A CSÚSZTATÓ
A CSÚSZTATÓ
Olyan alkalmatosság, amelynek nincs különösebb felépítménye, lábazata, mint a szánoknak. Különbözik a vontatótól is, mert annál jóval több rakodást kíván meg. Legegyszerűbb csúsztató a leveles, lombos faág, amire gabonakévéket, kisebb szénaboglyát rakodnak és emberi erővel vagy fogattal húzatják a kívánt helyre. Rendszerint fiatal tölgy-, gyertyán- vagy mogyorófát vágnak ki erre a célra. Kézi erővel 100, fogattal 500–600 kg terhet csúsztatnak vele egyszerre. Bél Mátyás Tractatusában Békés megyéből említi a szénacsúsztatást lombos faágon. Alsó-Fehérben szintén sík terepen figyelték meg az ökörigával húzatott lombos csúsztatót a 20. század elején (Pávay Vajna F. 1909: 240). Mégis inkább a közép- és magas hegységek parasztságának jellegzetes szállításmódja volt ez. Élnek vele a székelyek, de szaporátlan munkának tartják, mert a kész boglyát át kell rakni a lombos gallyra, amiről a széna gyakran lefordul csúsztatás közben. A magyarság északi csoportjainál nemcsak szénát, de kévés gabonát is közelítenek leveles gallyakon, különösen a Palócföldön. A Mátra, Karancs, Medves vidékén és a Zempléni-hegységben csupán emberi erővel csúsztattak így szénarakásokat és „kévés életet” (Hoffmann 1956: 557; Paládi-Kovács A. 9061989a: 357). A Gömör-Tornai karsztvidék magyar népe lóval és ökörrel is szeretett „gazon vontatni”, mert kevésbé törte meg a szénát, mint a szekeres szállítás. Szilicén, Jósvafőn rúzgának nevezték a leveles gallyakból készült csúsztatót. Csucsom és a Csermosnya-völgy lakói ökreikkel alkalmanként hegyoldalon felfelé is csúsztattak leveles gallyakra rakott szénacsomót (Paládi-Kovács A. 1979a: 311–312; 1989a: 357–358).
A leveles faág mint csúsztatóeszköz minden kárpáti népnél megtalálható, sőt a románok, ruszinok, szlovákok szénagazdálkodásában nagyobb szerepet kapott, mint nálunk. Távolabb is követhető, különösen a magas hegyek és a mocsaras síkságok lakóinál (Berg, G. 1935: 33; Scheuermeier, P. 1943–56: I. 62; Tagán G. 1937a: 3; Ligers, Z. 1947: 204; Dumpe, L. 1964: 148–150; Paládi-Kovács A. 1979a: 312–314).
Páros csúszórudak, saroglyák használata a magyar parasztságnál ritkán fordul elő. 3–4 m hosszú petrencefán, rudasfán egy személy is lehúzhat a lejtős kaszálón egy petrence szénát. Erre főként az északi magyar népterületen és a Székelyföldön vannak példák. A székelyek nyoszoja néven ismerik a párosrudas, csúsztatósaroglyát. Bükki és zempléni szlovák falvak is élnek ilyen csúszórudakkal, utóbbiak kakruča nevű csúsztatója saroglyára emlékeztet (Ikvai N. 1962: 43; Paládi-Kovács A. 1979a: 314, 1981b, 1984a: 149).
