NYÁRI SZÁNOK
NYÁRI SZÁNOK
A nyári szán őstörténetéhez, primitív előzményeihez tartozhat a bakszán, bak-csacsa, bak(i)szekér elnevezésű szánszerű eszköz. Erdős hegy- és dombvidékeinken széles elterjedtsége van. Főként a nyelvterület peremvidékein találkozunk vele. A Mecsek vidékén, Zalában (Göcsej, Hetés), a Börzsönyben, Gömörben, Abaúj és Zemplén erdővidékein, Erdély egyes tájain kedvelt gyermekjáték még ma is. Csíkban a bakszán fűzvesszőből készül, a Brassó megyei csángóknál e szánforma gyermekjáték neve berszán (Vámszer G. 1977: 169; NyIrK 1977: 64; Gazda K. 1980: 255). Voltaképpen két félkörívben meghajlított, hüvelyk vastagságú vesszőből készítik. Az íveket a végüknél egy rövidebb, villás elágazású faággal összefogják és egy hosszabb pálcával kapcsolják össze. Ez utóbbi a csúszóeszköz rúdjaként szolgál (Kunt E. 1974: 119–123). Gyermekjáték, amit főleg tavasszal, nyár elején készítenek. Gyermekek kezén található meg szomszédos szlovák és román tájakon is. A bolgárok „görög szekér”-ként ismerik. Kultúrtörténetéhez tartozik, hogy a 17. században ismerték Németalföldön, látható Pieter Brueghel egyik festményén (Gunda B. 1970b: 221; 1981b: 65–69). Eredetileg széna, lomb, rőzse szállítására is szolgálhatott ez a kezdetleges nyári szán.
A magyar terminológia figyelmet érdemel, mert játékszert és valódi járművet egyaránt jelöl. Kemenesalján és a Répce mellékén (Vas m.) a kerekes targoncát nevezik bakszekérnek, az udvarhelyi székelyek és a hétfalusi csángók pedig a rövid előszánt ismerik bakszán néven. E szócsoporthoz tartozik baksa szavunk is, aminek szintén van ’szán’ jelentése.
A valódi nyári szánkók zöme kézzel vont gyalogszán, de vannak példák fogatos szán nyári használatára is. Nyári szánjaink közül a kézi szánok változatossága, jelentősége tűnik szembe, a téli szánok között viszont az igás, fogatos járműveké a főszerep. A nyári gyalogszánok többségét favágók, szénégetők, mészégetők használják. Ölfát közelítenek vele a hegyvidéki erdőkben, de nem túl nagy távolságra. Ezeknek a fahordó gyalogszánoknak több formája, szerkezeti típusa ismeretes.
Három alapformát lehet elkülöníteni:
– egyrudas szánkó,
– kétrudas nyári szán,
– kávás elejű szánkó.
Az egyrudas gyalogszánkó inkább télen, havon használatos, nyári igénybevétele csak szórványosan fordul elő. Szerkesztése a fogatos szánok felépítését követi, attól csak kisebb méreteivel különbözik. Rúdját vagy középen helyezték el a két szánorrot összekapcsoló rúdhoz és az első eplényhez csatolva, vagy csak az egyik szánorrhoz gúzsolták (újabban drótozták). Utóbbi esetben a szán másik orrára kötelet hurkoltak, amit az ember a vállára vett és „belefeküdve” húzta a szánkót. Meredek helyen egy-másfél méter, enyhén lejtős parton fél méter (m3) ölfát szállítottak vele a bükki 914erdőmunkások. Meredek parton csatlóláncba kötött ölfát is akasztottak utána, ami a földön csúszva fékezte a szán gyorsulását. Ezt a szánkótípust használták Szilvásvárad, Nagyvisnyó, Dédes (Borsod m.) erdeiben, ezt ismerik a Mátra, Cserhát, Karancs vidékének erdőmunkásai is. A szánkó legfeljebb két évig tartott el az erős igénybevétel miatt, noha csupa keményfát használtak a készítéséhez. Szilvásváradon a szántalp anyaga gyertyán vagy bükk, a két eplényé és a négy karóé (rakoncáé) tölgy vagy bükk, a négy sulyoké (szánkólábé) pedig tölgy (Paládi-Kovács A. 1989a: 359).
199. ábra. Nyári szánok: a) egyrudas nyári szánkó, Szilvásvárad (Borsod vm.); b) faközelítő vagy román szánkó (1950 körül), Bernecebaráti (Hont vm.)
