ÖSSZEFOGLALÁS (A FÓLIÁZÓ KERTÉSZKEDÉS ELŐZMÉNYEI)
ÖSSZEFOGLALÁS (A FÓLIÁZÓ KERTÉSZKEDÉS ELŐZMÉNYEI)
Az önellátás eszményéhez igazodó parasztgazdaságot az élelemtömeget biztosító gabona megtermelésén túl – és ugyanolyan joggal – a saját konyhán hasznosított igen sokféle, a vegetációs időszakban frissen fogyasztott vagy/és a téli időszakra tartalékolható zöldség- és fűszernövény kerti termesztésével is bízvást lehet jellemezni. A hagyományos földművelésnek ez az ága azonban jórészt kívül esett – a családi munkamegosztás értelmében – a gazdaságát megszervező, felelősen irányító parasztgazda 491érdeklődésén. Nemcsak a sokféle nyersanyagból összeadódó konyhai szükséglet számontartása és beosztása, hanem a kerti munkák jó része is az asszonyokra, lányokra hárult. Ami azzal is együtt járt, hogy a kertészeti munkaműveleteket sokkal kevésbé jellemezték – bármikor is a parasztgazdaságok létezésének évszázadai alatt – olyan, a munkát gyorsító és megkönnyítő apróbb-nagyobb „újítások”, mint a földművelést általában. Nem alkalmazták például a talajművelésben az állati vonóerőt, nem segítették a termés betakarítását hatékonyabb, az újító készségről tanúskodó kézieszközök és gépszerű szerkezetek.
Így érkezett el a hagyományos gazdálkodásban kissé „elhanyagolt”: az asszonyokra rábízott ház körüli és szántóföldi kertészkedés a kapitalista korszakba. Amikor – figyelvén a megszerveződő nemzeti piacot – hirtelen rá kellett eszmélniük a parasztoknak, hogy a kertészet a mezőgazdaságnak relatíve a legjövedelmezőbb, az ekkortájt megjelenő „idegenek” – azaz: a bolgárok – bérlő vállalkozásainak bizonysága szerint a legdinamikusabban fejlődő, és paraszti birtok híján is jól fejleszthető, a legcsekélyebb tőkebefektetéssel már jövedelmezővé tehető ágazata.
Ez a felismerés elsősorban nem a birtokos parasztokat, hanem a parasztmunká-sokat mozgósította. Azért őket, mert – ha a mezőgazdasági bérmunka úgy-ahogy biztosította is számukra a megélhetést – életszervező elveikben megmaradtak parasztnak. És azért is, mert számukra ígért igazi perspektívát az a lehetőség, hogy a kertészethez nem volt szükség jelentős induló tőkére, lévén, hogy nem gépi, hanem kézi munkára, és döntően nem bérmunkára, hanem családi munkaszervezetre, azaz – a paraszti felfogás szerint – „ingyenes” munkára: a maguk munkaerejének és munkaidejének minél teljesebb kihasználására alapozódhattak a piac által ösztönzött vállalkozásaik.
Bármennyire meghatározó tényező volt tehát a kertészkedés rohamos fejlődésében a kapitalista környezet, a parasztkertészet mint árutermelő ágazat csak a parasztmunkások munka- és rentabilitás-felfogásából vezethető le. E felfogás szerint a növény érdekében végzett munka mennyisége, tempója az emberi teljesítőképesség határáig fokozható, ha a földműves a természet ciklikus megújulásához igazítja az életét. A végsőkig feszített munkatempóra ugyanis csak (az előkészületekkel és a betakarítással-elraktározással valamelyest meghosszabbított) tenyészidő alatt van szükség, s még ez alatt az idő alatt is egymást váltják a „hajszás” és a „pihentető” szakaszok. Mindazok, akik – a hagyománynak engedelmeskedve – ebből a „termé-szeti törvény” értelmű ciklikusságból vezették le életszabályozó normáikat, akkor is paraszt módra dolgoztak, ha már rég szakítottak – persze kényszerűségből: munkás létük következményeként – az önellátásra törekvés eszményével. Szemléletük paraszti maradt, noha egy vagy néhány árunövényt (s a hovatovább nemzetközivé szélesedett piac szeszélyességét ki nem védhetve!) termesztettek csupán, következésképpen szükségleteiket is a piacról elégítették ki – látszólag tehát sokkal inkább voltak „kisvállalkozók”, mint „parasztok”. Ennek a munkafelfogásnak az is szükségszerű velejárója volt, hogy a „befektetés” és a „hozadék” viszonyát – azaz: a rentabilitást – sem vállalkozóként ítélték meg: a maguk és családjuk munkaerejével az erkölcsi kötelesség értelmében kihasználható, tehát kihasználandó „természeti adományként”, nem költségtényezőként kalkuláltak. Abból indultak ki, hogy a mezőgazdasági termékek közül tartósan a zöldségféléknek van a legjobb ára a piacon, 492tehát jelentős rajta a „haszon”. Abban az esetben volt jelentős természetesen, ha „üzemi költségként” szinte csak a föld bérleti díjával számoltak – hiszen a „saját munka” nem került pénzbe.
