A talajművelés rendje és munkamódja
554A talajművelés rendje és munkamódja
Fedés és nyitás
Az utóbbi kétszáz év folyamán borvidékeink többségén a szőlőtőkék földhöz közel eső részét a téli hideg ellen földdel takarták be. Ezt a munkát födésnek (Észak-Magyarország), takarásnak, bekapálásnak (Alföld, Dunántúl) mondták. A szőlők 19. században szokásos talajművelési rendjéről és formáiról készült néprajzi áttekintés (Kecskés P. 1967) alapján az állapítható meg, hogy a Dunától keletre eső területeken mindenütt szokásban volt a szőlők fedése. Ezzel szemben a Dunántúlon általában nem fedtek, kivételt képez ez alól Buda környéke és a Balaton-felvidék egy része. Ezt a képet azzal egészíthetjük ki, hogy az alföldi szőlők túlnyomó részét is takarták, kivéve egyes különösen kedvező mikroklímájú vidékeket (Égető M. 1993a), viszont nem volt szokásban a fedés a Szászföldön (Kós K. 1972: 97–107).
123. ábra. Észak-Magyarországi kapatípusok: a) gyöngyösi kapa; b) egri kapa; c) miskolci kapa; d) hegyaljai kapa; e) kétágú, Mád (Zemplén vm.)
555124. ábra. Alföldi szőlőtalaj-művelő eszközök: a–b) talajforgató (rigolírozó) ásó elöl- és oldal-nézetben, Szigetszentmiklós (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); c–d) nyitókapák, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); e) gyökerező kapa, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); f) nagykapa, Tisza-kécske (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); g) horoló, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); h) irtókapa, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.)
556A fedés technikája alapvetően különbözött a soros és soratlan szőlőkben. A soratlan szőlőket kupacra takarták (Tokaj-Hegyalja), bokorra fedték (Eger környéke), becsirkézték (Nógrád, Heves megye), vagyis az egyes szőlőtőkékre külön-külön halmozták fel a földet. Ez a régies munkatechnika a termőszőlők vonatkozásában a múlt század második felétől rohamosan háttérbe szorult, az új szőlők esetében azonban napjainkig fennmaradt. A soros szőlők betakarásánál előbb a tőkesor egyik oldalára húzták rá a földet, majd kiérve a pásztafejhez, a másik oldalról is bekapálták ugyanezt a tőkesort. A fedés munkatechnikája vidékenként abban az értelemben is eltérő volt, hogy milyen magasra halmozták a földet. Tiszta fejmetszésnél csak a tőkefejet és egy-két rügyet takartak be. Csapos fejmetszésnél viszont az alsó 3–5 rügyet. A szálvesszőket, vagy legalábbis egy részüket mindig lehúzták és földdel takarták be, még olyan vidékeken is, ahol a tőkéket nem fedték (például Nyugat-Dunántúl). A szőlők befedése közvetlenül szüret után történt, többnyire október végén vagy november elején, a keményebb fagyok beállta előtt. Tokaj-Hegyalján azonban, ahol kései szüretek voltak, 19. századi feljegyzések szerint a fedők gyakran közvetlenül a szüretelők nyomában jártak.
A fedés elmaradhatatlan tavaszi munkapárja a nyitás, a kikapálás, kitakarás vagy kipirkálás volt. Borvidékeink nagyobbik részén ez jelentette egyúttal az első tavaszi munkát is. A hagyomány szerint hazánk legtöbb borvidékén a szőlőmunkák megkezdésének tavaszi határnapja Szent Gergely pápa napja (március 12.) vagy Szent József napja (március 19.) volt. A köves, szellős, verőfényes hegyoldalakon és a meleg homoktalajokon azonban már február vége felé beköszöntött a kapacsendülés ideje, amint azt az észak- és kelet-magyarországi borvidékek szőlősgazdái mondták. A régi szőlősgazdák úgy vélték, hogy a munka megkezdésének idejét csalhatatlanul jelzi a széncinkék megszólalása, akik a népi értelmezés szerint ilyenkor ezt kiáltozták: „Nyitni kék! Nyitni kék!”