Kétrudas nyári szánkót szintén használtak a palóc vidéken és az egész északi magyar nyelvterületen. Típusos formáját először Herkely Károly örökítette meg Gömörben. Ennek a szánkónak két hosszú rúdja van, rúdja és talpa egyetlen fából készül (Herkely K. 1941a: 262). Erre a célra megfelelően hajló, görbe fát kell keresni az erdőben. Répáshután (Borsod m.) a kétrudas nyári szánkó szélessége kb. 70 cm, hossza a rúddal együtt 220–240 cm, s ebből a talp hossza 100–110 cm. A szállítást 915végző ember a két rúd közé áll és a rudakat markolva húzza vagy tartja vissza a szánt. Az ölfát a szán talpaira kezdik rakodni keresztbe, majd az eplény magasságát elérvén hosszában rakodnak a négy rakonca közé. A rakomány nagysága a tereptől függően váltakozik 1/4 és 3/4 méter (m3) között. A 20. században főként ezt a szánkót használták nemcsak Gömör, de a Karancs, Medves, Bükk és a Zempléni-hegység erdőmunkásai is. Bükki, zempléni szlovák falvakban különösen kedvelt szántípus. Nélkülözhetetlen segítőtársa a szénégetőknek, több vidéken használták a mészégetők is. Alkalmanként követ, trágyát szállítanak vele a belterületen és a közeli mezőkön (Gunda B. 1977a: 128–131; Paládi-Kovács A. 1984a: 150, 1989a: 359–360). Neve szánkó, gyalogszánkó, szenes szánkó; a bükki és zempléni szlovákok nyelvén sánky vagy vlačuhy. A Zempléni-hegység több falujában stelbák a neve (Füzér, Regéc, Mogyoróska). Mogyoróskán – s bizonyára nemcsak ott – szalonnabőrrel szokták megkenni a talpát, aztán „úgy csúszik, mint a havon”.
A Börzsönyben régebben, a 19. században, rudas szánkóval, gyalogszánkóval jártak az erdőre fáért. Két orrára hámnak való kötelet kötöztek, középen álló rúdja szolgált fékezésre és irányításra. Ezt azonban főként havon használták, nem nyáron. A 20. század elején jelent meg a vidéken az ún. román szánkó, amivel a favágók nyáron dolgoznak; ölfát közelítenek vele. Ez már a harmadik alapforma, a kávás elejű nyári szánkó legfejlettebb változata. A Börzsönyben nagy gondot fordítanak a szánkóutak kiválasztására, karbantartására is. Ahol a terepnek nincs elég esése, ott dorongutat, rönkutat építenek. A mesterséges szánutak hossza olykor több száz méter.
A Börzsönyben meghonosodott nyári szánkó feltűnő sajátossága az elején félkörben visszahajló két káva, s az azt rögzítő járomszerkezet. Maguk az erdőmukások készítik, vasszög és fémalkatrész nélkül. Összesen 11 darabból áll, s minden alkatrésznek neve van. Méretei folytán a gyalog- és a fogatos szánok között van a helye. Talpa 200–210 cm, eplínye 90–95 cm, az eplényekre hosszában fektetett levél 160–170 cm hosszú. Minden alkatrésze szívós, erős fafajtákból készül (bükk, gyertyán, som). Az új szánkó súlya 30 kg, a kiszáradt, öreg szánkóé 27–28 kg. Ennek azért van jelentősége, mert visszaúton nem csúsztatják, hanem a szánkó jármát a tarkójuk mögé helyezve, nyakba véve, hátukon cipelik fel a hegyre. Egy alkalommal 3–5 q ölfát húznak le vele. Minthogy rúdja egyáltalán nincs, a két erős kávába kapaszkodva húzzák a szánkót maguk után. Minden munkás egyedül végzi munkáját, vonszolja a nehéz rakományt.
Ezt az Észak-Magyarországon egyedülálló szántípust a Börzsöny-vidéki falvakban (Kemence, Bernecebaráti) román szánkónak nevezik. Nevét onnan kapta, hogy 1910 tájékán Bihar megyéből hozatott román erdőmunkásoknál látták először (Erdélyi Z. 1958: 389–395). A börzsönyi munkások később meghonosították ezt a szántípust a Dunántúl egyes pontjain, ahol ma is használatos, de elnevezése helyi névadás terméke (Bakonybélen csuszkora; Dömösön, Visegrádon ródli a neve).
Kávás elejű nyári szánkót Erdély több vidékén használnak az erdőmunkások. Közeli rokonságban áll a börzsönyi formával a Székelyvarságon (Udvarhely m.) leírt fahordó szán, amely kisebb és kevésbé fejlett változata e típusnak. Két visszahajló kávája és az eplényeken a szán hosszában a széleken fekvő levéldeszkák mindenképpen rokonítják vele (vö. Tagán G. 1943: 30). A Hargitában fényképezett székely szánt is emberi erővel húzzák a lejtős terep gyalogútjain lefelé.
