AZ ARATÁS MUNKASZERVEZETE
396AZ ARATÁS MUNKASZERVEZETE
A sarlóval történő aratásban a munka nagyobb részét az asszonyok végezték, akik vágták a gabonát, s 4–6 fő után egy férfi kötötte a kévéket. A keresztelés közös munkájában együtt dolgoztak: az asszonyok összehordták a kévéket, a férfi abból rakta össze a keresztet. A fiatal fiúk, és ha a munka úgy kívánta, az idősebb férfiak a vágás munkájába kapcsolódtak be. A sarlós aratás idején a kölcsönös segítségnek sokkal nagyobb volt a jelentősége.
A kisgazdaságokban a kaszával mindig a gazda dolgozott, utána a markot felesége szedte, akit, ha a gyerekek már annyira felnövekedtek, valamelyik azok közül helyettesített. Erre azért volt szükség, mert a feleségnek meg kellett főzni az ebédet és azt pontosan harangozásra, vagyis délre kivinni a dolgozóknak. Míg a gyerekek nem tudtak bekapcsolódni az aratásba, addig a nagyanya főzött és a gyerekek vitték ki az ennivalót a földekre. Minden gazdaasszony arra törekedett, hogy a disznóból annyi füstölt hús, kolbász, szalonna maradjon, hogy tyúkkal, csirkével megpótolva, az aratásra minél táplálóbb ételek, főleg levesek készítését tegye lehetővé.
A kölcsönös segítség több formáját ismerjük elsősorban Erdélyből már a 18. századból. „1760 dje 9-na Augusti itten Kézdi Székben Dálnokba a midőn is a senior Nobilis Dálnoki Lázár Mihály Uram Arato kalákája volt” (Bogáts D. 1943: 8); 1776: „most 3 esztendeje aratókaláka vala Kozma Györgynitt...” (Kovászna, Háromszék m. – SzT. 1: 410). Bodonkúton (v. Kolozs m.). 1944-ig tartottak aratókalákát. Ha valakinek „... egyszerre érett a búzája, s így egyszerre kellett sürgősen learatnia, az vasárnap délután megszólította szomszédait, akik rendszerint rokonai is voltak; együtt néhány órát arattak, és már végeztek is az aratnivalóval. Annyi aratót hívtak kalákába, ahány kalangya (30 kéve) termésre volt kilátás, és fordítva: annyi kalangyát arattak le ilyenkor, ahány kalákás volt. Az aratás végével megvacsoráztak a gazdánál...” (Kós K. 1972: 82).
Az aratómunkások nagyszámú alkalmazásával a 15–16. századtól számolhatunk, amikor már törvény szabályozta adóztatásukat (sarlópénz, kereszténypénz). Számuk a 17. században egyre inkább fokozódott, míg a 18. században, de különösen a 19. század első felében, főleg a nagybirtokon az aratás döntő tényezőjévé váltak. Egyes korszakokban az aratómunkások nagy számban nemcsak az allódiumokon, hanem a jobbágyi birtokokon is dolgoztak, sőt a jobbágyok helyett sok esetben a robotban kirótt aratást vállalták (bővebben lásd Balassa I. 1982; 1985b).
A részesedés aránya a kezdeti időben magasabb volt, majd fokozatosan csökkent. Ez a folyamat a Dunántúlon sokkal erőteljesebben megnyilvánult, mint az Alföld egyes vidékein. Vas megyében nem egész fél évszázad (1618–1662) alatt 12,5%-ról, 7,7%-ra esett vissza. Az Alföldön még a következő században is előfordul az 1/6 részért (16,6%) végzett munka. Ez a különbség a két országrész között még tovább is megmaradt, bár a részesedés mindkét vidéken csökkent. Mindezt a munkaerőkíná-lattal lehet magyarázni, mely a 18. század első felében az Alföldön csekélyebb volt, mint a török által kevésbé elpusztított Dunántúlon. A 19. század első felében a részesedés országosan 11–13. rész (9,1–7,7%) között váltakozott, helyenként ezen túl terjedő ingadozással. A különbségek eltűnésében nagy szerepet játszottak az Alföldre áramló vándoraratók (magyar, szlovák, román, ruszin), akik általában kevesebb 397bért kaptak, mint a helybeliek. A sarló–kasza váltás a részesedés további csökkenését eredményezte, ugyanakkor kevesebb munkás alkalmazását tette lehetővé, ami különösen a női munkaerőt sújtotta.
