TÖRTÉNETI RÉTEGEK
TÖRTÉNETI RÉTEGEK
A szőlőkultúránk fejlődésének egészét érintő irodalom viszonylagos szűkössége mellett szembeötlő az, hogy az eredet, az egymást váltó történeti hatások kérdését milyen sokan érintették. Hosszú ideig általánosan elfogadott álláspont volt, hogy ezt a művelési ágat a rómaiak honosították meg a Kárpát-medencében. Az újkori szerzők közül minden valószínűség szerint Bél Mátyás idézte elsőként 1730 táján Victor Aurelius római történetírónak azt a kijelentését, miszerint az illíriai születésű Probus császár Kr. u. 272-ben ültettette el az első szőlővesszőket a szerémségi Mons Almuson (Bél M. 1984a: 377). Erre az adatra az azóta eltelt több mint kétszázötven év alatt minden olyan munka hivatkozott, amely akár csak a legfelületesebben is érintette a hazai szőlőművelés eredetének kérdését. A gondosabb szerzők emellett több olyan késő római forrást is idéztek, amelyek Pannonia provincia szőlőkultúrájára utaltak. A hazai szőlőkultúra római eredeztetése – különösen a régebbi történeti, művelődéstörténeti, szakszőlészeti munkákban – olyan vitathatatlan alaptételként tért vissza, mint amely nem is szorul különösebb bizonyításra. Továbbá az sem, hogy ezt a szőlőkultúrát a római birodalom széthullása után a változó népességű Dunántúl lakossága, főként szlávok közvetítették a honfoglaló magyarok számára. Őseink, akik e szerint az elképzelés szerint a szőlőművelés ismerete nélkül érkeztek a Kárpát-medencébe, itt megtelepedve a helyben talált lakosságtól hamar elsajátították a művelési fogásokat, és néhány évszázad alatt elterjesztették az egész ország területén, illetve a szőlőművelésre alkalmas vidékeken. Úgy tetszik, hogy azok a néprajzkutatók, akik a századfordulón és századunk első felében valamilyen formában érintették e kérdést, többségükben szintén ezen az állásponton voltak (Hunfalvy Pál, Bátky Zsigmond, Györffy István, Gunda Béla, Vajkai Aurél). Többnyire azonban egyúttal utaltak arra is, hogy a közvetlen római származtatás nem teljesen problémamentes.
A Dunántúl (Pannónia) és a Szerémség (Sirmium) római kori szőlőkultúrája természetesen ténykérdés, hiszen számos írott történeti forrás és régészeti lelet tanúskodik erről. Kérdés viszont, hogy egyfelől valóban csak a római légiók megjelenése után kezdtek-e az érintett területeken szőlőket művelni s terméséből bort készíteni, vagy pedig az itt élő népesség már korábban is foglalkozott ilyesmivel, csak esetleg kisebb mértékben és más technológiával, mint mondjuk Itáliában. Másfelől: vajon a Kr. u. 3–4. században e területen virágzó szőlőkultúra átvészelhette-e a népvándorlás viharos évszázadait? Az első kérdésre nézve a történeti források szélesebb körére támaszkodó munkák szerzői már a múlt század végétől úgy vélték, hogy a Kárpát-medence szőlőművelése a római hódításnál régebbi eredetű. Régészeti leletek és írásos feljegyzések alapján már a keltákkal kapcsolatban valószínűsítették, hogy műveltek szőlőket és készítettek bort is. Feltételezték továbbá, hogy a sokat emlegetett Probus császár nevéhez kapcsolt szőlőtelepítés hátterében nem a szőlőművelés pannóniai meghonosítását, hanem fellendítését kell gyanítani (Herczeg M. 1894: 126; Rapaics R. 1938: 63–64; Bauer, M. 1954: 9; Holub J. 1960: 183; Kiss A. 1964; 533Patay Á. 1965; Müller R. 1982; Kecskés P.–Pethő M. 1974: 133). Emellett nem zárható ki a Kárpát-medence szőlőkultúrájának autochton eredete sem. Ezt a problémát újabban az archeobotanika oldaláról is megközelítették. Az utóbbi évtizedek folyamán előkerült szőlőmagleletek alapján felvetődött, hogy esetleg már a rézkortól, de a bronzkortól mindenképpen feltételezhető az európai vadszőlő tudatos termesztésbe vonása (Füzes F. M.