A csúsztatók fejlettebb formáját képviselik azok a páros csúszórudak, amelyeknek első végét egy kerékkel ellátott tengelyre erősítik, és igaerővel húzatják. Ilyen a gyimesi csángók medveszekér nevű járműve: „Ennek az alacsony szekérkének csak két küllőtlen kereke van. A tengelyre két hosszú rudat (nyuszoja) szerelnek, amelyek a földön csúsznak. A rudakat két keresztfával tartják össze, amelyekből rókoncák állnak ki. A medveszekérrel trágyát, szénát hordanak. A földön csúszó nyuszoja lehetetlenné teszi, hogy a meredek hegyoldalakon a szekér megszaladjon” (Gunda B. 1956: 88). A sajtkerékkel készült kerekes csúsztatót lóval, ökörrel lehet húzatni. Hasonló kerekes csúsztatót használtak a Déli-Kárpátokban – neve ott trăhla ’sarog-lya’ (Pamfile, T. 1913: 161) – és az Erdélyi Érchegység egyes román településein is. A Gömör-Tornai karsztvidéken (például Áj, Barka, Csucsom) kivették a szekér első tengelyét, és két vastag, 6 m hosszú csúszórudat kapcsoltak hozzá. A földön csúszó macskafát keresztfával összekapcsolták és elöl-hátul ellátták egy-egy rakoncával. Egyszerre 10 mázsa szénát is rárakhattak. A rakományt nyomórúddal leszorították – ahogy a szekéren szokták – és két ökörrel csúsztatták le a hegyi kaszálóról a völgybe; Gömörben, Tornában macskafa, macskaszekér, saraglya az efféle csúsztató neve (Paládi-Kovács A. 1979a: 315).
Szlovák területen a kerekes csúszófák fejlettebb formáit szintén a szekér első tengelyével, kerekeivel kapcsolják össze. Ezek a vloky néven ismert csúsztatók főként Szepesben (Magura, Tátra) és a Nagy Fátra vidékén használatosak (Baran, L. 1952: 88; Podolák, J. 1967: 39. 30–32. kép; Paládi-Kovács A. 1979a: 317). A kocsi első tengelyéhez erősített páros csúszófa több formai változata ismeretes az Alpok népeinél is (Stebler, F. G. 1903: 222, 303; Scheuermeier, P. 1943–56: I. 65–66; Kundegraber, M. 1968: 78–79; Paládi-Kovács A. 1979a: 317).
A csúsztatók jellegzetes változatát képviselik a szánhoz kapcsolt csúszórudak, melyek főként az erdei ölfaközelítés és a szénahordás eszközei. Udvarhely megye székely parasztjai a rövid bakszánhoz egy pár nyuszuját kapcsoltak. A hosszú, vastag 907rudak másik vége a földön csúszott. A nyoszojás szán rúdjait középtájon rókoncás keresztfa fogja össze, s olykor szénahordó lajtorját is fektettek a csúszórudakra. Úgy megrakták szénával, mint a szekeret és egy pár marhával vontatták (Haáz F. 1942: 22–23; Paládi-Kovács A. 1979a: 317–318). Bükki mészégetők a 20. század első harmadában csúszórudakkal kiegészített félszánnal közelítették az ölfát a mészégető kemencéhez. Nyári szán volt, amit egy pár ökörrel húzattak. A szántalpak hossza 120 cm körül váltakozott, az eplényen rakoncás fergettyű feküdt, ahhoz kapcsolták a kb. 300 cm hosszú csúszórudakat. Középtájon azokon is volt egy-egy rakonca, ami az ölfát megtartotta. Partoldalon jól csúszott, lánccal, farkallóval (a rakomány után kötött ágas-bogas fával) kellett fékezni. Répáshutai szlovák nyelven vlače az ilyen csúsztató neve (Paládi-Kovács A. 1984a: 151–152).
Nehéz terhek emelése takarítható meg a V vagy Y alakú csúsztató alkalmazásával. Kétfelé ágazó vaskos fából, kemény fafajtából készült eszköz, amelyen vízzel, musttal, cefrével teli hordót, nagy köveket stb. szoktak szállítani. Vontatása az orrtőkébe eresztett vascsavarhoz kapcsolt tézslalánc vagy kisefa (hámfa) révén, igaerővel történt (Hofer T. 1957a: 291–294). Ez az ősi szállítóeszköz a prehisztorikus Európában már használatos volt, hiszen i. e. 5000 körül készült darabjai ismeretesek, s ezzel messze megelőzte az épített szánt (Berg, G. 1935: 75–77; Jenkins, G. 1962: 21). A V alakú villás csúsztató hossza 140–150 cm. Legtöbb recens példányát Erdély és az Északi-Kárpátok hegyvidékein találták térségünkben. Ez a szállítóeszköz Európában szórványosan nagy területen előfordul (Skandinávia, brit szigetek, Pireneusok). Tágabb európai elterjedtsége is az ún. „reliktum területekhez” kapcsolódik (Berg G. 1935: 76; Krüger, F. 1935: 186–195, 228–233; Gunda B. 1966b: 119–122). Ezt a primitív szállítóeszközt a népnyelv sem nevezi szánnak, legfeljebb csúszónak, csúsztatónak. Az angol sledge, német Gaffelschleife is a megkülönböztetésre mutat. A szállítás mellett egyéb rendeltetése is előfordul. Egy kisebb változatát például kocsifékezéshez használják a Kisalföld peremén (Liszka J. 1986b: 162).
