EDÉNYEK
EDÉNYEK
Az anyagot, formát, rendeltetést tekintve igen gazdag, változatos tárgycsoport. Az edények többsége egyaránt szolgálja az anyagi javak tárolását és szállítását. Fakéregből, fából, bőrből és agyagból készült edényeink sok ezer éves múltra tekintenek vissza. Ezeket a szállításra szolgáló edényeket az ember rendszerint maga cipelte. Ritkább a málhás szállításra vagy szekerezésre alkalmazott edények köre (például gönci hordó).
Változatos formájú edényeket készített a magyarság különböző fafajták lefejtett kérgéből. A kéregedény többnyire kolompra emlékeztet, de gyakori a tölcsér, a hosszú, lapított henger és a lapos tarisznyaforma is. Az összehajtott fakéreg peremeit háncsból, gyökérből készült zsineggel varrták, az alkalmilag használt kéregedényt pedig tüskékkel tűzték össze. Általában háncsból készült füllel is ellátták és kézben vagy fakampóra akasztva, vállon vitték. A nyír, nyár, éger, cseresznye, hárs és fenyő kérge különösen kedvelt nyersanyag volt. Használták erdei gyümölcsök, gombák, fenyőszurok, juhtúró szállítására, tárolására. Régebben vízmerítésre, gabona- és liszttárolásra alkalmas kéregedények is készültek. Zalában előfordultak kéregsótartók és kéregméhkasok.
A kéregedények mérete, űrtartalma igen változó lehet. Többségük kicsiny, mindössze 1–2 literes. Készültek azonban 4–5 literes edények is, de ennél nagyobbak csak ritkán. Századunkban az erdei gyűjtögetés eszközeként erősen visszaszorult. Intenzívebb használatát jelezték Erdélyből, így az udvarhelyi székelyektől (Haáz F. 1942). Elnevezésére számos tájszó szolgált. Legelterjedtebb a kászu (Székelyföld), kazlu, kaszol (Göcsej, Őrség) és kazup (Abaúj, Zemplén, Bereg, Szatmár, Kolozs). A gyalui vár inventáriuma 1727-ben 15 kazup szurkot (fenyőgyantát) említ (Jakó Zs. 1944: 239), a „kászu túró” pedig már az előző században is gyakran említődik az erdélyi iratokban. Erdély több táji csoportja a román eredetű gyób szóval jelöli a kéregedényt, amelyet túrótárolásra is használ. A Zempléni-hegységben falvanként változik a kéregedény neve: kolomp, döbön, kozup, kodlup, pudliszka (Gunda B. 1956: 130). A Bakonyban kobak, az Ormánságban sarginya és szükő néven ismerik. Más tájakon feljegyezték a toboz, pőnyeg, kártya, szepet, szelence, bédó, bidon tárgyneveket. A gazdag terminológia egy részét nyilvánvalóan a szomszéd népektől kölcsönözték. Változatos formájú kéregedényeket használ az erdélyi románság (Dunăre, N. szerk. 1972: 276), továbbá a Kárpátok és a Balkán szlovák, ruszin, lengyel, délszláv hegyi lakossága.
Rokon népeink közül a kéregedények készítésének igen nagy mesterei a vogulok és a cseremiszek. Nagy gonddal készült, gazdagon díszített változatai ismeretesek a finneknél, akik háncsból is készítenek dobozokat, szállításra szolgáló edényeket (Valonen, N. 1952). Biztosra vehető, hogy népünk elődeinek, az ugor kori műveltségnek már tartozéka volt a kéregedény (Gunda B. 1966a: 52–57).
882Bőredényeink közül a tömlőről másutt esik szó (úszás, málházás), a bőrvödörnek pedig a recens kultúrában már közel sem volt olyan jelentősége, mint amilyen a középkorban és a honfoglalás előtti századokban lehetett. Bivalybőrből készült vödröket, zsákokat, tarisznyákat a 19. század végéig használtak szállításra a gömöri és torockói bányákban (Paládi-Kovács A. 1988a: 20–21).
A cserépedények közül a kancsók, kanták, korsók többsége és a fazekak némely típusa (ikerfazék) az edény hordozását megkönnyítő füllel készül és kézben vihető. Szállításuk segédeszközeiről (korsókendő, kantahordó, fazékhordó háló, kasornya) másutt esik szó.
