MÉNESEK ÉS PÁSZTORAIK

Full text search

MÉNESEK ÉS PÁSZTORAIK
A lovak legeltetése, őrzése történhetett a gazda vagy családtagja felügyeletével. Általában a legények, nagyobb fiúk közül kerültek ki a család lópásztorai (például székelyek, matyók, palócok, sárköziek). Szinte mindig családi pásztorlással oldották meg a hámos lovak éjszakai legeltetését tavasztól őszig (Palócföld). Tanyavidéken kipányvázták, nyűgbe tették a legelésző lovakat, nehogy elbitangoljanak. Aprófalvas vidéken, így az Ormánságban a parasztok nem tartottak annyi lovat, hogy érdemes 634lett volna csikóst fogadni. Ott a közös csikógulát a gazdák sorőrzéssel legeltették az erdők tisztásain, a gyótákon. Listát állítottak össze a társult gazdákról, s beosztották egymás között, hogy mikor kerül rájuk a sor. Naponta két ember kellett a közös lónyáj őrzéséhez (Gunda B. 1956: 20; Kodolányi J. 1956: 135). A 19. század végén még az Ormánságban, Sárközben, Szigetközben is a szilaj lótartás járta, a ménesek tavasztól decemberig a szabad legelőt járták, sőt a telet is külterületi állásokban, fészerekben töltötték.
A lovak kisebb falkái sok vidéken napokig, hetekig őrizet nélkül legeltek a legelőn. Havasi legelőn, Duna-szigeten, erdőségekben éltek, s csak ritkán látogatták őket gazdáik. Összetartó, a vezérmént követő, leszármazási egységet képező természetes falkákat lehetett így, őrizet nélkül a legelőn tartani (Földes L. 1958: 33–35; András-falvy B. 1975: 341; 1997: 90, 94).
Ménesnek a Kiskunságban az együtt legeltetett lovak csoportját nevezték, amelyben néhány csődör is legelt. Ott a szilaj ménes létszáma 400–800 között váltakozott, sőt néha az 1000-et is elérte (Nagy Czirok L. 1965: 139). Ménes szavunkat 1395 körül már írásban is említik, nyilván az igen régi mén származéka. Székelyföldön nem tudta kiszorítani az ott szokásos lósereg megnevezést, bár itt-ott feltűnik ménescsorda összetételben (Földes L. 1958: 35; Imreh I. 1973: 204; EMSztT 1971: 395). A ló-csorda, csikógula megnevezés igen szórványosan fordul elő, s más terminus a legelő lovak csoportjának megnevezésére nincs is a magyar nyelvterületen. Csupán távoli nyelvszigeteken – Moldvában és Szlavóniában – él hasonló jelentésben az ismeretlen eredetű hergely, hergia szó (MTSz I. 846).
Ménes a 18–19. században legalább kétféle volt. Az egyiket szilaj ménes, pusztai ménes, tatár ménes néven emlegették (Nagyváthy J. 1836: 67; Tolnay S. 1786; Her-man O. 1914: 333). Ez egész évben, télen-nyáron a legelőn élt pásztorok felügyelete alatt, istállót nem ismert. Csupán nagy hó idején kapott szénát, szalmát. Enyhe, száraz teleken maga kereste meg táplálékát. Legelője a községtől távoli pusztán, havason volt kijelölve, telelőhelye közelebb esett a településhez. A szilaj ménesben olyan kancák, mének és csikók éltek, amelyek nem ismerték a hámot és a nyerget. Tenyészállományt, vagyoni szempontból törzstőkét őrzött a ménespásztor, aki többnyire valamely uradalom vagy gazdaközösség szolgálatában állt. Legtöbb szilaj ménest a nagy határú alföldi városok tartottak. Például Kiskunhalas roppant határában a 18. század második felében mindig élt 5–10 szilajménes, egyenként közel 1000 lóval (Nagy Czirok L. 1965: 139).
A ménes másik fajtáját binya ménes (Heves m.), renyhe ménes (Debrecen), nyűgös ménes, béklyós ménes néven emlegette az alföldi népnyelv a 18–19. században (MTSz I. 133; Herman O. 1914: 330; Andrásfalvy B. 1975: 347; Bellon T. 1996b: 200). Ez volt a mezei munkák szünetében legeltetett hámos lovak pásztorlási egysége. Mindig a település közelében, a belső legelőn, ugaron kapott helyet. Pásztorát szintén csikósnak nevezték, akinek bére azonban legfeljebb csak a fele lehetett annak, amit a szilaj ménes pásztora kapott. Szárazmalmok lovait csapták nyaranta az ún. őrlős ménesbe. Hordás, nyomtatás idején, kínálkozó fuvar esetén a gazda kivette a lovait a ménesből, dolgát elvégezvén pedig ismét visszahajtotta. A munkaállatok ménese ősszel feloszlott, s a hámos lovak a telet az istállóban, a jászol és a szénarács előtt vészelték át. Kisújszálláson a 18. században vadménest és szelídménest említenek. 6351847-ben négy ménest szervezett a város. A kancaménesben 200 anyakancát őriztek (Bellon T. 1996b: 198).
Az alföldi tanyavilágban a 18–19. században gyakori jelenség még a kurtaménes. Ez egy-egy nagygazda lóállományából állt (30–60 db), s a gazda birtokán vagy bérelt legelőjén élt valamely családtag, esetleg fogadott fiú felügyelete alatt.
A 20. század elején az alföldi települések zöme már csak tavasztól őszig kinnháló, azaz „félszilaj” ménest tartott. A kihajtás György napján (április 24.) vagy május elsején, a beszorulás Mihály napján vagy mindenszentek napján volt. Az első világháború után a ménestartás legtöbb helyen megszűnt, s kizárólagossá vált az ólas, istállós tartásmód. Még a nagykunsági városokban is gyakran előfordult, hogy a lovak a gulyával együtt legeltek, mert a gazdaközösség már nem tudott ménest is kiállítani (Fél E. 1941: 61; Pusztainé Madar I. 1976: 457; Bellon T. 1979b: 130). A debreceni gazdák lovaik egy részét már a 19. század derekán is a gulyákkal járatták. Minden gulya mellett legeltettek 200–250 lovat (Béres A. 1974: 176–177). A legelőn élő ménes az 1920–1930-as években vált a még megmaradt alföldi puszták (Hortobágy, Bugac, Apajpuszta) idegenforgalmi látványosságává.

 

 

Arcanum Zeitungen
Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

Über uns Kontakt Press room

Languages







Arcanum Zeitungen

Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir