GYÜMÖLCSKULTÚRÁNK ÉRTÉKELÉSE
GYÜMÖLCSKULTÚRÁNK ÉRTÉKELÉSE
A vadon, emberi gondoskodás nélkül termő gyümölcs gyűjtögetése már felveti az emberi együttélés legfontosabb kérdéseit is: ki mennyire részesülhet a közösség által lakott, sajátjának tekintett terület ingyen áldásaiból. Mielőtt még az ember kialakította volna kizárólagos vagy előjogát az élelmet adó, megművelt termőföldnek egy-egy darabjához, a gyümölcstermő fák szaporítása, védelme, gondozása, nemesítése, hasznának szabályozása – tehát a tervszerű termelés – már megindult, elkezdődött. Az ember már akkor munkát fektetett a gyümölcstermés fokozásába, minőségének javításába, amikor még nem alakult ki sem a földre, sem a gyümölcstermő fára vagy a fát nevelő területre a másokat kirekesztő magántulajdon. A már magántulajdonban lévő gyümölcsfa megszedésében szinte napjainkig fennmaradtak régi jogszokások, melyek a közösség érdekében korlátozták az egyének (?) másokat kizáró használatát, így szétválaszthatatlanul egybefonódott a termelés és a gyűjtögetés fogalma. E meggondolások miatt nem elégedhetünk meg a gyümölcstermelés fogalmával, és használjuk az átfogóbb „gyümölcsészet” kifejezést.
A népi „gyümölcsészet” kutatása mint önálló feladat aránylag későn és csak néhány vidékre vonatkozóan indult meg, de számos gyűjtögetéssel és gazdálkodással foglalkozó munkában találunk gyümölcsészetet érintő adatot, leírást. Az utóbbi években szaporodó néprajzi monográfiáink sok esetben szentelnek már külön fejezetet vagy részt a vizsgált hely gyümölcsészetének. Hosszabb-rövidebb adatközlő jellegű, néprajzi szemléletű tanulmányt írt Szabó Kálmán (1934), Luby Margit (1939), Dömötör Sándor (1961), Gunda Béla (1938a), Belényessy Márta (1955b), Balogh István (1963) és Andrásfalvy Bertalan (1964). Igen gazdag viszont gyümölcstermesztésünk kertészeti szakirodalma, mely elsősorban a kertészeti szaktudás és szakoktatás fejlesztésére jött létre Lippay János 1664–1667-ben megjelent Posoni kert című munkájától kezdve a 19. század közepétől megjelenő kertészeti szaklapokon keresztül napjainkban megjelenő szakfolyóiratokig, melyek tudományos eredményeken nyugvó kertészeti ismeretek tanításával együtt igen sokszor hivatkoznak és mutatják be a népi gyakorlatot is, elismerőleg és elítélőleg egyaránt. Magyar művelődéstörténeti szempontból nélkülözhetetlenek Takáts Sándor (1915–17: III) és Rapaics Raymund (1940b) összefoglaló munkái gyümölcsészetünk múltjáról. A magyarok gyümölcskertészkedésére vonatkozó régi, történeti és irodalmi utalásokat Hérodo-tosztól, Ibn Rusztától Jókai Mórig Surányi Dezső szedte össze és adta ki (Surányi D. 1982).
„Gyümölcsészeti” vizsgálódásainknál két igen fontos körülményt kell figyelembe vennünk. Az egyik az, hogy mai gyümölcsfogyasztásunk módját, szokásait, jelentőségét és szemléletét nem vetíthetjük vissza a múltba. A másik az, hogy különösen a 19. századi gyümölcsészeti szakirodalmunk, gyümölcstermelésünk helyzetével foglalkozó jelenségek nem téveszthetnek meg bennünket a parasztság hagyományos gyümölcskultúráját illetőleg. Az említett munkák nagy része azt hangsúlyozza, hogy mennyire elmaradottak vagyunk ezen a téren, hogy népünk nem törődik semmit sem a gyümölcsfáival, a nemes (értsd ezen az akkor divatos, nyugatról behozott új fajtákat, 494mint például a jonatán) fajtákat alig tudják lelkes kertészeink elterjeszteni, és ezen a bajon a szakoktatás fejlesztésével és faiskolák felállításával kell segítenünk.
A magyar gyümölcskertészeti szakirodalom érdemeit nem vitatom, de a kiindulásként megrajzolt kép hamis vagy legalábbis nem teljes. Történeti gyümölcsészeti szakirodalmunk bő forrásanyaggal világította meg gyümölcstermelésünk 16–18. századi fejlettségét, európai hírnevét. Igaz, hogy e híradások elsősorban arról szólnak, milyen különleges, nemes gyümölcsöket és oltógallyakat küldenek magyar főurak Bécsbe és más fejedelmi udvarokba, nemegyszer a király személyes kérésére, kívánságára (Takáts S. 1915–17: III.; Surányi D. 1982). Ez a magas gyümölcskultúra elképzelhetetlen az ez irányban jártas munkáskezek nélkül, de a gyümölcsfajtákat kérő-közvetítő kísérőlevelek nemegyszer említenek paraszti eredetű tájfajtákat is (Rapaics R. 1940b; Takáts S. 1915–17: III: 358).
