HÍRKÖZLÉS, JELADÁS | Magyar néprajz

815HÍRKÖZLÉS, JELADÁS

Állandó kommunikáció, azaz (hír)közlés, érintkezés nélkül, illetve az ismeretek cseréjére, átadására szolgáló eszközök, jelrendszerek (nyelv, gesztusok) nélkül sem társadalom, sem kultúra nem létezhet. A társadalmi kommunikáció történeti formái közül itt csupán a magyarságnál hagyományosnak tekinthető eszközök, kulturális minták vázlatos áttekintésére van mód. Falvak, tájak, társadalmi osztályok, foglalkozási rétegek, népcsoportok kulturális egységét és az összetartozás tudatát döntően gyakori, mindennapos érintkezésük, javaik állandósult cseréje, közös kommunikációs rendszerük teremtette meg. Nyilvánvaló, hogy a különböző közösségeknek, így a falvak, városok, tanyák és puszták népeinek jelzései, hírközlő módjai, láncai, csatornái, s együttesen rendszert alkotó jelnyelvei az adott kultúrában élők számára érthető – a kívülállók számára gyakran érthetetlen – jelrendszerek voltak. A magyar népen belüli népcsoportok, egymástól is elkülönülő történeti egységek egy-egy földrajzilag körülhatárolható kommunikációs körzetet is jelentenek. E körökön belül élénkebb a kapcsolat, megszokott a párválasztás, amit rendszerint a vallás, a dialektus, az életmód és a kultúra is erősít. Ezek a kommunikációs körzetek azonban a történelem folyamán változtak. Darabokra töredeztek (például a hajdani Sárköz) és újraintegrálódtak. Egy-egy városi központ, gyár fejlődése átrendezhette a korábbi körzethatárokat. Példa erre az ózdi gyár vonzáskörzetének, a napi bejárás övezeteibe tartozó falvak számának növekedése az elmúlt száz év folyamán. Mindez maga után vonta az ipari kommunikációs körzet kialakulását és fokozatos kiterjedését (Paládi-Kovács A. 1987: 162–166). Hasonló táji rendszerek az ország más ipari központjai körül is kialakultak. „Város és vidéke” viszonyát általában az utóbbi függő helyzete jellemezte a hírek, információk áramlásában. A tanyavilágba és a pusztákra a hírek megkésve érkeztek a városokból.

Elzárt vidéken, távoli telephelyen élő emberek, pásztorok, erdőmunkások hírigényét a 20. század derekáig a sokadalmak, vásárok, búcsúk közvetlen közlései, illetve a küldöncök, látogatók elégítették ki. A hírcsere kitüntetett színhelyei voltak a csárdák, kocsmák, malmok, kendertörők, pálinkafőzdék, présházpincék, ahol a férfiak egykor sok időt eltöltöttek. Régi korok históriásait az újkori, legújabb kori vásárokon, zarándokhelyeken a hírversek írói, előadói váltották fel. A hírvers egyetlen nagy esemény helyett sok apró történetet foglalt egybe, amelyek falusi emberekkel estek meg (MN V. 396).

A társadalmi kommunikációt hagyományosan a szóbeliség jellemezte. Némileg változott ez a helyzet a reformációt követő századokban, továbbá a falusi népiskolák 18. századi szaporodása, majd az analfabétizmust csaknem teljesen felszámoló 1868. évi népiskolai törvény eredményeként. Megteremtődött a paraszti írásbeliség és a 19. században különösen megszaporodott a kalendáriumolvasó, majd a századfordulón az újságolvasó magyarok száma. Ehhez hozzájárult a falusi, tanyasi olvasókörök, gazdakörök szerveződése, az agrárszocialista mozgalmak és a vallási szekták megjelenése is (Balogh I. 1973).

Egyes társadalmi, foglalkozási rétegek sajátos, a kívülállók számára gyakorta rejtett vagy érthetetlen közlési formákat alakítottak ki. Iparosok, kereskedők, vendéglátók mások számára is érthető, sőt figyelmet felkeltő „hirdetése” volt a cégér. A hajdani 816céhek zárt körben használatos hírközlő kelléke volt a behívótábla. Vallásfelekezetek, s felekezeten belüli közösségek szimbolikus összetartozását fejezik ki olyan jelek, mint a kereszt, a csillag, a templomtornyon álló rézkakas vagy a templomi lobogók. Hasonló – a kívülállók számára érthető – jelképek különféle egyesületeket, társadalmi mozgalmakat, politikai pártokat is jelezhetnek. Más jelek értelmét, üzenetét főként csak a szűkebb közösség tagjai ismerik (például szabadkőműves jelek). Nélkülözhetetlen szerepük van a hierarchiát kifejező rangjelzéseknek a fegyveres és más szigorú fegyelemre kötelezett testületekben. A tradicionális társadalom igen gazdag jelnyelvvel élt. Erős volt például a népviselet kor-, nem-, állapot- és társadalmi státust jelző szimbolikája. Sajátos jelnyelvet alakítottak ki a pásztorok. Jelzéseik részint egymás tájékoztatására szolgálnak, részint a nyájterelésben és -őrzésben segítő kutyák irányítására (Gunda B. 1975a: 14). Igen zajos munkahelyeken (kohá-szat) a gyáriparban is kialakultak sajátosan helyi jelbeszédek, gesztusnyelvek. Az ózdi finomhengerműben például 270 elemből álló gesztusnyelvet használtak a munkások (Vass T. 1977: 116). Régi korok, távoli földrészek hagyatékával rokon az erdélyi vándorcigányok útijele. Hidak, útkereszteződések közelében elhelyezett jelekkel értesítik a karaván elmaradt tagjait az útvonalról, az esetleges veszélyekről (Kós K. 1985: 51).

A nép és a fölötte álló osztályok, rétegek közötti kommunikációnak szintén sajátos formái, közlésmódjai alakultak ki. Többnyire csak közölték vele a robot, dézsma, adó, katonaállítás, forspont stb. kötelezettségeit. Állam és nép között az érintkezés mindig féloldalas volt: az állam és a hatalom intézményei közölték a néppel rendelkezéseiket. A hírek terjedési sebessége a történelem folyamán növekedett, s a hírközlés a társadalom mind nagyobb tömegeit érte el. Azonban nem szabad lebecsülni a hír- és jeladás hagyományos formáinak hatékonyságát sem. Fény- és hangjelekkel (lármafák) néhány óra alatt fél országnyi terület népét értesítették az ellenség közeledtéről. A fejlődés azonban főként a postaszolgálat újkori történetén mérhető le.

Tágabb értelemben véve idevonható a jelek, jelzések számos területe a határjelektől (Takács L. 1987), a tulajdonjegyeken át (Gráfik I. 1972) a szerelmesek jelbeszédéig (Gunda B. 1973b), de a következő lapokon csupán a hírközlés, az üzenetvivés hagyományos formáinak jut némi tér.

A hír- és jeladás módjai, eszközei végtelenül sokfélék, ezért rendszerezésük is gondot okoz.

HANG ÁLTAL ADOTT JELEK FÉNY ÁLTAL ADOTT JELEK TÁRGYAK ÁLTAL ADOTT JELEK ÍRÁS ÉS JELEK ÁLTAL VALÓ KÖZLÉS KIHIRDETÉS ÚTJÁN VALÓ HÍRKÖZLÉS ÜZENETVIVÉS, POSTA

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir