KÖTELEK
KÖTELEK
Régi, de jellegtelen eszköz a laposkötél, amivel tűzifát, szénát, szalmát, zsákot átkötve és a cipekedő személy hátára helyezve szállítanak. Az északi népterületen, ahol a háton hordás a domináns teherhordó mód, mindenütt használatos. Palóc vidéken a fogat nélküli családok kb. 4 m hosszú fahordó kötélbe kötve, háton hordták haza a száraz tűzifát, rőzsét az erdőről. A cipekedéshez használatos laposkötelet szegényebb falusi asszonyok, gyakran cigányok készítették kócból, csepűből; szalagszövő táblákkal (ún. cigányszátyva) szőtték meg. A fahordó kötelet két ágra hajtva fektetik a földre, a rőzsét hurokra fogják és elöl a mellükön „bukorra kötik”. A rőzse hátuk felé eső oldalára harasztot, lombot vagy ruhát terítenek, hogy kevésbé törje a testüket.
Zemplénben, a Mátra és a Bükk vidékén a házas zselléreknek a 18. században hetenként kétszer volt „gyalog faizási napjok”. Ettől eltérő úrbéri szabályozás is előfordult. Mogyoróska lakói (Abaúj m.) hetenként csak egyszer, csütörtökön hordhattak rőzsét, Kisnána (Heves m.) zsellérnépe viszont korlátozás nélkül hordhatott tűzifát háton vagy kézzel vont taligán. Eger lakói az 1790-es években háton 1 garasért, gyalogszánkón 2 garasért vihettek száraz fát a maguk szükségletére (Paládi-Kovács A. 1989a: 355; Petercsák T. 1992: 40, 45). Az Északi-, Északkeleti-Kárpátok népeinél a kötél szintén fontos teherhordó eszköz. A szlovák bányászfalu, Zakár-falva (Szepes m.) asszonyai még a rozskévéket is a hátukon, kötélbe kötve vitték haza, mint a tűzifát. Trak, tračok nevű laposkötelüket három ágból szokták fonni (Gunda B. 1955a: 160, 162). Kárpátukrán, Réz-hegységi szlovák, észak-erdélyi magyar és román falvak szegényei szintén háton, kötélben hordták haza tűzifájukat.
A kötélgyártás a 14. században már bizonyíthatóan céhes ipar volt, különösen néhány szász vidéken, de a 14–15. századi magyar személynevek között is megjelent a Köteles, Kötélgyártó, Kötélverő. Erdély legjobb köteleit a 19. század derekán Segesvár kötelesei készítették (Győriványi S. 1967: 328–331; Nagy F. 1979: 513). Azonban a városi céhes iparosok főként a bányászat, hajózás, közlekedés igényeit elégítették ki. A rövidebb, egyszerűbb kötélfélék házilag készültek vagy jobbágyiparosok, specialisták kevéssé felszerelt műhelyeiben.
Kötelet az elmúlt évezredben főként kenderrostból gyártottak, de a 16–17. században még a várakban, majorságokban is több célra használtak hársköteleket 873(vízvonó hárskötél, rudalló hárskötél). Sümegi, makovicai inventáriumok alapján, de erős túlzással írja Takáts Sándor, hogy akkoriban „nálunk a kötelet is hársfahéjból fonták” (Takáts S. 1915–17: III. 316). Hárskötelet, hársmadzagot más források, még a boszorkányperek is gyakran említenek a 16–18. század folyamán. A hárs- vagy száldokfa háncsát a közelmúltig felhasználták kötélkészítésre. Beregújfaluban (Bereg m.) a 20. század elején egy hétig áztatták a tavasszal lehúzott fakérget és csíkokba vágva két ágba fonták, hogy elég erős legyen fahordó kötélnek és szánkakötélnek. Gyalogszán orrára kötötték, „de hátasok is használták, háton fát hordtak benne” (Oriskó I. 1942: 154–155). A háncskötél megfelelt szénahordó kötélnek és szőlőkötöző rafia helyett is.
Korsómadzag, vízhordó madzag, korsókötél szolgált – főként a Tiszántúlon – vízhordáshoz. Kocson (Komárom m.) egy korsót vittek kézben, kettőt pedig vállon, vízhordó madzag két végére kötözve. Sokszor a vizet is úgy merítették, hogy madzagra, kötélre kötve eresztették a korsót a kút vizébe (Fél E. 1941: 69; Paládi-Kovács A. 1981a: 323–324). Biharban a vízhordáshoz használt laposkötelet a falusi asszonyok készítették és négy-öt korsót is felkötöttek vele egyszerre a vállukra.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