Sok szállítóeszköz készült fából, majd a faedények formáját, méretezését követve fémlemezekből (rézből, horganyzott bádogból). Egy darab puhafából kivájt ősi edény a földhordó tekenő, amit két fülénél fogva ölben visznek, s többnyire követ, ércet, földet szállítanak vele kis távolságra. Felső pereme kör vagy ellipszis, keresztmetszete félkör formájú, fala 3–4 cm vastag. A régi ércbányákban mindenütt használták kőzetszállításra. (Ez a munka Nagybányán és vidékén a zóborlónak nevezett fiúkra hárult.) Hunyadban kőhányó teknő, Fogarasban és több erdélyi tájon földhányó vagy földhordó tekenő néven ismerték a 17. században (B. Nagy M. 1973: 165; Prodan, D. 1976: 858). Sajtroknak nevezett kis teknőkben mosták az aranyat a zalat-nai bányászok. Eger kapitánya 1553-ban 1000 új teknőcskét rendelt földhordáshoz. Ez az eszköz a 16–17. században hozzátartozott a várak, végvárak felszereléséhez, a sáncépítéshez. Agricola bányászati munkája 1556-ban rajzon mutatja be a fateknőt, s leírja a munkamódot. Ennek emléke a Szepességben is élt még az 1950-es években (Gunda B. 1955a). A 19. századi magyar érc- és szénbányákban hasonló alakú, füles vaslavór, vaskosár váltotta fel a régi fateknőt és a háncskosarat (Paládi-Kovács A. 1988b: 21–23). Medencének nevezett fateknőt használtak földkitermeléshez a kolozsvári sírásók. Hasonló edényt használtak mosdáshoz és több háztartási munkához. Fából készült szakajtót az északi népterületen (Torna, Abaúj, Zemplén) és a szomszédos Szepességben kenyértészta szállításához tartottak. Teknőbölcsőben hónuk alatt hordozták a bubát (csecsemőt) a moldvai magyar asszonyok még a mezőre és a templomba is. E tárgycsoport nagy múltját jelzi, hogy a teknő nyelvünknek honfoglalás előtti ótörök jövevényszava.
A dongás faedények nagy családjából említést érdemel a kupa (¬ lat. cupa), ez a hengeres alakú, a szája felé szűkülő és oldalán fából készült nagy füllel ellátott vizesedény (Paládi-Kovács A. 1967: 12). A Felföldön kárt, kártika, kártyikó; Erdélyben kártya, kártyus, kártus néven ismerik. Bodnárok, kádárok készítették több méretben, dongáit mogyorófából, rézből, vasból készült abroncsokkal fogatták össze. Szállítása kézben vagy vízhordó rúd segítségével történt. Az Alföldön a 19. században felváltotta a zománcos kanta, kanna és a régi faedény formáját jobban megtartó vedér, rocska stb.
Jellegzetes tárgycsoport a hordozható lapos hordócska, ismertebb nevén csobán vagy csobolyó. Dobra emlékeztető dongás faedény, amelyben mezei munkásoknak hordtak ivóvizet, ritkábban lőrét. Mérettől függően vihették botra, kapanyélre, szekérlőcsre akasztva vagy lepedővel a hátukra kötve. A kis csobolyó 5–6 liter, a nagy csobán 15–20 liter űrtartalmú volt. A Dunántúlon vatalé, Erdélyben légely, budulló, budunka, fedeles a tárgycsoporthoz tartozó vizes- és tejesedények neve. Ezeket az 883edényeket a keleti népterületen horgasbotra akasztva vállukon szállították. Lapos korong formájú, esztergályozással készült borosedény volt a csutora és a kulacs, a készítésével foglalkozó iparos pedig a csutorás. A kulacs, hogy hűsen tartsa borát, gyakran kapott csikóbőrből készült huzatot.
Kifejezetten szállításra szolgál a puttony, amit két heveder segítségével vesznek a hátukra. (Abaúj és Zemplén egyes falvaiban vászonlepedővel kötik fel.) Főként a borvidékek sajátja, de nem kizárólag a szőlőkultúra tartozéka. A Dunántúl és a Kisalföld tájain vízhordásra, mosáskor fehérnemű szállítására, jószágitatásra használták. Meredek szőlőhegyekre Zemplénben trágyát is hordtak vele, akárcsak az Alpokban. A magyar nyelvterületen több puttonyforma ismeretes (MNA III. 220. térkép). Az északi típusok közös jellemzője, hogy hátoldaluk magasabb. Egerben és környékén a férfiak egyvékás, a nők félvékás, a gyermekek még kisebb puttonyt használtak. Elnevezése országosan egységes. Az osztrák-német eredetű puttony szó a 15. századtól adatolható. Egyéb nevei (put, pitli, bidli, rőt) szűk körzetben terjedtek el. Az 1556-ban öntött kassai Orbán-harangon már puttonnyal szüretelő férfi alakja látható. Zala, Vas, Zoboralja és az erdélyi Mezőség szüretein azonban csak századunkban szorította ki a rúdon vitt kétfülű csebret.
Tej és tejtermékek tárolására, szállítására szintén sokféle faedény szolgált. A fejőedényeket (sajtár, rocska, geleta stb.) a fejőhely körzetében kézben vitték, a nagyobb dézsák, csebrek, putinák szállítására különféle rudakat használtak. A tejet, túrót, ordát vagy emberi erővel, vagy málhás állatokon, de szintén főként faedényekben szállították haza a szállásról.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
