Szolnok-Dobokában nemcsak a madarak távoltartására, hanem a jégeső elűzése érdekében háromszor vagy kilencszer kerülték meg meztelenül az asszonyok a bevetett földet. Solymossy Sándor (1943: 324–325) Szatmárból, Borsodból, Göcsej-ből sorakoztat fel adatokat, amikor ilyen módon általában a rossz időjárást kívánták távoltartani. Muraszemenyén (Vas m.) újvasárnap (újholdra eső vasárnap) anyaszült meztelenül járták körül a vetést. Nem volt szabad visszanézni, és igyekeztek úgy térülni-fordulni, hogy a madarak inkább a szomszéd vetését dézsmálják meg. Ez a nagy múltú és az antik kortól kimutatható eljárás Európában sokfelé megtalálható volt, és nemcsak a gonoszt kívánta távoltartani, hanem a termékenységet is elő kívánta segíteni. Az idő múlásával a teljes meztelenséget az ingben történő vetés és megkerülés váltotta fel, sokan azzal helyettesítették, hogy lábbelijüket lehúzták (Szendrey Zs. 1938: 38; Balassa I. 1989: 28; Balassa I. 1999: 1049–1050).
A vetés befejezése után még további óvintézkedéseket tettek. „A mag közé tett vasszeget vagy lakatot a földbe ássák, a tavalyi arató koszorút a föld közepébe szúrt gallyra akasztják s ennek tövébe néhol fokhagymát is dugnak” (Szendrey Zs.–Szend-rey Á. 1943: 227). Kalotaszegen a megmaradt vetőmagot nem vitték be a házba, hanem a tornác egyik oszlopára akasztották. Bátyán (Pest-Pilis-Solt-Kiskun m.) a búzavetés befejezése után a zsák sarkában egy maroknyit meghagytak a vetőmagból, s azt csak akkor öntötték ki, ha a vetés kikelt.
A gabonavetés művelete rítusban, szokásokban, hiedelmekben annak ellenére nagyon sok mindent megőrzött, hogy egy évszázada a magyar vetésterület egy százalékát sem vetik kézzel. Különösen a kollektív gazdálkodás idején szorult ez szinte teljesen vissza, bár a háztáji gazdaság itt-ott egy-egy régiséget megőrzött, de mivel gabonát, különösen búzát ebbe nem volt szabad vetni, egy teljes nemzedék csak hallomásból ismerhette a gabona kézi vetését. A sok történeti és lassanként azzá váló adatokat egyszer érdemes lenne alaposan feldolgozni.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
