A talajművelés eszközei
A talajművelés eszközei
A szőlők talajművelésének alapvető eszköze hazánkban – legalábbis az utóbbi öt-hatszáz esztendőt tekintve biztosan – a kapa volt. Mi több, a kapa egészen az újkori kapásnövények térhódításáig elsősorban szőlőművelő eszköz volt. A 19. század folyamán vidékenként igen változatos formájú és kidolgozású kapákat használtak. Egy-egy táj népe viszont szívósan ragaszkodott a megszokott kapaformákhoz.
Magyarországon „kapa” néven a köznyelvi és tájnyelvi szóhasználatban egyaránt a lapos kapákat szokás érteni. Borvidékeink túlnyomó többségén ezzel végezték a tavaszi-nyári talajlazítást, gyomtalanítást és az őszi fedés-nyitást. A különböző időben és változó céllal elvégzett talajmunkáknál használatos kapák csak annyiban különböztek, hogy az egyikhez kopottabb (kisebb, vékonyabb és könnyebb) kapát használtak (például nyitáshoz, nyári gyomtalanításhoz), a másikhoz újabbat, tehát nagyobbat, nehezebbet (például fedéshez és első kapáláshoz). Emellett a kapa állását igazították aszerint, hogy sekélyebben vagy mélyebben akartak-e kapálni vele. Kivétel ez alól Erdély területe, ahol például a Küküllő mentén és Nagyenyed környékén ugarkapát és daraszoló kapát különböztettek meg.
559A legutóbbi osztályozás (MNL III. 94–96) a domb- és hegyvidékeken használatos lapos kapákat a szőlőművelés szempontjából hat csoportba sorolta: a) Hegyes kapák, ívelt oldaléllel és egyenes vállal. Ide tartoznak a modori, bazini, győri, keszthelyi, miskolci, gyöngyösi, enyedi és a debreceni szárnyas vállú szőlőkapák. b) Háromszögletű kapák: elterjedési területük főként Északkelet-Magyarország (tállyai, sátoraljaújhelyi, tokaji kapa), valamint a Nyugat-Dunántúlról veszprémi, sümegi, körmendi és zalaegerszegi kapa. c) Szív és levél alakú kapák a soproni, pozsonyi, szombathelyi, budai, pesti, váci, székesfehérvári, beregszászi és szászmuzsnai szőlőkapák. d) Félkör alakú kapa az eszéki, szerémségi, fehértemplomi, szentendrei és balatoni kapa. e) Négyszögű kapa a somogyi, villányi, szekszárdi és szentesi kapa. f) Kerek kapákat Észak-Magyarországon és Erdély több vidékén használnak. Az előbbiek legjellegzetesebb példája az egri kapa. Az egyes vidékekre jellemző kapaformák bizonyos összefüggést mutatnak a talajminőségekkel, de csupán ennek alapján nem magyarázhatók meg a jellegzetességek. A kutatás eddigi álláspontja az, hogy a 19. századra jellemző formai változatosság a helyi igényekhez alkalmazkodva, belső fejlődés útján jött létre. Emellett azonban a kutatók egy része jelentős szerepet tulajdonít a néptörténeti (migrációs) okoknak is (Vincze 1960a: 128). Így például a szív vagy levél formájú kapákat a német eredetű szőlőművesekhez szokás kapcsolni, míg a félkör alakú vagy legömbölyített hegyű kapákat általában balkáni eredetűnek tekintik.
A lapos kapák mellett több vidéken használatosak voltak másféle talajművelő eszközök is. Ezeknek a 18–19. század folyamán 4 fő fajtája volt: 1. A villakapa a köves, nehezen munkálható hegyvidéki területek jellegzetes talajművelő eszköze volt. A történeti Magyarország tájain – az utóbbi százötven-kétszáz évet tekintve – csak kisebb körzetekben alkalmazták. Tokaj-Hegyalján (kétágú), Borsod megyében (ágas kapa), a Mátraalján (geda), Eger környékén, Baranyában (vella kapa), továbbá Pozsony vidékén, valamint Versecen tudunk használatáról. 2. A csákánykapa, irtókapa, ortókapa (Északkelet-Magyarország), tövető kapa (Pest és Nógrád megyék), vermellő, vermüllő (Dunántúl) stb. neveken lényegében az egész Kárpát-medencében ismert. Eger környékén használatos vencli, mencli, mecenzo elnevezése minden valószínűség szerint a készítés helyére (Mecenzéf) utal. Ez a többnyire durván megmunkált, vaskos, erős, nehéz, keskeny vágóélű szerszám az erdőirtások jellemző eszköze volt évszázadokon át. Tekintettel a szőlőtelepítések és az irtások szoros kapcsolatára, kézenfekvő az irtókapa szőlőbeli használata is. Nemcsak a szőlők között felnövő bokrok kivágására, kövek és farönkök kiemelésére szolgált, hanem például Észak-Magyarországon trágyázás alá barázdákat húztak vele. Ha kemény volt a föld, az első kapálásnál is használták, a Dunántúlon pedig ezzel ásták ki az ültetőgödröket. 