Népünk „gyümölcsészetére” a 18. században megkezdett erdőkülönözések mértek nagy csapást. Ennek során a földesurak teljesen kizárták jobbágyaikat az erdők használatából, legfeljebb némi faizást, vagyis tüzelőfaszedést és engedélyhez kötött épületfavágást engedélyeztek benne, azt is a kimért jobbágytelkek arányában, márpedig a népi gyümölcstermesztés ezekben a közösen használt erdőkben folyt elsősorban. A paraszti lét alapját ekkor szorították le a szántóföldi gabonatermelésre és állattartásra, és a táplálkozásban ettől kezdve a gabonaneműek egyre nagyobb szerepet kaptak. A gyümölcs lassan a mindennapi élelemből csemegévé lett. A nép gyümölcsfogyasztása néhány évtized alatt a korábbinak csak töredékére csökkent. Igaz, hogy a gyümölcsnek csemegévé és egyben áruvá való válása is magával hozta a gyümölcs új ízlésnek megfelelő minőségének emelésére tett törekvéseket is, az új, nemesített, külföldről behozott fajták terjedését, de ezek nem növelték a nép gyümölcsfogyasztását. A 19. századi gyümölcskertészeti szakirodalom tehát egy gyümöl-csészeti ismeretekben, termelésben, fogyasztásban másodlagosan teljesen leromlott állapotot vett alapul. A gyümölcsfogyasztás gyökeres megváltozása, a gyümölcs csemege szerepe magával hozta az étkezési gyümölcs, helyesebben talán a gyümölcs étkezésben betöltött szerepének, arányának visszaszorulását. Például a nem nagyon ízletes, de tömegében jelentős és fontos táplálékot jelentő fajták visszaszorulását, kipusztulását. Elsősorban a kemény, télálló, csak tavasszal megpuhulva, kásásan fogyasztott alma-, körte- és más gyümölcsfajok (berkenye, naspolya) szorultak vissza. Ezek nem képeztek különleges csemegét és piacra is nehezen voltak vihetők. Az importált, nemesített gyümölcsfajták természetesen egészen más, új gondoskodást kívántak meg. Más tájon alakultak ki, érzékenyebbek voltak a hazai kártevőkre és betegségekre, valamint időjárásra is. Az ezek ellen való védekezés, permetezés, nyesés valóban ismeretlen volt az itteni parasztság számára, hiszen évszázadokon keresztül a helyi fajtaválogatási gyakorlat elsősorban az ellenálló fajták kiválasztására irányult, nem a gondozást igénylő fajták szaporítására, ugyanúgy, mint az állattartásban is. Ezenkívül a most már kizárólagosan a szántóföldi művelésre és annak megfelelő életformára, munkaritmusra szorított parasztság évi munkarendjébe már nem illeszkedhetett be a munkaigényes gyümölcstermelés a szántóföldi jövedelmek kára nélkül (a termelőeszközök és gyakorlat akkori állapota mellett). Ahol pedig az ősi gyümölcsfajták és gyümölcstermő helyek valami okból kifolyólag mégis fennmaradtak, például olyan felszíneken, ahol a földművelést folytatni nem lehetett volna, ott a 495fákat többé nem gondozták, szüreteletlen maradtak és pusztulásnak indultak (pél-dául a Duna-ártéri gyümölcsösszigetekben, Dunaföldvár és Mohács között. András-falvy B. 1964).
Azt a körülményt sem téveszthetjük szemünk elől, hogy a gyümölcsészet paraszti értékelése és szemlélete is megváltozott ezzel a jogi átalakulással. Joggal feltételezhetjük, hogy a néhány somogyi és moldvai erdőjáróról, pásztorról fennmaradt adat, tudniillik hogy kéretlenül és ingyen százával oltogatta a vad fákat az erdőben és legelőkben, nem volt elszigetelt, ritka jelenség, hanem egy eltűnőben lévő világ és szemlélet utolsó képviselője. Az oltogatás ennek a szemléletnek csak egyik és legkülönösebb, leglátványosabb jele. Még fontosabbnak ítélem azt, hogy ezzel a szemlélettel együtt járt az erdőben, legelőkben, kertekben talált, oltott, átültetett, magról kelt és ültetett gyümölcsfák állandó figyelése, értékelése, új, ellenálló, nagyobb gyümölcsöt, édesebbet, szebbet termő fák kiválasztása, elterjesztése, éppen az oltással. Vagyis a folyamatos szándék és igyekezet újabb, jobb termőfajták kialakítására, mely a magyar népi gyümölcsfajták csodálatos gazdagságát hozta létre az elmúlt századokban. Ennek ma alig találjuk nyomát, legfeljebb néhány hivatásos gyümölcsnemesítőben.
Nagyváthy János 1821-ben azt írta: „Gyümölcs a mi hazánkban annyi féle és jó fajt találkozik, hogy a gyümölcsösöket állító hanem ha készakarva a hazabeliek megvetésével a külső országiakon kapkodnának, el lehetnének minden, többnyire csalárd külső kertészek csemetéik és oltványaik nélkül” (Nagyváthy J. 1824: I. 171). Nagy-váthy Jánossal egy véleményen volt a 19. század két leghíresebb gyümölcskertésze, Entz Ferenc és Bereczki Máté is, akik számos népi nemesítésű tájfajtát írtak le és ajánlottak továbbterjesztésre (Entz F. 1859; Bereczki M. 1875, 1889).
Népi gyümölcsfajtáink összegyűjtését már megkezdtük, de még korántsem lehetünk megelégedettek eredményeinkkel. Például hozom fel Nagy-Tóth Ferenc Régi erdélyi almák c. munkáját (1998), melyben mintegy 220 ma Erdélyben található almafajtát írt le.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
