IGÁS TÉLI SZÁNOK
IGÁS TÉLI SZÁNOK
A teher- és személyszállító szánok, az ökrös és lovas szánok között kisebb-nagyobb szerkezeti különbségek figyelhetők meg. E szántípusok formáit, fejlődési vonalait kevéssé ismerjük (a tipológiához lásd Paládi-Kovács A. 1998a). Az 1599-ben említett erdélyi egylovú szán, az 1656-ban Buzásbocsárdon (Alsó-Fehér vm.) számba vett „két ló után való” deszkás szán nyilván személyszállításra szolgált. Azonban a Görgényben 1652-ben összeírt „béres ökör után való szán” bizonyosan terhes szán volt (B. Nagy M. 1973: 110, 116; EMSzT II. 679). Csekély értékük miatt az igás szánokat is csak ritkán említik az írott források. Hódmezővásárhelyen 1751-ben két szánt vettek fel egy hagyatéki leltárba, de csupán 9 máriás értékben. Ugyanott 1798-ban egy ócska fakókocsi 7 Ft 50 krajcárt ért, de a két ló után való szán mindössze 1 Ft 15 krajcárt (Herczeg M. 1983: 268). Pest-Pilis-Solt vármegye árszabása 1812-ben a két ló után való szekér árát 18, egy „közönséges szánkóét” 6 forintban határozta meg (Bárth J. 1987: 175).
Igás téli szán az Alföldön is csaknem minden tanyán akadt. A két szántalpat, eplényeket, rakoncákat a parasztok maguk kifaragták. Többi tartozékát – az aldeszkákat, cserényeket, létrás oldalakat – a szekérről vették le. Évszakhoz kötődő használatára mutat, hogy a szánt az év nagyobb részében szétszedve tárolták a pajtában, színben (Gráfik I. 1971: 70). Csak a hó leestekor állították össze ismét, a téli fahordás, trágyahordás, illetve a széna- és szalmaszállítás igényei szerint. Az igás-fogatos téli szán terhelhetősége nagyjából megfelelt a parasztkocsiénak.
A lovas és az ökrös szánok rúdja – a szekérhez hasonlóan – eltért egymástól. Szentgálon (Veszprém m. ) a lószankó, förhéces, hámfás, az ökörszankó pedig rúdszárnyas, a rúd körpölös, azaz villás végű, tézslafejes a járom kapcsolhatósága végett (Vajkai A. 1959a: 122). A lószánkó rúdja rögzített, merev, amit az orrfára és az eplény aljára tett rúdtartó vas biztosít, ellenben az ökör- vagy marhaszán rúdja nincs rögzítve, le-fel mozgatható. Nógrádban a két szántalp elöl felhajló része az orr, melyet keresztfa köt össze. A keresztfához kapcsolják a rudat, mely ökrökhöz „vasmacs-kás”, lófogathoz hámfás. Lószán rúdját a keresztfa közepére teszik, ökörszánhoz 920kétágú fából készült rudat használtak (Zólyomi J. 1984: 273). A szánrúd a Székelyföldön fiatal nyírfából készült, kb. 4 méter hosszú rúd, s az ökrös szán rúdja is mereven rögzített (Haáz F. 1942: 20–22).
Országosan elterjedt alapforma a négy lábra, két eplényre épített teljes szán, egész szán. Györffy szerint az Alföldön régebben hatlábas, háromeplényes terhes szánt is használtak (Györffy I. é. n. (1934)d: 257). Szentgálon (Veszprém m.) – miként az egész Dunántúlon és Kisalföldön – nem is volt más, mint négy lábra épített egész szán. A szankó ott általában 220 cm hosszú, 105 cm széles, 35–45 cm magas jármű volt. Hossza a domborzati viszonyokhoz is igazodott. Kisalföldi falvakban 190–200 cm, a Gerecse hegységben viszont 230–250 cm a fogatos szánok hossza (Vajkai A. 1959a: 122; Kemecsi L. 1998: 31). Az igás-fogatos szán nyomtávolsága általában a szekérének felel meg. Fahordásra a Bakonyban pőreszankó szolgált. Nevét az magyarázza, hogy oldalak nélkül, pőrén, csupán rakoncákkal felszerelve hordták vele a rönkfát és az ölfát. A rönköt a szán hosszában helyezték az eplényre, az ölfát pedig keresztbe rakták rá, de előbb két hosszú bőrfát, csántérfát fektettek az eplényekre a szán hosszában. Egyszerre egy méter (m3) ölfát tudtak rajta szállítani. A rakományt elöl-hátul lekötötték az eplényhez a hosszú csaptató lánccal. Rossz út előtt kétszeresen lekötötték, hogy minél biztosabban célba érjen a rakoncák közé helyezett ölfaszállítmány (Hegyi I. 1978: 70–73).