–Sági K. 1967; Füzes M. 1971). A második kérdésre, vagyis a római kori örökség tovább élésére lényegesen nehezebb biztos támpontokat találni. A lehangolóan kevés írásos forrás mellett a kérdéssel foglalkozó régészek, néprajzkutatók és művészettörténészek a régészeti munkaeszközleletek – elsősorban a metszőkések – formai összehasonlításából próbáltak következtetéseket levonni. A vizsgálat azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: egyrészt a régészeti anyagban fellelhető és rómainak minősíthető eszközleletek túlnyomó része nem azokat a típusokat képviseli, amelyeket a kutatás nemzetközi szinten is római (itá-liai) eredetűnek tart, másrészt az ásatásokból előkerült „római” metszőkések nem találhatók meg a recens népi eszközkészletben sem. A szőlőmagleletek alapján mindenesetre valószínűnek látszik, hogy elsősorban Keszthely és Pécs környékén, de esetleg másutt is számolhatunk a népesség bizonyos kontinuitásával a római birodalom széthullása és a magyar honfoglalás közötti időszakban. Ez a lakosság, ha etnikumát nem is, de keresztény hitét bizonyára megőrizte, ami egyúttal a szőlőkultúra tovább élésének záloga is. Mindebből természetesen még nem következik semmiféle művelési technika folyamatossága sem (Makkai L. 1974: 47–53).
A hazai szőlő- és borkultúra eredetével, kialakulásával kapcsolatban viszonylag későn, csupán a 20. század elején merült fel az a gondolat, hogy a honfoglaló magyarság, vagy annak bizonyos csoportjai magukkal hozták a szőlőtermesztés és borkészítés ismeretét. Bolgár–török eredetű jövevényszavaink (szőlő, bor, szűr, seprő és csiger) hívták fel a figyelmet arra, hogy elődeink a Volga vidékén szert tehettek bizonyos alapvető szőlészeti-borászati ismeretekre (Gombocz Z. 1906). A nyelvészeti eredményekre támaszkodva a régészet oldaláról merült fel az a gondolat, hogy a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott három kabar (vagy más néven kazár) nemzetség a szőlőkultúra ismeretével érkezett a Kárpát-medencébe (Nagy G. 1912: 221–222). Ennek egyik legfőbb bizonyítékát abban látták, hogy e nemzetségek birtokai (Zemplén, Tolna, Baranya vármegyében., Buda környékén stb.) mindenütt egybeesnek olyan bortermő helyekkel, melyekről a kultúra jelenléte a honfoglalást követő korai századokban kimutatható.
A néprajzi munkák szerzői a fenti öt szó alapján hosszú ideig többnyire megelégedtek annak a leszögezésével, hogy a honfoglalók elődei már az őshazában is ismerték a szőlőt és a bort, de arra nézve, hogy maguk is műveltek-e szőlőt és terméséből készítettek-e bort, általában nem foglaltak határozottan állást. Tartózkodásuk legfőbb oka minden bizonnyal az volt, hogy a honfoglaló magyarság életmódjára nézve általánosan elfogadott nomád forma kereteibe nem látszott beilleszthetőnek az intenzív kultúraként számon tartott szőlőművelés. A 20. század második felében végzett agráretnográfiai kutatások jelentősen gazdagították a tudománynak a termelő kultúrák történetéről, így a honfoglaló magyarság gazdálkodási ismereteiről alkotott képét is. Ennek eredményeként, egyes filológiailag megalapozatlan nyelvészeti fejtegetésektől (Moór E. 1963) eltekintve, az etnográfusok és a társtudományok kutatói 534közül mind többen tartották valószínűnek, hogy a magyarság a honfoglalás idején – ha magas szintű szőlőművelési gyakorlata nem is volt – rendelkezett bizonyos borászati ismeretekkel (lásd Györffy Gy. 1977: 423; Müller R. 1982; Szabó J. Gy. 1982–83: 170–171). A néprajzi kutatás részéről az 1950-es évek végén Vincze