Nyitáskor pontosan a fordítottja történt annak, ami fedéskor. A kupacra fedett tőkéket egyenként körbekapálva hányták el a szőlő tövéről a földet. A bakhátra takart (soros) szőlőkben a nyitás legtöbb borvidékünkön úgy történt, hogy előbb a tőkesor egyik oldaláról húzták le a földet (nagyolás). Ezután következett a tisztítás vagy tisztázás, amikor a nyitó visszament a tőkesor elejére és a másik oldalról is elhúzta a maradék földet, majd kitisztította a tőke nyakát. E mellett az általánosnak mondható munkamód mellett Egerben a 19. század derekán még számon tartották a rácos nyitást is, melynél a nagyolás és a tisztítás egy munkafázisban történt (Márton-ffy K. 1854: 65). A tőkék nyakát gondosan tisztogatták, mert egyébként nyár végére beszakállasodott, vagyis harmatgyökereket eresztett, amit a következő nyitáskor vagy metszéskor kellett lemetélni metszőkéssel vagy gyökerező kapával. Ezt megelőzendő a kapás kétoldalról egy-egy félkörívben elkanyarította a kapájával a földet a tőke nyakától, amit kitányérozásnak neveztek. Ha még ezután is maradt föld a vesszők között, akkor a kapa fokával megkopogtatták, hogy lehulljon. A téli fagy ellen lehúzott szálvesszőket kézzel szabadították fel.
Fedés és nyitás alkalmával a régi hegyi szőlőkben, ahol a sorok a lejtő irányát követték, a kapás fentről haladt lefelé, hogy a víz által folyton lefelé mosott földet fel, maga felé húzhassa. Az újabb ültetésű hegyi szőlőkben viszont, ahol a szőlőrendek a szintvonalakat követték (például Buda és Vác környéke), a kapás arccal a szőlősor 557felé fordulva egy oldalra – a lejtőről mindig felfelé irányuló mozgással – húzta rá (fedéskor), illetve el (nyitáskor) a földet a tőkékről.
A nyitás a szőlőmunkák legnehezebbike volt, mivel sok földet kellett megmozgatni. Éppen ezért – miként a szőlőmunkák többsége – hagyományosan férfimunkának számított. A századfordulótól azonban már asszonyok is nyitottak napszámban, főleg persze az újabb, könnyebb munkájú szőlőkben. Ha párban dolgoztak, akkor a sor egyik felét az egyik, másik felét a másik kapás nyitotta vagy takarta, néhány tőke távolságra lemaradva egymástól. Ha házaspár dolgozott együtt, akkor mindig az asszonyé volt a kisfele, a férfié a nagyfele. A 19. század végén szép nyitásnak azt tartották a szőlősgazdák, ha a földet egyenes, magas bakhátra, bálványra vagy ormóra húzták fel. A Mátraalján és az Alföldön olyan élesre húzták a bakhátat, hogy ha „a pipiske rászáll, elvágja a lábát”.
Nyári kapálások
A 18–19. század folyamán borvidékeink többségén a nyitás és a fedés között általában háromszor kapálták meg a szőlőket. A talajművelésnek ezt a rendjét az évi két kapa előzte meg. A háromszori kapálás a fejlett árutermelést folytató borvidékeken már a középkor végére kialakult. Sopronban például a 15. században, Tokaj-Hegyalján a 16. századtól kezdett általánossá válni. Egyes, fejlődésükben visszafogott szőlőtermő tájakon viszont még a 19. században is csak kétszer kapáltak, például a Muraközben, Göcsejben és az Alföld egyes vidékein. Ezzel szemben például Buda környékén, a Balaton-melléken, az aradi és a bihari borvidéken négyszer kapáltak ugyanebben az időben (Keleti K. 1875; Kecskés P. 1967).