Az 1940–1950-es évekig maradt használatban a magyar nyelvterületen az eke szállítására szolgáló V alakú csúsztató. Ekeló, ekeláb, kabala, csikó, bak stb. néven ismerték, s az eketaligához kapcsolva húzatták végig a falu és a szántóföld közötti úton. Az ekecsúsztató két rúdvége eközben a földet karcolta, nyomot hagyott az út porában. Ennek a szállítóeszköznek a párhuzamait is megörökítették Európa számos népénél (Balassa I. 1971: 158–160, 171).
Átmeneti forma a csúsztatók és a szánok között a bükki falvakban ismeretes korcsolya. Mészkő szállítására, közelítésére használják a mészégetők, ölfahordásra a favágók, trágyát hordanak ki rajta az istállóból a parasztok. Gyalogszánra emlékeztető eszköz, mégsem valódi szán. Két talpa elöl felhajló vonórudakban folytatódik – két rúdja végére gyakran a húzását könnyítő „fül”-et csapolnak –, de lábai, eplényei, rakoncái nincsenek. A két talpat három somfabot kapcsolja össze egymással. Ezeket a talpak furataiba illesztik, majd vékonyabb husángokkal befonják. Az így kapott rakfelületre nem kell a követ felemelni, csupán „ráhömbörgetni”, s a lerakodása sem okoz gondot.
Korcsolya a neve Felsőtárkány, Bélapátfalva, Mályinka, Cserépfalu nyelvében; kor-čule néven ismerik Répáshuta, Bükkszentkereszt szlovákjai; füles szánkónak mondják Szilvásváradon, Nagyvisnyón (Bakó F. 1951: 301–302; Gunda B. 1977a: 125–127; 908Paládi-Kovács A. 1984a: 151, 1989a: 359, 361; Petercsák T. 1989b: 281). Három-széken a korcsia olyan „kézi szánkó”, amely két lapos és elöl hegyben végződő oldalból áll, amelyeket a zápok tartanak össze. Rúdja nincs, ezért oldalának a hegyére kötött istránggal, kötéllel húzzák. Palóc és székely vidéken a gyermekeknek is volt alacsony, csupán két ledeszkázott talpból álló járműve, amivel a havon csúszkáltak (Paládi-Kovács A. 1989a: 361; MTSz I. 1176).
Uradalmak, bányabirtokok erdőségeiben az ölfát vályúszerű csúszdákon eregették le a meredek hegyoldalakon. A Garam vidékén csúszdát már 1547-ben használtak; Gömörben, Tornában rizsnya néven ismerték. A Bükkben az 1930-as években lemezcsúszdákat is alkalmaztak (Tagányi K. 1896–1908: I. 46; Paládi-Kovács A. 1988b: 120; Petercsák T. 1989b: 282). A faközelítés sajátos eszköze volt a borsodi Bükkben használatos tutaj nevű csúsztató, amely két 4–5 méter hosszú, elöl szántalpszerűen felhajló talpfából és rakoncából állt. Alkalmanként 10–12 köbméter ölfával terhelték meg, s magára hagyva engedték lezúgni a meredek oldalon. Az aljban a farakás széthullott, a rakoncák kitörtek, de a talpakat ismételten felhasználhatták (Petercsák T. 1989b: 280).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
