BAROMFIHÚS, BAROMFIKERESKEDELEM
BAROMFIHÚS, BAROMFIKERESKEDELEM
A háziszárnyasok jelentősége népünk táplálkozásában a 19–20. században folyamatosan növekedett. Ez a folyamat a Dél-Alföldön előbb kezdődött, mint az északi népterületen vagy Erdélyben. Például Filkeházán (Abaúj m.) csak az 1950-es években vált normává, hogy nyári vasárnapokon minden háznál csirkét vágtak ebédre. Csirkét vágtak olyankor is, ha vendég érkezett vagy hosszabb útra indult valamelyik családtag. A csirke- és tyúkhúsleves hagyományos betegkoszt, a gyermekágyas asszonynak is tyúkhúslevest és főtt húst szoktak vinni. A kakast cséplés vagy nagyobb ünnep alkalmával vágták le. Nehéz nyári munkák idején az 1950-es évektől fogva már hétköznap is rendszeressé vált a csirkehús (Petercsák T. 1976: 239). A levágott, kivéreztetett tyúkot, s egyéb aprólékot forró vízbe mártogatva leforrázzák előbb, hogy tollazata könnyen lejöjjön. Szalmaláng fölött lóbálva apró pelyheit is lepörkölik, mielőtt felbontanák.
A csirke 3–4 hónapos koráig rántani való, 4 hónapos kora után paprikásnak való. 790A felnőtt tyúk, kakas levesnek, pörköltnek alkalmas. Ludaknál, rucáknál a nyári vágású, egy-két hétig hizlalt példányok neve pecsenyeliba, pecsenyekacsa. A 20. században a kacsa terjedését főként a pecsenyehús iránti igény serkentette. A kacsának elsősorban a húsa értékes. Tiszaigari felfogás szerint „jobb a húsa, mint a libának. A liba vadasabb, mindig keményebb a húsa, mint a kacsának.” Ott a kacsát hizlalás nélkül, soványan vágják le és megsütve fogyasztják (Katona I. 1971: 53). Tanulságos, hogy sok vidéken a tenyésztők nem bajlódnak a liba hizlalásával, mert a sovány, magló libát is jó áron tudták eladni (például a Börzsöny vidékén, vö. Kocsis Gy.– 791Nagy Varga V. 1977: 122). Az ízlés és a piaci kereslet változása szorította vissza a kappantartást is. Galgamácsán (Pest m.) az 1950-es években már kevesen tartottak kappant, mert inkább eladták a kakast „rántani való korában” (Kerecsényi E. 1959: 209). Sokan pénzeltek, különösen a folyó menti településeken, kislibák neveléséből és eladásából is. Különösen a sarjúlibát (második költés) adták el soványan, egyetlen mellesztés (tolltépés) után.
175. ábra. Baromfitartáshoz használt kosarak: a) lúdvivő kas (1950-es évek), Átány (Heves vm.); b) tyúkszállító kosár (1950-es évek), Átány (Heves vm.)
Régebben a csirkét párjával árulták. A szegényebb csirketartók lábuknál kötötték össze a csirkéket és karjukra akasztva vitték a közeli piacra (Katona I. 1971: 45). Nagyobb gazdaságok szekéren szállították az eladó baromfit, amit speciális kasokba, ládákba zsúfoltak. Orosháza környékén garabóba (kosárféle) tették a csirkét, ha keveset vittek a piacra. Nagyobb tételt szalmával kibélelt kocsiderékba rakodtak (Nagy Gy. 1968: 113). A nagyobb dél-alföldi városok baromfipiacain a nagykereskedők a 20. század első felében vagonszámra vásároltak, s egy-egy piaci napon 5–6 vagon aprójószágot indítottak útnak a fővárosba vagy külföldre (Kiss L. 1958: 70). A baromfiszállításhoz szükséges kasokat, „pakkoló kosarakat” főként a Tisza és a Körös menti füzeseket hasznosító kosárfonók, kaskötők készítették. Orosházán a lőcsös kocsikon használatos csirkeszállító kasok fedelesek és kör alakúak voltak. Átmérőjük alul körülbelül 150 cm volt. Egy-egy kasban 60–70 csirkét tudtak szállítani (Gulyás M. 1983: 179).
Nyugat-Dunántúl 18. századi baromfikereskedelméről Bél Mátyás írja: „Első ízben történik a mostani időben, hogy már maguk a magyarok is megtanulnak kereskedni annak révén, hogy kezd az értékesítésben kapcsolat kialakulni parasztok és tyúkászok között. Baromfiszállító szekereket csinálnak, s azzal kereskedés kedvéért Bécsbe s máshova folyamatosan ide s tova járnak” (Bél M. 1984a: 191). A 19. század második felében a tyúkászat virágkorát élte, s már Veszprém, Zala, Somogy megyére is kiterjedt a felvásárlás. Elöl és hátul leeresztett saroglyákkal, hosszúszekerekkel jártak a nyugat-magyarországi tyúkászok, s nagy ládákban, négy-öt rekeszes ketrecekben szállították a baromfit, akár 400–500 csirkét, tyúkot egyszerre. Hosszú útjaikon elmaradhatatlan kellék volt a gyékényponyva, különösen esős, hideg időben. A Sopron és Moson megye nyugati szélein élő tikászok főként élőbaromfit szállítottak, a Vas megyeiek viszont jobbadán tojásgyűjtéssel foglalkoztak (Domonkos O. 1967: 259–260). E munkamegosztás oka lakóhelyük és felvásárló körzetük Bécstől, Soprontól való távolságában keresendő. Egy-egy hosszabb gyűjtőút 5–6 napig tartott. Hét végén indultak otthonról, hogy a következő hét péntekjén, szombatján elérjenek a soproni, bécsi hetivásárra. Ennek a tevékenységnek és életmódnak a monarchia felbomlása vetett véget, de a tikászok emléke a Nyugat-Dunántúl és a Kisalföld falvaiban még ma is él.
Egyes városokban a hízott libát s a libamájat készre sütve árusították, s házakhoz is kiszállították. „Híresek voltak a komáromi lúdölő asszonyok is, akik nagy májra tömték vagy hizlalták a ludakat, aztán kis teknőben hozták a májat házhoz; egy ilyen lúdmáj megsütve, ropogós hájjal egész tállal volt, és pecsenye gyanánt szolgált...” (Szinnyei József naplója 1835–1848. Kny. Komáromi Lapokból).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