A szőlők első tavaszi kapálását a múlt században általában egységesen május elején végezték, de tájanként változó nevekkel illették. Az első kapa, első kapálás megjelölés a sorrendiségre; fakadás kapa (borsodi Hegyköz), ződkapálás, ződre kapálás (Gödöllő környéke, Duna–Tisza közi homokvidék) a szőlő kapáláskori állapotára; a bevágás (Arad megye, bihari borvidék), újítás (Kiskunság, Kecskemét környéke), keverés (Solt) pedig a munkavégzés módjára utalt. Ahol nem volt szokásban a szőlők téli fedése, nem siettek az első kapálással, hiszen nem kellett tartani a szemek befulladásától. E vidékeken sorrendben ez a második munka volt, mely a metszés után következett. Fejlett technikával dolgozó, intenzív művelést folytató vidékeken általában márciusban vagy áprilisban végezték el, s Szent György napja volt az a terminus, melyre úgy tartották, hogy ezt a munkát be kell fejezni. Extenzív művelést folytató, kisparcellás paraszti szőlővidékeken azonban a 19. században gyakran csak május elején végezték el. E talajmunkának parragkapálás (Sopron környékén), ugarkapálás (Nagyenyed vidékén) neve utal a fedés hiányára: a szőlőt, melynek földje augusztus vége óta munkálatlan volt, ekkor veszik ki a parragából. A parragkapálás terminus a Balaton-melléken is használatos volt, ami arra utal, hogy az őszi fedés itt is viszonylag újkeletű mozzanat a szőlők talajművelésében. Az első kapálás valamennyi borvidékünkön egységesen mélykapálást, a talaj alapos fellazítását jelentette. Ennek során a kapások a földet a két tőkesor közötti bakhátra, háttyára húzták fel, minél szellősebbé téve a tőkék tövét. Az aradi és bihari borvidéken s néhány más 558kisebb területen viszont, ahol a bevágást csak virágzás után végezték el, inkább szétterítették a bakhátak földjét a szőlőtövek irányába.
A szőlőt másodszor júniusban, a virágzás befejeződése után, de még aratás előtt kapálták meg. Arad megyében, a bihari borvidéken ezt nevezték keverésnek, Tokaj-Hegyalján forgatásnak, Somogyban és Zalában kercelésnek, a borsodi Hegyközben kötés kapának, a Duna–Tisza köze egy részén pedig aratási kapálásnak. Ez a kapálás az előbbivel ellentétben vékony kapálás volt. (A sekélyes talajmunkára utal a felsorolt megnevezések egy része is.) Fő célja a karózás és kötözés során letaposott föld fellazítása, valamint a gyomtalanítás volt. Ahol eddig nem húzták szét a bakhátakat, ott most megtették, hogy az eljövendő nagy nyári melegek ne szárítsák ki a szőlő tövét. Ezzel a szőlőmunka egy időre be is fejeződött. A kánikula idején a szőlőhegyeken és szőlőskertekben minden munka szünetelt.
A harmadik kapálás ideje augusztusban volt. Ekkor már kezdtek zsendülni a bogyók, ezért ezt érés kapának (borsodi Hegyköz), érés alatti kapálásnak (Tokaj-Hegyalja, Alföld), lágyszem alá kapálásnak (Mátraalja, bihari borvidék, aradi borvidék) nevezték. A Tokaj-Hegyalján, a borsodi Hegyközben és a Balaton mellékén harmallásnak vagy harmadlásnak is mondták. Arad vidékén, ahol nyáron át négyszer kapáltak, a harmallás megelőzte a lágyszem alá kapálást. A Duna–Tisza közén és a Dunántúlon a harmadik kapálás előtt kézi fűszedést végeztek, vagyis a gazt, gyomnövényeket kézzel kitépkedték, kinyűtték; Sopron és Pozsony vidékén pedig sarlóval learatták. A harmadik nyári kapálást csak a 15–16. századtól kezdték alkalmazni a kézi fűszedés, gyomlálás mellé, száraz esztendőkben pedig helyette. Elvégzését még a 18–19. század folyamán is az időjárástól tették függővé – mégpedig nemcsak a Dunántúlon (Kecskés 1967: 221–222) és a Duna–Tisza közén, hanem Arad–Hegy-alján (Schram F. 1963: 165), sőt Tokaj-Hegyalján is (Balassa I. 1991b: 220, 240). Esős nyarakon a lágyszem alá kapálás helyett az aradi borvidéken is csak kézi fűszedést alkalmaztak.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