A gyér adatok azt mutatják, hogy a napszámban és a szakmányban történő aratás a 16–17. században elterjedtebb lehetett, mint később. Ezt a részesaratás a 18. századtól, de különösen a 19. században, Erdély kivételével csaknem teljesen eltüntette, mert ez esetben a munkaadó és a munkás érdeke találkozott. Sarlós aratás esetében a 17. század elejétől a kévekötő (férfi) 30–50%-kal kapott magasabb bért, mint az arató (nő). A kaszás aratásban a kaszás–marokszedő (féri–nő) bére közötti különbség még csak tovább növekedett, és helyenként elérte a 7: 3 arányt.
Az aratómunkások a 16. század végétől élelmiszer-juttatásban is részesültek. Ezt a hatóságok sok esetben tiltották, mert ezzel a részesedés csökkent, mely után esetenként adózni kellett. Az élelmet a nagyobb ingadozástól eltekintve 20–50%-nak számolták el, vagyis ennyivel kevesebb bért (részt) adott a munkáltató. A tavaszra testileg leromlott aratók ragaszkodtak a temészetbeni élelmiszerhez, de azt kívánta meg a munkaadók érdeke is, hogy jó állapotban, minél hamarabb végezzenek a mezőgazdaság legmegerőltetőbb munkájával.
Az élelmiszer-juttatás formái különbözőek lehettek. Az ebédkereszt, ebédköböl az aratóknak, cséplőknek általában miden századik egység (kereszt, köböl) után már a 16. század végétől előfordul. Máshol a munkáltató egyszeri vagy kétszeri főtt ételhez meghatározott mennyiségű kenyeret adott. Legáltalánosabbnak látszik a kommenció mérése, melyből az aratók maguk készítették el vidékük megszokott ételeit. Ezért a 18. század második felétől eleve szakácsnőt, esetleg kenyérsütő asszonyt is hoztak magukkal, akit a munkáltató meghatározott bérben részesített, vagy az a többivel együtt részelt. Szeszes itallal mint járandósággal csak a 18. századtól találkozunk. A Dunántúl déli és nyugati felében elsősorban bort, míg máshol, de csak szórványosan, pálinkát mértek.
Az aratókat a 18. század második felétől sok helyen különleges juttatással igyekeztek lekötni; legelőt, makkos erdőt, esetleg építőanyagot kaptak, az aratórészt a munkáltató ingyen elszállíttatta, tavasszal előlegkölcsönbe kenyérnekvalót adott. Mindezért ingyen kaszálták a rétet, a behordásban, az asztagrakásban segédkeztek. Az ilyen ledolgozás a 19. század első felében egyre erősödött.
A sarlós aratás alapegysége 4–6 aratóból és 1 kévekötőből állt, ezt helyenként bokornak nevezték. A kaszás aratás alapegysége az aratópár (kaszás + marokszedő), melyet a 18. századtól ismerünk. Ez később egy kévekötővel bővülhetett, aki két pár után kötözött (2 kaszás + 2 marokszedő + 1 kévekötő); ez az együttes néhol még egy kötélterítővel egészült ki. Az ilyen egységek a szükségnek megfelelő számú nagyobb aratócsapatot alkottak, melynek élén az aratógazda állt, aki a munkát felvállalta, végeztette, ügyelt annak minőségére, a bért felvette és elosztotta. Egyszóval a munkaadó és a munkás között közvetített. Az aratógazdák a 18. század második felében tűntek fel és szervezőmunkájukért a munkaadótól külön juttatásban részesültek, mely helyenként egy arató (kaszás, kévekötő) bérének kétszeresét is kitette.
A munkaidő hajnaltól késő estig: látástól vakulásig tartott. Közben a 19. század elejétől, esetleg korábbról reggelire és uzsonnára egy-egy óra, ebédre másfél óra 398pihenőt engedélyeztek, mely idő alatt a szerszámok karbantartásáról is gondoskodni kellett. Ezek mindig a munkavállaló tulajdonát képezték.
Az első írásbeli aratószerződések a 18. század utolsó harmadától ismertek, melyeket különböző fokú hatóságok előtt kötöttek. Ezekben többnyire megtalálható kötbér (vinculum), mely a munkást a munkaadónak teljesen kiszolgáltatta. Ebből vonták le a napszám kétszeresét, ha nem jelent meg vagy magasabb bérért máshova szegődött, engedetlennek vagy visszafeleselőnek mutatkozott. A 19. század második felében előbb szórványosan, majd egyre gyakrabban feltűntek az aratók munkabeszüntetései, melyet a munkaadók kemény kézzel törtek le (Szabó F. 1971; Balassa I. 1985b: 248–259).
A 18. század második felében egyre határozottabban és egyre nagyobb területen kialakult a béraratás (részes) olyan szervezete, melynek segítségével a gabonavetések nagyobbik részét 3–4 hét alatt le tudták aratni. A jobbágyság szegényebb rétege, a zsellérek, a nincstelenek, az időszaki iparosok egyre növekvő tömege ezen az úton szerezhette meg a kenyérnekvalót családja számára. Ezért terjedt fokozott mértékben a részért (gabonáért) végzett munka, mert ez a tőkeszegény birtokok számára is kedvező megoldásnak kínálkozott. A jobbágyfelszabadítás után ugyan új helyzet állott elő, de a béraratás rendszere lényegében kialakult, és megfelelt az új gazdasági körülményeknek is (Balassa I. 1985b).
Az 1870-es évektől visszatérő agrárválságok, az amerikai búza betörése ellenére a magyarországi gabona és azon belül a búza vetésterülete növekedett. Ha az 1864–1866. évi termést az 1911–1913. évivel összehasonlítjuk, akkor a búza termése csaknem háromszorosára, az árpa két és félszeresére, a zab több mint kétszeresére nőtt, míg a piacon nehezen értékesíthető rozs csak pár százalékkal emelkedett. Ebben a vetésterület növekedése éppúgy benne van, mint a hozam jelentős emelkedése (Gunst P. 1970; Gunst P.–Hoffmann T. 1976).
1850 és 1944 között – Erdély kivételével – a részes munka általánosnak mondható, de az aratóknak megállapított rész lassan csökkent. Az aratórész ebben a korszakban általában 10–20. rész, tehát 5–10% között ingadozott. A munkáltatók az aratáshoz szívesen hozzácsapták a behordásban és cséplésben való segítés kötelességét is. Ezzel a két utóbbi munka bérét csökkenteni tudták. A 19. század végén kibontakozó folyamat először 16%-kal indult, majd egyes területeken 10%-ra esett, végül a két világháború között 12% körül állandósult és csak a második világháborús konjunktúra idején emelkedett 12,5%-ra. Ezért tehát az aratást, a behordást és a cséplés meghatározott munkáját kellett elvégezni.
Az aratómunkások természetbeni élelmezését vagy nyersanyagokból álló kom-mencióját az aratószerződés mennyiségében rögzítette ugyan, de a minőséget nem szabták meg. Századunkban a kommenciónak szerves része volt a pálinka, melyet az uradalmak burgonyából vagy gabonából maguk főztek. Ahol sok volt a szeszfőzde vagy éppen gyár és legnagyobb a szegénység, ott hetenként 4–5 litert is mértek, helyenként az asszonyok és gyerekek is kaptak, sőt fogyasztottak.
Az aratócsapat, az aratóbanda összetartó egységként megőrzött szokásokat, hagyományokat, hiedelmeket, illetve kifejlesztett ilyeneket. Ezek sokkal nagyobb számban fordultak elő, mint amikor a parasztember, családja erejét felhasználva, magának aratott. Az aratócsapat szokásai közül egyesek (a munkáltató megkötése, a 399vízzel leöntés, az aratókoszorú stb.) nagy múltra tekintenek vissza, míg mások (nóták, dalok, versek, köszöntők stb.) viszonylag később keletkeztek (lásd MN VII. 194–197). Ilyen kialakult szokás, amikor az először arató fiú vagy leány keresztszülőket választ és ez egy teljes életre szól (Ujváry Z. 1977). Mindezeket egy szoros közösség tartotta meg, illetve hívta életre (Balassa I. 1985b). Az aratószokások megtartását a 20. század elejétől az államhatalom is szorgalmazta (MNL I. 134).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
