FAJTAVÁLTÁS, ÚJABB TÁJFAJTÁK
FAJTAVÁLTÁS, ÚJABB TÁJFAJTÁK
A magyar szarvasmarha-állomány az 1880–1914 közötti rövid idő alatt jórészt kicserélődött. Dánia kivételével sehol nem ment végbe a fajtaváltás ilyen gyorsasággal. E folyamat ütemét jelzi Tolna megye esete, ahol 1884-ben az állomány 14%-a volt tarka. Ez az arány 1895-ben 62%-ra, 1909-ben 80%-ra, 1925-ben már 93%-ra emelkedett (Kovács M. 1960: 20; Hankó B. 1957: 1–19). Ebben a gazdasági folyamatban a nagybirtok, majd a kormányzat volt a kezdeményező, de a kisbirtokosság, a parasztság új iránti fogékonysága nélkül nem ment volna végbe néhány évtized alatt, ugyanis a marhaállomány túlnyomó része nem a nagybirtokon, hanem a parasztgazdaságokban élt.
A fajtaváltás együtt járt az istállózó tartásmód, a vetett takarmányok, a kapás növények terjedésével, a tejtermelés és tejgazdálkodás szerepének növekedésével. Ez a folyamat lehetővé tette a legelők feltörését, a csordapásztorkodás visszaszorulását, ugyanakkor megnövelte a gazdaságok munkaerő- és munkaidő-szükségletét. Megfelelő istállókat és takarmánytárolókat, gépeket, azaz beruházásokat is igényelt. Átalakult a marhaállomány korábbi összetétele is, mert a parasztgazdaságokban az igásökrök részaránya csökkent, a teheneké pedig növekedett (Tálasi I. 1942a: 206; Für L. 1970: 276).
A szarvasmarha-állomány átalakulásában, kicserélődésében Svájcból és Ausztriából behozott tenyészállatok kapták a fő szerepet. Elsőként Esterházy Pál – a későbbi nádor – hozatott be svájci teheneket még 1680-ban, majd a 18–19. században számos uradalom létesített tehenészetet nyugatról hozatott tehenekkel és tehenészekkel. Károlyi Sándornak 1704-ben, hadviselés közben is volt gondja arra, hogy svájci teheneket küldjön haza Nagykárolyba. Az 1840-es évek elején „helvetiai”, „tirolisi”, „stájer”, „frizlandi” és más fajtájú tehéncsordák éltek Magyarországon, különösen a Dunántúl és a Felföld uradalmaiban (Fényes E. 1842: 168; Hankó B. 1957: 9–10; Gaál L. 1973: 55). Több külföldi tájfajtából származó tenyészállat került be az országba a 19. század második felében is. Ezek közül egyre növekedett a világos pirostarka szimentáli fajta részaránya, különösen az 1885. évi országos kiállítás után. A földmívelésügyi minisztérium vezetésével folyó behozatal akkor már főként tenyészbikák importjára irányult.
Az állam törekvése 1880 után az volt, hogy a szürke magyar marhafajtát és a nemzetiségek kezén levő többi fajtát is keresztezéssel, nyugatról vásárolt tenyészbikák révén „javítsa”. Tenyészkerületek kijelölésével kívánt irányt szabni a váltásnak. Az Alföld és Erdély nyugati, északi részén a szürke magyar marhát akarta megtartani, a Dunántúlon svájci fajtákat, északon svájci és osztrák fajtákat, északkeleten a borzderes 662marhát ajánlotta a tenyésztőknek. Célul tűzték a hazai fajták tejhozamának növelését, s a magyar szürke keresztezésével az új fajtákban a testsúly és vonóerő megőrzését, minthogy az ökörnevelés érdekeit is szem előtt tartották. A keresztezések hatására ismét sok tájfajta alakult ki. Ezek közül négy – a bonyhádi, a vasi, a sopron-mosoni és a kiskárpáti – megvolt már a szimentáli fajta tömeges beáramlása előtt. Az újonnan kitenyésztett tájfajták gyorsan terjedtek és szerepet játszottak újabb hazai tájfajták kialakulásában. Így például az ipolysági vagy Ipoly menti fajta kitenyésztéséhez főként bonyhádi és szimentáli bikák járultak hozzá (Hankó B. 1957: 16).
A fajtaváltás tájanként eltérő ütemben ment végbe. Elöl jártak a nyugati és északi vármegyék. Jelentős fáziskéséssel követték őket az alföldiek, s a sor végén álltak Erdély elmaradottabb részei. Sok vidéken néhány év alatt lezajlott a váltás, de Tiszántúl és Észak-Erdély tájain hosszabban elhúzódott. Például Kocson (Komárom m.) már az 1900-as évek elején győzött a „cimentális, svájcer” (szimentáli), de a Hajdúságban még 1935-ben sem érte el a magyar szürke számát (Fél E. 1941: 61; Bodó S. 1974: 50). Erdély nyugati peremvidékein és az északi Felföldön is a két világháború között zajlott le a fajtaváltás. A borsodi Bükk-hegység sok falujában az 1940-es évekig két csordás volt. Egyik a „fehér csordás”, aki a szürke magyar fajtájú marhákat, a másik meg a „tarka csordás”, aki a tarka, magyar tarka teheneket őrizte (Kós K. 1976: 13, 351; Manga J. 1979: 83). Legtöbb vidéken nehezen szokták meg a piros ökröt. „A fehérre csak rá kellett szólni, és úgy ment, mint a ló” (Petercsák T. 1983: 19–20).
