A HÁZI SERTÉSTARTÁS ÉPÍTMÉNYEI
A HÁZI SERTÉSTARTÁS ÉPÍTMÉNYEI
A különböző típusú karámok és sertésólak két célt szolgáltak: megakadályozták a sertések elkószálását és kártételét a ház és tanya környékén, illetőleg – főként a hizlalás ideje alatt – lecsökkentették a mozgásukat. A magyarság a Kárpát-medence különböző tájain igen sokféle sertésólat használt (lásd részletesen Szabadfalvi J. 1991b: 149–166).
A sertések mozgásgátlását elérhették az ún. pányvás sertéstartással, illetőleg a disznójárom alkalmazásával is. A pányvás sertéstartást 1896-ban Nagykőrösről írták le: „A tanyákon kint lakó kertészek közt is, ha máskép nem lehetett, a sertések pányvás nevelése volt elterjedve.” A kiskunsági Szankon pányvásan vezetik a sertéseket 765vásárra. A Jászságban a tanyákon reggel, amikor a süldőket kiengedik az ólból, moslékot (korpa, kenyérhéj, főtt burgonya leforrázva) kap, „aztán kiengedik, a pányván legel a tanya körül vagy turkál gödrök oldalában” (Szabó L. 1982a: 151–152). Itt birkákat is szoktak kipányvázni. Átányban nem minden disznót hizlaltak ólban. Kertekben, mellékutcák kitágult szögeiben „ma is látni... kipányvázott, lánccal, kötéllel átkötött derekú disznót”. A lánc, illetőleg a kötél vagy a disznó derekán, vagy a nyakán van. Hajdúböszörményben a kényszer vitte rá a pányvás tartásra a tanyásokat. A gazda nem engedte meg a sertések szabad legeltetését, csak aratás és betakarítás után. A Hortobágy melléki tanyavilágban, például Pród és Görbeháza között még az 1980-as években is legeltek kocák és hízók a tanyák mentén pányván (Bencsik J. 1971: 206).
A sertések bizonyos fokú mozgásgátlását szolgálta még az állat nyakába tett három- vagy négyszögletes fakeret, a disznójárom (Györffy I. 1941a). Az eszközt először Csík megyéből írták le. Használják a gyimesi csángók, a sertések kerítésen való kijutását akadályozta meg vele. Elvétve előfordul az erdélyi románoknál, a szerbeknél és az olaszoknál. Az állatjármot mint járásgátló eszközt más állatokra teszik Észak-Európában a finnek, észtek, lettek, illetőleg a kaukázusi abházok (MNL I. 589).
Országunk kisparaszti gazdaságaiban néhány helyütt előfordult az ól(ak) nélküli házi sertéstartás is. Valószínűleg a már említett fiaztató gödrök analógiájára készülhettek például a Szabolcs megyei Királytelken a sertéshizlaló vermek. Nem voltak disznóólak, a kocának és a malacoknak a tehénistálló egyik sarkában kerítettek el helyet. A hízóknak a burgyék északi végénél mélyítettek egy több mint másfél méter mély vermet. „Mikor a hízókat befogták, belökték a verembe, ... az ennivalót kötélen eresztették le... Mikor le akarták vágni, kiásták a veremből” (NÉ 1936. 78). A Bükk-hegység déli lejtőjének völgyeibe telepedett falvak némelyikében a barlanglakások mellett is voltak barlangszerűen bemélyített sertésólak. Csak a karámok estek kívülre, a szabad ég alá. A Kishortobágyon nyaraltató nyírségi magatarti juhászok földkunyhóra emlékeztető disznóólakban helyezték el a pásztorszállásokra kivitt malacokat. A Hortobágy mellékén megtalálható még a nádból korcolt falú kontyos-kunyhóra emlékeztető és a gallyakból összeállított ideiglenes malacól is.
Készültek sertésólak más építményekkel egybeépítve is. Volt ól kukoricagórék aljában (Moson, Baranya és Hajdú megyében). Erdélyben (a Székelyföldön és Bán-ffyhunyadon) a disznópajtát (hizlaló ól, disznó akol) gyakran a csűr alá építették, néhol a lakóházzal építették egybe.
A sertésólak legegyszerűbbike úgy készül, hogy a szükséges nagyságban körben egymás mellé karókat vertek a földbe, tetejére hosszú rudakat fektettek, s azt jól megrakták szalmával. Ilyenek készültek például a dél-dunántúli Zselicségben. Baranyában és Zemplénben a földbe vert karókat vagy deszkákat vesszővel fonták be.
A falusi portákon álló sertésólak általában négyszögletes alaprajzúak. A legegyszerűbb a négy lábon álló tetőzet, amelynek csak a három oldalát rakták fel karókkal, kukoricacsutkával vagy trágyával. Ilyet említenek Taszárról (Somogy m.), Tisza-igarról és Pélyből (Heves m). Már fejlettebbnek az a forma tekinthető, amikor mind a négy oldalát szilárd fallal építették meg, rá ajtót helyeztek, de kifutót nem állítottak mellé. Ezek fala készülhetett karóból, deszkából, vályogból, téglából vagy kőből.