István vetette fel ismét a honfoglaló magyarság szőlőművelési ismereteinek kérdését, mégpedig minden addiginál hangsúlyosabban. A főként munkaeszközök tipológiája alapján elvégzett, országon belüli összehasonlításai során arra a megállapításra jutott, hogy a dunántúli és az északkelet-magyarországi szőlőkultúra különbségei olyan alapvetőek, hogy „semmiképpen sem lehet azokat a későbbi fejlődésből, fejlődésbeli szintkülönbségekből megmagyarázni” (Vincze I. 1960b: 5). Az eltérések okát abban látta, hogy a Dunántúl szőlőkultúrája antik (kelta-római) alapokra épült, Észak-Magyar-országé viszont magyar eredetű. E szőlőkultúra ismeretének hordozóit – visszanyúlva Nagy Géza korábbi felvetéséhez – a kazár-magyar népcsoportban, illetve más keleti népelemekben (például az alánokban) látta (Vincze I. 1971: 313–314). Hipotézisének bizonyítására további kutatásaiban főként e szőlőkultúrának a Kárpátokon át kelet felé, a Fekete-tenger északi részével, sőt azon túl Transzkaukáziával összekötő szálait nyomozta (Vincze I. 1975; 1984). E fejezet szerzőjének a népi gyakorlatban fellelhető archaikus lugasművelési formák, a szőlő természetes rokonsági rendszere és az írott történeti forrásanyag együttes elemzésével sikerült rekonstruálnia egy primitív művelési módot, mely átmenetet képez a gyűjtögetés és a termelés között (Égető M. 1980; 1983a). Ez az általa ligetes szőlőművelésnek elnevezett technika abból áll, hogy a fa körül, melyre a természetes tenyészhelyén található szőlő felfut, megritkítják az árnyékot adó fákat, kiirtják a bozótot, valamelyest tisztán tartják a tő környékét, metszik és a következő alkalmas fához lebujtott venyige segítségével szaporítják. Ilyen módon viszonylag rövid idő alatt termő szőlőligeteket lehet létrehozni. A Kárpát-medencében, különösen a Duna völgyében és az attól keletre eső területeken a középkorban (9–13. század) alkalmazták e művelési módot, melynek igen szép képi ábrázolása maradt fenn Esztergomban a 12. századból. A kutatás jelenlegi állása szerint a ligetes szőlőművelést minden bizonnyal már a honfoglaló magyaroknak a közrendhez tartozó, viszonylag széles rétegei is ismerték és gyakorolták. Emellett azonban nem kizárt egy magasabb színvonalú szőlőkultúra ismerete sem, amely talán csak egy szűkebb réteg műveltségi anyagába tartozott (Égető M. 1997: 164).
A honfoglalás utáni magyar szőlőkultúra formálásában a régebbi és újabb kutatás egyaránt fontos szerepet tulajdonít a korai századokban érkező neolatin (francia, vallon, olasz) és német népelemeknek. Ezek egyrészt térítő papok és szerzetesek, másrészt telepesek voltak. A szerzetesrendek közül különösen a ciszterciek és a premontreiek voltak azok, akik a mezőgazdaság, s ezen belül a szőlőművelési ismeretek terjesztésében jelentős szerepet játszhattak. Ezt a kérdést azonban a kutatás lényegében a mai napig csak az általánosság szintjén tartja számon; konkrét eredményeket hozó vizsgálat e téren nem folyt. A neolatin telepesek közül a szőlészeti kutatás leginkább a vallonokat tartja számon mint olyan kis létszámú népcsoportot, amely nagy hatással volt az északkelet-magyarországi szőlőkultúra kialakulására, illetve fejlődésére. Telepeik a 12–13. század folyamán keletkeztek Tokaj, Eger, Székesfehérvár környékén, valamint a Szerémségben (Székely Gy. 1972; Bakó F. 1991). 