A talaj előkészítése
A talaj előkészítése
A szőlőültetvényeket hazánkban a régebbi évszázadok során túlnyomórészt addig művelés alá nem fogott földterületeken hozták létre. Így a szőlőkultúra révén mindig újabb és újabb – korábban fekvésük vagy talajadottságaik folytán – hasznavehetetlennek számító területek kerültek művelés alá. A szőlőtelepítésre kiszemelt földterület előkészítése nagymértékben függött a földrajzi adottságoktól. Szőlőnek való földet – különösen domb- és hegyvidékeinken – még a 18–19. század folyamán is gyakran kellett sűrűből vagy lábon álló, erős erdőből irtani. A munka a fák és bokrok kivágásával kezdődött, majd ezt követte a talaj megtisztítása a tuskóktól, gyökerektől és kövektől. Ez utóbbi azonban évekig is eltartott. A szőlőültetés megkezdésével nem vártak az irtás teljes befejezéséig, hanem a még földben lévő farönkök és kövek közötti nagyobb tisztásokon hozzáfogtak. Idők folyamán aztán folyamatosan pótolták a hiányzó tőkéket, illetve mind tovább terjeszkedett az ültetvény. Ezt a középkorra valószínűsíthető (Belényesy M. 1955b) szőlőtelepítési módszert a 18–19. század folyamán még gyakorolták (Takács L. 1980). Egykorú feljegyzések és paraszti visszaemlékezések természetesen az utóbbi kétszáz évre vonatkozóan gondosabb talajelőkészítési gyakorlatról is tudósítanak. Visontán például a múlt század hetvenes éveiben a gyökerektől megtisztított földet irtókapával lépésről lépésre haladva 551felkapálták, sőt, ha nagyon köves volt, utána még fel is ásták, hogy minél több követ kiszedhessenek. Két-három évig, amíg az irtás teljesen be nem fejeződött, csak veteményeztek a földbe (Kecskés P. 1968: 297). A ritkás cserjével borított területek kiirtása és a laza szerkezetű talajok előkészítése ennél sokkal kevesebb fáradsággal járt. A talaj könnyebb munkálhatósága azonban nem járt együtt a gondosabb megműveléssel. A 19. század folyamán paraszti szőlőtelepítéseknél nem volt ritka az, hogy a szőlőtelepítésre kiszemelt földterületet ültetés előtt nem munkálták meg teljes egészében, sőt, esetleg nem is végeztek semmiféle előkészítést: a talajmunka és az ültetés egyazon munkafolyamat volt. A 19. század derekán a szőlészeti szakirodalom már bőségesen hangsúlyozta a szőlőföld ültetés előtti teljes megforgatásának szükségességét, de még 1870 táján is csak az „okszerű” művelésben élenjáró, úri-polgári birtokosok rigolíroztattak új ültetéseik alá, például a Fertő-tó mellékén, a bihari borvidéken, a Mátraalján, a Küküllő mentén és a Mezőségen (Keleti K. 1875: 81–88). Ez a költséges eljárás csak a filoxéravészt követően, 1890 és 1900 között lett általánossá.
A 18–19. század fordulójától fennmaradt, különböző vidékekre vonatkozó tudósítások és későbbi néprajzi gyűjtések során feljegyzett paraszti visszaemlékezések azt mutatják, hogy többféle ültetési mód élt egymás mellett. Ezek nagyjából két alapformát mutatnak: a) árokba ültetésnél az ültetőárkot általában a szőlőföld hosszában, ritkábban keresztirányban (Fertő melléke), egymással párhuzamosan, zsinór mellett ásták. Az árkok mintegy 60 cm szélesek és 30–40 cm (hegyoldalban 40–50 cm) mélyek voltak. Megközelítőleg egymástól is 60 cm távolságra voltak. Az árkokba két-két rend vesszőt ültettek, mindkét oldalukon végig egy-egy sort. Így ültettek a Hegyalján (itt már a 17. században is) és valószínűleg egész Észak-Magyarországon, Erdélyben és az Arad megyei szőlőhegyeken is. A Dunántúl paraszti szőlővidékein az árokba ültetésnek egy sajátos, valószínűleg igen nagy régiségre visszatekintő módja volt szokásban: nem hosszanti árkokkal árkolták fel a jövendő szőlősorok helyét, hanem körülbelül 60 cm hosszú, egy ásónyom széles árkok követték egymást, melyeket irtókapával vágtak. Minden ilyen árok két végébe ültettek egy-egy szál vesszőt. Az árkok kiásásánál általában ügyeltek arra, hogy a legfelső, humuszban gazdag talajréteg kerüljön a vesszők tövéhez, az árok fenekéről kikerült vadföld pedig felülre. Így, bár minden második sor után maradt egy-egy megmunkálatlan földcsík, az elültetett vesszők gyökerei mégis viszonylag kedvező feltételek között fejlődhettek. Általános gyakorlat volt, hogy ha olyan helyre ültettek, ahol a felső, termékeny talajréteg túl vékony volt vagy igen sovány, ott más helyről hordtak jó földet, gyepszínt vagy erdei földet, amit a vesszők töve köré tapostak. A 