RÉGI TÁJFAJTÁK
RÉGI TÁJFAJTÁK
A Kárpát-medence legelterjedtebb, külföldön is ismert fajtája volt a címeres, hosszú szarvú, „fehér szőrű” magyar szürke marha. A borjak az első vedlésig pirók színűek, a tehenek általában ezüstszürke vagy ezüstfehér, a bikák daruszürke színűek. Primigenius eredetű, podóliai jellegű szarvasmarha (Bos taurus primigenius), melynek két nagytáji fajtáját szokták elkülöníteni; az alföldit és a valamivel kisebb erdélyit. Előbbit tenyésztette a Dunántúl, a Kisalföld és a Felföld magyar népe is. Kiváló igavonó, nagy testű húsmarha, de viszonylag gyenge tejtermelő. Tejhozama átlagosan 8000–10 000 kg, a tehenek súlya 450–500 kg, a bikák testsúlya 600–800 kg között van. A másodlagos nemi jelleg szembetűnő. A szarvak mindkét nemnél feltűnően hosszúak, s általában táblás, csákós vagy gallyas, ritkábban pörge vagy nyársas formájúak.
A szürke magyar marhának éltek további táji változatai. Ezek egyike volt még 1900 tájékán az ún. kun marha. Színe nem annyira fehér, mint inkább kékesszürke árnyalatú volt (Tálasi I. 1977: 173). A magyar szürke táji változataként említik a 19. század derekán a következőket: 1. nagyváradi és erdélyi, 2. bácskai, 3. Tisza-vidéki, 4. kecskeméti, 5. belső-somogyi és zalai, 6. Rima-völgyi (Fényes E. 1842: I. 168–169; Gaál L. 1966: 396). Később abban voltak táji eltérések, hogy egyes körzetek előbb, mások később váltak meg a magyar szürke marha tenyésztésétől. A két Kunság és a Hajdúság az 1940–1950-es évekig a magyar marhafajta tenyésztésével vált ki környezetéből (Bodó S. 1974: 50).
A szomszéd népeknél kevés volt ebből a marhafajtából, s inkább vették betanított ökörként, minthogy tenyésztésével foglalkoztak volna. Igavonásra szomszédos stájer, osztrák uradalmak, az Alacsony-Tátra környezetében élő szlovák parasztok, sőt a máramarosi ruszin és román földmívesek is tartottak magyar fajtájú ökröket. A Szepességben, Sárosban, továbbá Zemplén és Bereg hegyvidéki részein főként uradalmak 660dolgoztak szürke magyar ökrökkel. Ezeket betanítva vásárolták a magyar tenyésztőktől, illetve a tinóneveléssel, marhakereskedéssel foglalkozó paraszti rétegtől. Ezzel magyarázható, hogy az ökrök személyneve, az állatindító és terelő szavak nemzetiségi környezetben is gyakorta a magyarból valók (Markuš, M. 1964: 468–469; Nyegre L. 1900. 24; Paládi-Kovács A. 1993b: 359–365). Szántásra, távolsági fuvarozásra, erdei szállításra, vontatásra elismerten a magyar ökör volt a legalkalmasabb. Benyomulása a kárpáti, alpesi környezetbe a 17–18. században már egészen biztosan megtörtént.
Az erdélyi szürke marha alacsonyabb, rövid lábú, szarva is kisebb, mint az alföldi rokonáé. Igázásra és hústermelésre alkalmas, de tejhozama nem jelentős. Egyik változata az erdélyi Kárpátokban élő románság által tenyésztett busa marha. Csík-Gyergyóban él a csángó marha, főként a tölgyesi és gyimesi gazdaságokban. Kisebb, mint az erdélyi szürke magyar fajta, „hegedű-nyaka” és felfelé álló „kecske-szarva” is elkülöníti attól. Közelebb áll a mokány marhához (T. Nagy I. 1902: 28).
A fajtaváltás kezdetén (1884-ben) a szürke magyar marha túlsúlya – mintegy 80%-os részesedése – mellett számolni kell egyéb régi tájfajták létével is. Ez utóbbiak zömmel a Kárpátokban éltek, s a fajtanevek esetenként népcsoportokra utalnak. Tévesen szokták őket „brachyceros fajták” gyűjtőnéven összefoglalni, mert némelyikük a primigenius csoportba tartozik. Ismert tájfajta az apró gorál marha a Keleti-Beszkidekben, Zemplénben, Sárosban élő csopák (galíciai kajla szarvú) marha vagy az Északkeleti-Kárpátokban honos ruszin borzderes marha. Kárpátalja nyugati részein a verhovinai, Máramarosban pedig a hucul marha ennek egy-egy változata. A Felföld északi részén élő szlovákság a lengyel barna marhához hasonló tájfajtát tartott, amit a „gorál marhák” csoportjába soroltak. Közös tulajdonságuk az apró termet és a kis testsúly. Mindet a tejéért, borjáért tartották, igázni nemigen szokták (Hankó B. 1957: 6–7; MTSz I. 343).
Erdélyben, Máramarosban és a Bánság hegyeiben él a kis termetű mokány marha vagy mokenyica. Ez a szürke erdélyi magyar fajta rokona, de kisebb annál. Havasi réteken tartva jó tejelő, igénytelen fajta. Bukovina, Moldva, Olténia román parasztsága szintén ezt a marhafajtát kedvelte (Hankó B. 1957: 7; MNyRK 1977: 263; Butură, V. 1978: 237).
Szlavónia és itt-ott a Dél-Dunántúl magyarsága is tartotta a riska vagy kuli marha, még gyakrabban bosnyák marha néven ismert tájfajtát. Ennek a barnavörös, tarka marhafajtának a marmagassága mindössze 105–110 cm volt, s rövid „csutak szarva”. Magyar parasztok nem tenyésztették, bikát nem vettek hozzá. Szlavóniai, horvátországi vásárokon vették, s hajtották haza – többnyire gyalogszerrel – az első világháborút megelőző időkben. Ez a Boszniából származó fajta 1895-ben a Drávántúlon még uralkodó marhafajta volt (Hankó B. 1957: 8; Király I. 1962: 22; Andrásfalvy B. 1975: 358).
A történelmi Magyarország középkori német népcsoportjai szintén más-más marhafajtát tartottak. A Szepességben eredetileg sárgásvörös színű, nagy testű frank marhát tenyésztett a németség. Az erdélyi szászok már évszázadok óta vöröstarka marhafajtával rendelkeztek, amit az 1890-es években tovább nemesítettek. Vas, Sopron, Moson nyugati részein a 16–17. század óta apró bajor tarkamarhát tenyésztett az oda betelepülő német parasztság (Hankó B. 1957: 7–8).
661A nemzetiségi tájfajták jellegét is érintette a 19. század utolsó harmadától a keresztezés, fajtanemesítés. A fajtaváltás, majd az országhatárok megváltozása következtében a 20. században ezek a régi tájfajták eltűntek a látóterünkből. Fontos tény, hogy a történeti Magyarország területén a középkorban és később sem csupán a szürke magyar marha alföldi és erdélyi változatai léteztek. Szinte minden etnikumnak, népcsoportnak, régiónak volt jellegzetes, reá jellemző marhafajtája.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