535Megjelenésük emlékét – az oklevelek írásos adatain túl – máig őrzi a Liszka melletti Olaszi (ma: Olaszliszka), Tállya és a szerémségi Nagyolaszi (ma: Mandjelos, Jugoszlávia), s talán a Furmint szőlőnév is, mely egy jellegzetesen közép-dunai szőlőfajta tokaj-hegyaljai tájneve (Bárczi G. 1958; Balassa I. 1961; Németh M. 1967: 139–140). A számszerűséget tekintve lényegesen nagyobb arányú volt a német jövevények beköltözése. Különösen a 12. századtól érkeztek népes csoportok a Rajna és a Mosel vidékéről. Nagyrészt belőlük alakult ki középkori városaink iparos-kereskedő és szőlőbirtokos polgársága a Dunántúlon, Észak-Magyarországon és Erdélyben a Szászföldön (KMTL 486–487; MOT I/1. 1093–1096). Mind a szerzetesek, mind a telepesek feltehetően magasabb színvonalú technológiai ismereteket és eszközöket közvetítettek számunkra. A korai német telepeseknek a hazai szőlőkultúra felvirágoztatásában játszott szerepét korábban egyesek erősen eltúlozták (például Dvihally A. 1932), mások indokolatlanul semmibe vették. Vincze István úgy vélte, hogy a kora középkorban beköltöző német lakosság egy sajátos városi-polgári szőlőkultúrát alakított ki a 14. századra (Pozsony, Sopron, Buda stb.), mely szőlő- és borkultúránknak mind a mai napig egyik alapvető történeti rétegét képezi (Vincze I. 1960b: 5; 1971: 314).
A Balkán-félszigetről a 15. századtól folyamatosan észak felé húzódó délszláv népcsoportok Magyarországra költözésükkel közvetítői lettek egy addig ismeretlen borkultúrának (Andrásfalvy B. 1957). A hatás főként a beköltözők számbeli növekedésével a 17–18. században vált erőteljessé, s elsősorban a történeti Magyarország déli és középső vidékeit, nagyjában-egészében a török hódoltsági területet érintette. Ez a borkultúra a kadarka fajtára épült. Művelési és borkészítési technológiája komplex rendszert alkot, mely „vegyült a Kárpát-medence területén korábban kialakult és tájanként különböző színezetű fehérbor-kultúrákkal. Épp ezért viszonylag tiszta formában azokon a pontokon vert gyökeret, ahol a korábbi, főképpen magyar lakossággal együtt ennek a borkultúrája is nagyrészt elpusztult...” (Andrásfalvy B. 1957: 67), s ahol a balkáni eredetű népesség is viszonylag kompakt egységekben telepedett meg (például Buda környéke, Csepel-sziget, Tolna és Baranya megye egy része). De még e területeken is alkalmazkodott bizonyos mértékig az új környezethez, vagyis szervesen épült be a kultúrába (Égető M. 1991).
Szőlő- és borkultúránk történetének e négy fontos történeti rétege Vincze István (1971: 314) álláspontja szerint egyúttal négy, földrajzilag is elkülönülő táji-termelési típust hozott létre: 1. Antik (kelta-római) hagyományokra épülő paraszti szőlőművelés a Dunántúlon (Vas, Zala, Veszprém vármegyékben, valamint Somogy vármegye nyugati részén). 2. Ugyanezen ősi alapokra épülő és főként a beköltöző német lakosság által feltehetően a 14. századra kialakított városi, polgári szőlőkultúra (Sopron, Pozsony, Buda stb.). 3. Az előbbi kettőtől alapjaiban eltérő észak-magyarországi (Mátra, Bükk, Tokaj-Hegyalja) szőlőművelés kialakulása a honfoglaló magyarság megjelenéséhez köthető. E terület egy részén a középkori vallon felülrétegződés is kimutatható. 4. Az ország belső területein, az egykori török hódoltságban a 17–18. században egy sajátos, balkáni eredetű vörösborkultúra alakult ki. E táji-termelési típusok még a középkorban alakultak ki és „sajátosságaikat jelentős mértékben az etnikus tagolódásból, népiségtörténeti előzményekből nyerik. Ebből az is következik, hogy a fejlődés bizonyos szintjéig ... a kultúrjavak terjedése az azokat hordozó népelemekhez 536kötődik” (Vincze I. 1971: 311–312). E felfogás szerint a későbbi fejlődés e táji-termelési formák jellegét (értve ez alatt az eljárásmódokat, technológiákat és a kapcsolódó eszközanyagot) lényegében változatlanul hagyta.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