A létrejött új tájfajták kitenyésztésében az ősi szürke magyar marha mellett mintegy 30 nyugati marhafajta vett részt kisebb-nagyobb mértékben. Végeredményben tehát az újabb tájfajták közösségét, rokonságát is a szürke marha alapozta meg. Ezért jogosult, hogy összefoglalóan magyar pirostarka néven szokták őket említeni (Hankó B. 1957: 13).
A szarvasmarha-állomány történeti ingadozása, területhez vagy népességhez mért sűrűségének változása elég szembetűnő. Létszáma a 18. század dereka óta csökkenő tendenciát mutat, noha a 19. század utolsó évtizedeiben volt növekedés is. 1880-ban Erdély területén 481, Magyarországon 335 szarvasmarha jutott 1000 lakosra, de a Duna–Tisza közén csupán 227, a Bánátban 276 (Gaál L. 1966: 394; Für L. 1970: 268). Az 1950–1960-as években a legtöbb szarvasmarhát a Nyugat-Dunántúlon tartottak, legkevesebbet a Duna–Tisza között. Kitűnt az állomány sűrűségével a Dél-Dunántúl néhány járása, a szatmár-beregi síkság, a bihari síkság, a Jászság, a Zagyva és a Hernád völgye (Enyedi Gy. 1964: 159; Asztalos I. 1968: 109). Az istállózó tartásmód elterjedésével és a fajtaváltással átrendeződtek az országban a marhatartás jellegzetes körzetei is.
Üzemtípusok között szintén eltérések adódtak. Például Somogyban a parasztgazdaságok kétszer annyi marhát tartottak el egységnyi területen, mint az uradalmak (Király I. 1962: 21). Zalában, Vasban vagy Szatmárban, Biharban hasonló helyzet alakult ki a 20. század elejére.
Irányát, fő haszonvételét tekintve a marhatartásnak legalább négy fontos típusa különült el a paraszti gazdaságokban:
a) tehenészet, tejgazdálkodás,
b) tenyészbikák felnevelése (bikázás),
663c) jármos ökrök nevelése, tinók betanítása (tinózás),
d) mustra marha hizlalása (sőrézés, göbölyözés).
Ezek az irányok, haszonvételi formák a piacra termelő marhatartó falvakban és gazdaságokban együttesen is jelen lehettek (Varga Gy. 1978: 177), de a piaci termelés súlypontjai körzetenként és koronként változtak.
A szarvasmarha sok vidék agrárgazdaságában foglalt el kitüntetett helyet. Kemecséről, a régi Rétközről írják: „A szarvasmarhát jobban szerették, mint a lovat. Az ökrösgazda vagyonban, tekintélyben többet jelentett, mint a lótartó. Az igazi gazdának 12 pár ökre járt ki az udvaráról...” (Kiss L. 1961: 157). Kismarján, Biharban szintén a marhatartás túlsúlyát állapították meg, szemben a közeli Nagyrábé – s általában a sárréti falvak – lótenyésztésével (Molnár A. 1972: 403; Varga Gy. 1978: 89, 175). A szarvasmarha „legbecsesebb állatja” lehetett a parasztnak olyan tájakon is, ahol az állomány létszáma és a tenyésztés színvonala alacsony volt, s piacra nem termelt, csupán az önellátást szolgálta. Például Alsó-Fehérben a századfordulón ökröt csak a nagyobb gazdák tartottak, a szegények pedig egy-két tehénkéjükkel végezték a kicsiny gazdaság munkáit (Lázár I. 1899: 508). Sok vidéken tinótartással, bikaneveléssel vagy ökörhizlalással egyáltalán nem foglalkoztak.
A 19. század végén jelentek meg Kalotaszeg kisparaszti gazdaságaiban az első bivalyok. Elterjedésük a Mezőségen és a Szamos mentén is csak a 20. században történt. Valamivel korábban kezdődött a népi bivalytartás Fogarasban, a két Küküllő mentén és a Székelyföld nyugati peremén. A bivaly mindenhol a kisgazdáknál jelent meg először, terjedése az erdélyi parasztság elszegényedésének egyik biztos jele volt (Kós K. 1979: 211–215).
A marhatenyésztő, ökrökkel dolgozó gazda mentalitása elütött a lovas gazda természetétől. Általában lassúbb, tempósabb volt a munkája, mozgása, azonban ugyanolyan szenvedéllyel, ragaszkodással kezelte ökreit, egyéb marháit, mint ahogy a lótartó szerette lovait, s büszkélkedett velük.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