766Az egyik legáltalánosabb az egy vagy kétosztatú, négyszögletes alaprajzú, szilárd anyagból épített sertésól, melynek egyik oldalán ajtó/k/ és négyszögletes fedetlen karám, kifutó található. Ennek a sertésólnak igen változatos az elnevezése: Baranyában féltetős ólak voltak akóval; Szadán (Pest m.) a sertésakó vagy kerített akó rudakból álló karám, egyik részén félereszes tetővel; Szokolyán (Pest m.) az ól előtti karámot rajcsúrnak nevezik. Az a tény, hogy a sertéskifutó jelentésű rajcsúr elnevezést a Gömör megyei Szútorról (Paládi-Kovács A. 1993c: 258) is közölték, arra utal, hogy a magyar nyelvterület északkeleti peremén másutt is előfordulhat. A Kiskunságban és Felső-Tiszántúlon sok helyütt a kifutó neve karám. Hasonló típusú sertésólakat említenek Hódmezővásárhely környékéről, a Nagysárrétről, a Hajdúságból, a Nagykunságból, Zemplén és Bereg stb. megyékből.
Az egyik érdekes típus a Tiszántúl középső részén, jobbára a Hármas-Körös vidékén előforduló kerekól. Legelső adataink a 19. század utolsó harmadából származnak; s 1970 táján még használták a következő helységekben: Magyartés, Csere-bökény, Kunszentmárton, Öcsöd, Hódmezővásárhely, Szelevény. Békésszentandrá-son és Szarvason hírét már csak az emlékezet őrizte (Barna G. 1971: 585–596). A kerek alaprajzú, kúp alakú sertésólak rokonságot mutatnak az azonos formájú gabonatárolókkal. Lehettek egyosztatúak, és akadtak közöttük olyanok, amelyek felső részét elválasztva, tyúkólnak is használták.
Széles körben terjedt el az ún. hidas, hidasól; a talpgerendán álló, szétszedhető és könnyen összeállítható, tehát szállítható, kizárólag fából, borona- vagy zsilipelt technikával készült, egy- vagy kétosztatú, eredetileg karámmal nem rendelkező, többnyire belső vályúval és fölötte felnyitható ajtóval, ún. lippentővel ellátott jellegzetes sertésól. Egyes vidékeken tyúkólnak használt padlást is tettek rá. A hidas elé országunk számos táján, valószínűleg másodlagosan, kifutókat, más néven karámokat is állítottak. A hidas elsősorban a fában gazdag vidékek sertésólja. A Nagyalföldtől északra és keletre elterülő hegyvidékeken számos készítőközpontja alakult ki, ahonnan szétszedett állapotban, úsztatva vagy tengelyen, távoli területekre is elszállították. Megrendelésre készítették vagy vásárokon árusították.
A hidas szó ’disznóól’ jelentéssel először 1584-ben fordult elő. 1699-ben meg azt panaszolták, hogy Magyarországon a sertéseket nem hidasokban tartják, hanem makkoltatják. 1762-ben a nagyváradi vásáron árusítottak „deszkából való disznóólakat”. 1808-ban a Duna melléki Sárközben hidasnak vagy kalickának nevezték (Andrásfalvy B. 1975: 384). Fényes Elek 1839-ben említi (IV. 55), hogy a Bihar hegység lakói faeszközöket és épületalkatrészeket faragtak és azt hordták le az Alföld szomszédos területeire. Más forrásokból tudjuk, hogy hidast szekéren vagy a Körösökön úsztatva is szállítottak. Észak-Magyarországon jelentősebb készítőközpont volt Gyöngyössolymos és Váraszó, ahonnan tág körzetet láttak el vele. A hidasólak széles körben előfordultak a Dunántúlon, a Duna–Tisza közén, a Tiszántúlon, az Északi-középhegységben, sőt Erdélyben is (Szabadfalvi J. 1991b: 159–164).
Az intenzív sertéstenyésztés fejlődésével a legelőn is megjelentek a nádból vagy deszkából épített, az egész nyájat befogadó építmények, a hodályok. 1892-ben a Politikai Újdonságok (38. kötet 693) c. újság „olcsó malacházként” említi a deszkából épült tetőhodályt. Hajdúböszörményben a sertéslegelőn „a hodály 10 m hosszú, szelemenes, farozatos, három oldalról zárt” építmény volt. Sertéshodályok Bihar megye 767községi legelőin is álltak. A Dunántúlon jobbára gerendákra állított tetőzet volt. Szentgálon (Veszprém m.) a legelőn és a makkoltatóhelyen kőfalú és szalmatetős ólak álltak. Az uradalmi kanászok sertéseiket a Zselicségben is fedeles épületekben, ún. tanyákon helyezték el. „A somhegyi tanya tölgyfa oszlopokra állított zsindelyes épület volt... A fala tüske volt. Gelegonya, kökörnye tüske. A tüske karókkal volt rögzítve... Ebbe a tanyába 250–300 disznót tartottak. Ebbe a tanyába a disznó kint volt állandóan. Télen is a makkon” (Bencsik J. 1971: 202; Vajkai A. 1959a: 37, 50; Takáts Gy. 1986: 19).
A 19. század második felében kialakultak a modern hizlaldák, amelyek az állat létszámának megfelelő nagyságú udvarból és a falak mellé állított fészerből álltak. Ezek a legjelentősebb kukoricatermesztő központokban létesültek, így Szabadkán, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Kecskeméten, Cegléden, Pécsen, Debrecenben, Szombathelyen, Baján. A takarmánynövények termesztésének döntővé válásával, s a sertések modern takarmányozásának és hizlalásának terjedésével a sertéstartás és -feldolgozás régiói is átrendeződtek.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