17–19. század folyamán időnként és helyenként az ültetővermekbe vagy -árkokba istállótrágyát tettek, ez azonban nem volt országosan általános. b) A viszonylag nagy munkabefektetéssel járó, árok utáni ültetés mellett a 19. század folyamán szinte mindenütt felbukkant az űtetőfúrónak nevezett ültetőfa vagy ültetővas (Biharban inkább rakóvas) használata. A fúrós ültetésnél az előzetes talajmunka többnyire egy őszi mélyszántásból állott, a kisebb parcellákat pedig egy ásónyom mélyen felásták, de az sem volt ritkaság, hogy egyáltalán nem végeztek semmiféle előzetes talajmunkát. A megmunkálatlan, kemény talajba sulyokkal, balta fokával verték le az ültetőfát a kellő mélységig. Az ültetőfúró kezdetleges formájában egy megfelelő vastagságú és alkalmas hajlású, kihegyezett faág 552vagy akácfagyökér volt. A paraszti emlékezet tanúsága szerint ilyenek még a 19. század végén is fel-felbukkantak a legkülönbözőbb szőlővidékeken. A Duna–Tisza köze homokján, de a kötöttebb mezőségi talajokon is általában mindenütt a T alakú ültetőket használták. Ez az eszköz vagy teljes egészében fából készült, csapolásos technikával, vagy a lyukasztásra szolgáló függőleges szárát vasból készítették. E mellett az általánosan elterjedt típus mellett bizonyos területeken használtak egy másfajta ültetőfúrót is. Formája után ezt Y alakú ültetőfúrónak nevezi a néprajzi irodalom. Kétfelé ágazó, szarvszerű fogója fából készült, lyukfúró része pedig kovácsoltvas. Lazább mezőségi talajokon könnyebb és kisebb változatai, erősen kötött (például lösz) talajokon vaskos, nehéz, nagyméretű példányai figyelhetők meg. Elterjedési területe eddigi ismereteink szerint Versec és Fehértemplom vidéke, Arad–Hegyalja, Baranya és Somogy vármegye, valamint a Duna jobb oldali magas partján a löszre telepített szőlőkben Dunaföldvártól Tétényig, valamint a Csepel-szigeten. Mivel párhuzamait eddig csak Bulgáriából és Kelet-Szerbiából ismerjük, a vázolt hazai elterjedési terület alapján úgy tetszik, hogy ez az eszköz is azon számos műveltségi elem közé tartozik, melyeknek útja a Balkán-félsziget belsejéből vezetett hazánk területére. A fúróval való ültetés régi formája a szorítás volt. Miután a vesszőt belehelyezték az elkészített lyukba, a fúrót többször leszúrták az iménti lyuk mellett, hogy a földet oda szorítsák a vesszőhöz. A hiányosan munkált talaj azonban nem volt elég porhanyós. Így – különösen kötöttebb talajok esetén – szorítás helyett inkább a lyukaknak földdel való betömködéséről beszélhetünk.
A századfordulón a rigolírozás elterjedése szinte teljesen kiszorította a paraszti gyakorlatból az árokba ültetést. A paraszti visszaemlékezések szerint: „Fordított fődbe mán mindönki csak fúrú után űtetött”. (Az „iskolában” nevelt gyökeres vesszőt azonban továbbra is gödrökbe ültették.) Az újabb (filoxéravész utáni) ültetéseknél használt fúrók csak annyiban különböztek a régiektől, hogy valamivel hosszabbak voltak – többnyire 85–90 cm – és vasból készültek. A száron megjelölték, hogy milyen mélyre kell lenyomni. Továbbra is alkalmazták a régi szorításos eljárást, de a lyukfúró mellé több vidéken egy speciális eszköz, a laposfúró csatlakozott. Szára vasból készült, 4–5 cm széles, 1–1,5 cm vastag és 80–90 cm magas volt, a vége élben végződött. Könnyedén leszúrták a kellő mélységig. A rigolírozással porhanyított földet nem kellett tömködni, mint korábban a megmunkálatlant. A szorítót leszúrása után először maga felé húzta az ültető személy, ezzel a vessző alját szorította meg, majd a vessző felé taszítva a felső réteget tömítette. Azt tartották, inkább a vessző szakadjon meg, mint hogy levegő maradjon a lyukban, mert akkor biztosan nem eredt meg a vessző. Az 1900-as évek elejétől gyakorivá vált a szorítás helyett a vízzel ültetés: miután a vesszőt belehelyezték a fúróval előkészített lyukba, locsolókannával többször teleöntötték vízzel. A víz beiszapolta a földet, tökéletesebben hozzátapadt a vesszőhöz, mintha szorították volna és könnyebb is volt a munka. Az első világháború után terjedt el az a gyakorlat, hogy a vessző végét hígított trágyalébe mártották vagy vízből, trágyaléből és homokból híg sarat készítettek, s ezzel öntötték tele a vessző körül lévő lyukat. (Részletesebben lásd Kecskés P. 1968; Börcsök V. 1970; Égető M. 1970.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