3. A horoló vékony vaslemezből készült, széles vágóélű, hosszú nyélre szerelt eszköz. Hazai borvidékeinket tekintve valószínűleg a ruszt–sopron–pozsonyi borvidéken jelent meg először, talán már a 18. században, de csak a 19. század derekától figyelhető meg terjedése az ország legkülönbözőbb vidékein mint a nyári könnyed, fennye-dén való kapálás eszköze. A 19. század végén már minden borvidékünkön felbukkant használata, bár sokfelé helytelennek, rossznak tartották a vele végzett munkát. A horolók széles körű használatának igazi terét a homoki szőlők jelentik. Az eszköz újkeletűségének megfelelően a neve is nagy változatosságot mutat: a Dunántúlon 560saraboló, csarabuló, húroló, horiszoló, nyeső, nyesellő; a Duna–Tisza közén purhálló, curháló, kaparó, varaló, kaszakapa. Kecskeméten és Hódmezővásárhelyen karaszoló, Erdélyben daraszoló. Az első lemezkapákat kisebb ekevasból, régi kaszából készítették. A kovácsok a keskeny acéllemezre köpűben végződő, kampószerűen hajlított nyakat szegecseltek. Ebbe jött a hosszú, hengeres nyél. Századunk elejétől már mindenütt árultak gyári készítésű horolókat is. Ezek a maihoz hasonlóan trapéz vagy körcikk formájúak voltak. Az új eszköz beépülése a talajművelő munkákba országszerte bizonyos fokozatosságot mutatott. Eleinte csak a virágzás utáni (második) kapálásnál alkalmazták. Ezután következett az érésre kapálás felváltása. A horoló könnyű és gyors munkája lehetőséget adott a gyakoribb nyári gyomtalanításra. Pozsony vidékén például már a 19–20. század fordulóján is csak egyszer kapáltak (villakapával), s ezután négyszer-ötször saraboltak. Az alföldi homoki szőlőkben csak a 20. század első felében alakult ki az a talajművelési rend, melynél az első kapálást követően nyáron át már csak horoltak, de azt háromszor-négyszer is. 4. A nyitókapa eddigi ismereteink szerint a 19. század derekán tűnt fel Kecskeméten és környékén. Az általánosan használt nyitókapa név mellett kutyanyelű kapának (Dunavecse, Kecel), gólyakapának vagy gólyaorrú kapának (Apostag, Cegléd), csukaorrú kapának (Kecel) is nevezték. Formáját tekintve egyenes vállú, lapja keskeny, hosszúkás, vége hegyes vagy lekerekített. Az első nyitókapákat kovácsok készítették. Több településen úgy emlékeznek vissza, hogy századunk első évtizedeiben gyakran régebbi nagykapát vágattak hasonló formájúra a kovácsokkal. Az 1930-as évektől azonban már általánosan csak gyári szabvány nyitókapákat használnak. Ezzel a kapával jól hozzá lehetett férni a tőke nyakához és biztonságosan ki lehetett pucolni, anélkül, hogy az alsó rügyeket megsértették volna. Tökéletesen idomult a homoktalajon végzendő munkához. A népi visszaemlékezések szerint „úgy nyitottak vele, hogy a kisnyúl is elfusson a tőke alatt”. A nyitókapa elterjedési területe lényegében a Duna és a Tisza közötti homokvidékre korlátozódik. Kecskemét környékén, Izsákon, Fülöpszálláson, Szabadszálláson az 1890-es években már általános volt használata. A Duna–Tisza köze más vidékein viszont ebben az időben még csak úri szőlőbirtokokon és kereskedelmi szőlőtelepeken használták.
A szőlő talajművelő eszközei közé a fentieken kívül tartozott még néhány kisegítő eszköz is. Ide tartoznak azok a rövid nyelű, kapaszerű szerszámok (gyökerező kapa, kapircs), melyeket nyitás alkalmával használtak a tőkenyak tökéletes szabaddá tételére. Ilyen például Vác környékén a kombinált kapa, vagy a Nógrád megye keleti részében használt kislapát stb. A speciális szőlőtalaj-művelő eszközök kialakulása és részleges elterjedése borvidékeinken a kézitechnika legmagasabb fokát jelenti. Ezután a következő lépcsőfok már csak a gépesítés lehetett, melynek első lépése a fogatos művelés megjelenése volt. Helyenként (például Mátraalján) már a 19. század közepén próbálkoztak az ekekapa vagy lókapa szőlőbeli alkalmazásával. A régi ültetésű szőlőkben azonban nem voltak hozzá elég szélesek és egyenesek a sorok. A századforduló táján úri birtokokon feltűntek a fedő-nyitó, sőt rigolírozó ekék is. A filoxéravész után ültetett új szőlőkben, az enyhe lejtésű domboldalakon és síkvidéki szőlőkben a kapáló eke kezdett teret nyerni a századfordulón. A technológiai fejlődés megtorpanásának következtében azonban a fogatos művelés a két világháború közötti időszakban is csak korlátozott mértékben terjedt el a paraszti szőlőművelésben.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