A 20. században – így összegzett Varga Gyula (1974: 391–392) – a piaci igényekre figyelő, paraszti múltú zöldségtermesztés három felé ágazott: „Voltak olyan helyek, főként városok közelében, ahol a bolgárkertek hatására intenzív öntözéses, hajtatásos kertészeti kultúrákká alakultak át (Dunavecse, Gyula stb.). Más helyeken sajátos, félig extenzív, de volumenében nagy teljesítményű, exportigényeket kielégítő kultúrák alakultak ki (Makó, Szeged, Kalocsa stb.), végül voltak, ahol megmaradtak a régi, hagyományos keretek között, s itt csupán a paraszti gazdaságok melléküzemágaként” léteztek.
Mind a három út – összegzésként megállapíthatjuk – elsősorban, majdnem kizárólagosan az agrárszegénység számára valóban egzisztenciális perspektívát jelentett. Persze nem a vagyongyűjtés, inkább csak – paraszti meghatározás szerint – a „tisztes szegénység”, azaz a nélkülözéstől mentes életvezetés értelmében.
A zöldségkertészetben rejlő és nem kellően kihasznált lehetőségeket ebben az értelemben tudatosította a magyar társadalommal a szakirodalom is. A 19–20. század fordulóján, amikor a mezőgazgasági szakírók „felfedezték” a bolgárkertészetet (Varga Gy. 1974: 395), a hajtatás és öntözés propagálása eleve összekapcsolódott „a szegény néprétegek számára is jövedelmező vállalkozás lehet” tartalmú biztatással. A két világháború között pedig – miután Erdei Ferenc a poltikai radikalizmust és a higgadt társadalomelemzést eredeti módon elegyítő, reveláló hatású művekben mutatott rá a parasztkertészek valóban nagyszabású, a paraszti létformából való kilábolás modelljeként értékelt teljesítményére – nagy hatású apostola is támadt a „kertmagyarország” gondolatának. Somogyi Imre, a népi származású értelmiségi, nem csupán több kiadást megért könyvet (1943) tett közzé a legolcsóbb, házilag is megvalósítható kertészeti eszközök és módszerek (például a tavaszi fagyok ellen hatásos védelmet jelentő gyékényfonadék, a hasura) népszerűsítése érdekében, hanem személyes jelenlétével is segíteni igyekezett – szerte az országban – a gyámolításra szoruló szegényparaszt sorsú kertészeket.
A szocialista korszakban azután a földjétől megfosztott, a téeszekbe beterelt birtokos parasztság is kénytelen volt elfogadni a „talpalatnyi földön csak az intentív kertészkedés lehet jövedelmező” alapgondolatba sűrűsödő perspektívát. A tsz-tagok és a földtől menekülő kétlaki munkások ház körüli kiskertjeiben, illetve az egy holdban maximált háztájin létrejöttek a fémvázas fóliasátort (utóbb a gáz- vagy villanyfűtést is) mint technikai adottságot hasznosító hajtatásos kertészetek – az 1960–1970-es évek óta a szocialista falu munkaszervezési elveiben félig még paraszti, a „hiánygazdálkodás” körülményei között azonban tartósan prosperáló „második”, a jövedelmezőség értelmében persze elsődleges – gazdaságai. (A fóliázásról lásd például: Bellon T. 1988: 144–149, 1995: 325–329; Fodor F. 1995: 285–290.) A volt parasztok „igazi vállalkozóvá” válásának iskoláját is jelentő fóliázás hátterében bizonyosan ott volt mindaz az ismeret, melyet a 19. század második fele óta a nemzeti és nemzetközi piachoz igazodó és a maguk innovatív készségét kifejlesztő parasztkertészek felhalmoztak.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