916Tanulságos a szántípus távolabbi, európai elterjedtsége is. Párhuzamait főként az Alpok országaiban, német, olasz, francia nyelvterületen lehet kimutatni. Ott számos helyen leírták, dokumentálták. Minden valószínűség szerint az Alpokban jelent meg először, s ezt az innovációt vitték szét a német és olasz vándormunkások. Így kerülhetett a Vogézekbe és cseh területre is. Erdélybe valószínűleg északolasz munkások vitték magukkal, akik út- és vasútépítés végett nagy számban megfordultak ott a 19. század egyes periódusaiban (vö. Erdélyi Z. 1958: 400–402; Stebler, F. G. 1903: 302; Moser, O. 1977: 211–212. Abb. 9).
Az erdélyi nyári szánokról nincs kellő áttekintésünk. Ismerünk Háromszéken és a hétfalusi csángóknál feljegyzett szánneveket (bakonta, bakóca, bakonca, csoklya), amelyekről nem lehet tudni, hogy csupán télen, havon vagy egész esztendőben használatos szánokat jelölnek. Ezeknek a formáját nem írták le; az ’erdőlő szán’ értelmezésből kiindulva nyári szánok is lehetnek (vö. MTSz I. 88). Sajátos szántartozék Brassó megyében a csoszó, az erdőlő szán elé akasztott ’szánorr, csúsztató szántalp’, amely a szán fékezését segíti elő, de formája ennek sem ismeretes (MTSz I. 348).
Erdélyben is ritkábban fordul elő a szénahordó nyári szánkó. Gunda Béla fényképezett a Lápos völgyi Domokoson (Szolnok-Doboka m.) olyan szénahordó gyalogszánt, melynek konstrukciója is igen figyelemre méltó. Egyetlen rúdja van, amely villásan csatlakozik a két szánorrhoz (Gunda B. 1977a: 136). A szánorr közelítésével orszok, orcok beiktatásával főként az erdélyi szánokon helyezik el a szánrudat, az Alföldön és a Dunántúlon pedig a személyszállító szánok követik ezt a szerkesztési elvet. Szénahordó nyári gyalogszánt a Bihari- és a Gyalui-havasok román parasztsága, pásztornépe is használt. Egyes településeiken szekeret egyáltalán nem lehet használni, ezért a szállítást csak málhás lovakkal és szánokkal tudták megoldani.
Igás szánt népünk nyáron csak elvétve fogott be. Az Alföld vízjárta részein főként fű-, sás-, nád- és szénaszállításra használtak fogatos szánokat. Györffy István írja, hogy a Nagykunságban a rét süppedékes helyeiről a szénát régebben szánon húzatták el. A Kis-Sárréten pedig a repcét húzatták be a szérűre deszkával borított szánokon (Györffy I. é. n. /1934/d: 258). A Kiskunságban is gyakran előfordult egészen a közelmúltig, hogy a vizes kaszálón vágott füvet szánkón húzatták ki a vízből a szárazra. Hódmezővásárhely pusztáján szintén szánon vontatták ki a vízből a lekaszált füvet (Tálasi I. 1936b: 172; Nagy Gy. 1963: 143–144).
Fogatos nyári szánt a bükki szénégetők, mészégetők is használtak az 1920–1930-as évekig. Ölfát közelítettek vele a mészégető kemencéhez, a szenes boksához, miléhez. Csúszórudakkal kiegészített félszán volt ez, amit egy pár ökörrel húzattak. Nyáron is jól csúszott a meredek partoldalon, ezért láncot kellett kötni a szántalpak alá. Alkalmanként 1–3 m3 ölfa szállítását oldották meg vele (Paládi-Kovács A. 1984: 151). A Börzsönyben a 20. század derekán alakították ki a lóvontatású „román szánkót”, amit szálfaközelítésre, ölfa- és trágyahordásra is használtak (Erdélyi Z. 1958: 396–398).
Igás szán nyári alkalmazása a magyarságnál a recens korban ritka, a szlávságnál sokkal gyakoribb volt. Moszyński írja, hogy az északi oroszok egész éven át használják a szánt, s a nyári szánnak a temetkezéssel összefüggésben kultikus rendeltetése is van (Moszyński, K. 1929: 638. §).
A Kárpátok és a Balkán hegyi pásztorai kedvelték a szántalpra épített pásztorkunyhókat. 917Ezeket a füves hegyoldalakon ökörigával vontatták tovább, amikor új legelőre vonultak (Vakarelski, C. 1956–58). Szántalpas pásztorkunyhók a magyar falvak juhászatában is jelen voltak a régi Alsó-Fehér megyében (MNA III. 157. térkép), nagyobb szerepet kaptak azonban a dél-erdélyi román pásztorkodásban. Szán-talpra épített gabonatároló kamrákat, szántalpas hombárokat a történeti Dél-Magyarországon, Bácska, Bánát és Baranya népei használtak az 1960-as évekig. Tűz esetén az ilyen hombárokat igás ökrökkel vontatták el, hogy biztonságba helyezzék (Füzes E. 1984: 158–162). Hercegovinában a 20. század elején szántalpra épített, sövényfalú házakat figyeltek meg, amelyeket öt pár ökörrel vontattak az újabb telephelyre.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