Az északi népterületen előfordult itt-ott a két tagból összekapcsolt szán, de a Palócföldön máig az „egész szán”-hoz ragaszkodnak. Méretezése, részeinek elnevezése az egész vidéken meglehetősen egységes. A Bükk erdős határú községeiben csaknem minden gazda tartott fogatos terhes szánt. A kevesebb erdővel rendelkező palóc falvakban kevesebb szánt tartottak, a gazdaságoknak csupán 10–60%-ában volt még szán is a szekér mellett. Legtöbb faluban a kerékgyártónál rendelték meg, fát adva hozzá. Csak a rúdja volt tölgy- vagy nyírfából, a többi részéhez akácfát használtak, bár a 18–19. században a két talpát is cser- vagy tölgyfából faragták ki. Sok palóc faluban a gazdák maguk készítették szánukat, sokan még ráfot sem rakattak a talpára. Talpának hossza átlagosan 200 cm, felhajló orra 90 cm, a sulyok (láb) magassága 25–30 cm, az eplények hossza 115 cm. A négy karó, rakonca 5 cm átmérőjű, 50 cm hosszúságú somfabot szokott lenni (Paládi-Kovács A. 1989a: 362).
Egész szánt az inkább kettős szánt kedvelő bükki, zempléni magyarok és szlovákok is használtak, de ennek több hátrányát ismerték fel. Az „egész szán”-nak fergettyűje nem volt, igen nehezen fordult, nagy ívet kellett vele megtenni, ha fordulni akartak. Várakozás idején az „egész szán” túlságosan besüllyedt, „lefeküdt” a hóba, nehezen lehetett ismét kimozdítani (Paládi-Kovács A. 1984a: 151). Székelyföldön (például Fenyéd, Udvarhely m.) négyes szánnak nevezik a szóban forgó szánformát (Haáz F. 1942: 23).
Sok vidéken a fogatos, terhes szán főként trágyahordásra szolgált. A palócok feltették a szánra a szekér fenékdeszkáit, a két kocsioldalt és már rakodtak is. Szent-gálon az ódalas szankónak „deszka volt az oldala vagy cserényódala volt” (Vajkai A. 1959a: 123). Legtöbb helyen nem tettek saroglyát vagy súbert a trágyahordó szán két végére. Erre ott volt mód, ahol a zárt, súberes kocsiszekrény, a „kolesz” típusú kerekes jármű is elterjedt, azaz a nyelvterület északkeleti részein. Abaúj-Zemplénben (Regéc, Mogyoróska) egész szánt csak mezei, országúti fuvarokra használtak. Legfőképpen 921trágyahordásra. Mivel nem lehet úgy megkötni, fékezni, mint a kétrészes lacsuha szánt, erdőlésre nem felel meg. Ezért egész szánnal az erdőre nem jártak, rönkhordásra nem használták.
A moldvai csángók (Bogdánfalva) széna és kukoricakóró hordásához vesszőfonású vagy lécrácsszerű serényt (cserény) fektetnek a szánra, amivel a szán rakodófelületét megnövelik (Kós K. 1976: 166). Országszerte és évszázadokon át fontos szerepet kapott a szán a szénahordásban. Pethe Ferenc a nyári munkák torlódásával és a rossz útviszonyokkal magyarázta ezt a jelenséget: „Magyar országon a’ nyári szorgos dolog miatt szokták a’ szénát a’ pusztán hagyni, ’s osztán meg azért, mivel ’télben könnyű móddal hordják azt haza szánon, – mert itt a’ szánút egy télben sem marad el” (Pethe F. 1805: 722). Régi feljegyzések bizonyítják, hogy az alföldi mezővárosok, falvak gazdálkodói a 17–19. században a felgyűjtött széna nagyobb részét télig a kaszálón hagyták és szánnal jártak ki egy-egy szénarakományért (Paládi-Kovács A. 1979a: 361–362). Ökörszányon hordták haza a szőlőhegyeken gyűjtött és a présházpadlásokon, illetve a réteken álló pajtákban tárolt szénát Nyugat- és Dél-Dunántúl parasztgazdái. A legutóbbi időkig gyakorolták a szénahordást szánon Gömör, Torna, Abaúj hegyvidékein, illetve Erdélyben – különösen a Székelyföld magasabb tájain élő magyarok.
Szánra mindenütt ugyanúgy rakodtak, mint szekérre, s általában ugyanolyan mennyiségű szénát tudtak egyszerre elszállítani. Rakodás előtt egy létrás szekéroldalt fektettek az eplényekre, kétoldalt vendégrudat tettek, ahol a szekéren is használtak ilyet, a szénát ugyanúgy sarkosan (szarvat vagy fület hajtva) rakták fel, s végül nyomórúddal vagy anélkül, csupán kötéllel szorítják le. A szán szénarakományának súlya vidékenként váltakozott, 6–7 mázsától 15–16 mázsáig terjedően. Csallóköz Alvidékéről és a Csilizközből a 20. század elején még szánon hordták egész télen át a szénát Pozsonyba, 50–60 km távolságra, ahol jó áron eladhatták. Gúta, Bős magyar parasztjai 10–12 mázsa szénát tudtak egy szánfuvarral elvinni. Hasonló módon szállítottak szénát nagy távolságból Budapestre is, főként a Duna és az Ipoly mente falvaiból. A széna téli szánúton történő szállítása a környező népeknél is általános volt, különösen az Alpokban és a Kárpátokban (Paládi-Kovács A. 1979a: 362–364).
Székelyföldön a legfontosabb, leghasznosabb szánfajta a bakkszán. Ez voltaképpen félszán, amit a szükséglethez igazítva, több módon lehet használni. Fenyéden (Udvarhely m.) szélessége és hosszúsága alig haladta meg a 100 cm-t. A székelyek szánjaikat főként bükkfából készítik, de a szán rúdja és orszokja rendesen nyírfából készül. Félszánt főként erdőléshez, a rönkfa szállításához használnak. Fontos szerkezeti eleme az eplényen fekvő, s egy függőleges vastengelyen forduló fergettyű. A szántalp rövidsége és a fergettyű révén ez a szántípus kis helyen is „nagyot fordul”, könnyen kanyarodik. Amikor hosszú szálfát szállítanak rajta az erdőből, csak egyik végét, a tövét kötik fel lánccal a bakkszánra, másik vége az úton csúszik a szán után. Szekérútra érve a fatörzs hátsó vége alá utószánt kötnek. Ez egy rúd és orszok (orcok) nélkül készült rövid félszán. Az elő- és utószánt a szállítandó fatörzs, deszka, léc hosszának megfelelő távolságban helyezik el. A bakkszán harmadik alkalmazásmódja a nyoszojás szán páros csúszórúddal (Haáz F. 1942: 20–23), amiről a csúsztatóknál esik szó. Nyoszoját főként szénahordásra használnak ma is; Háromszékben 1822-ben már említik (Cs. Bogáts D. 1943: 106).
922Félszánt és kettős szánt az északi magyar népterületen (Zemplénben, Borsodban) szintén az erdőléshez, fahordáshoz alkalmaztak. Pusztafalun (Abaúj m.) korcsolyaszánkó néven említik. Gerendaszállításhoz a két részt szétcsatolják, s a gerenda első és hátsó végére erősítik (Tagán G. 1939: 154–155). Regécen a kettős szán neve lacsuha-szán, az előszáné talabér, az utószáné lacsuha. Mogyoróskán vlacsuha, Vily-vitányban blacsuha néven ismerik (Szerző gyűjtése). A csúsztatóval kiegészített félszán bükki szlovák neve zvlače, vlače. Répáshután, Bükkszentkereszten a csúszó-rudakkal kiegészített félszánt az első világháború után hagyták el. Főként ölfát szállítottak vele a mészégetők, szénégetők, favágók. Ez a szántípus télen és nyáron is használható volt. A félszán két talpának hossza kb. 120 cm lehetett, eplényére fergettyűt tettek, annak végein áll egy-egy rakonca, s a fergettyűhöz kapcsolják a két csúszórudat (vlače). A 20. században inkább a kettős szánt (kurtaci) használják, mert havas terepen mozgékonyabb, mint a régi egész szán, könnyen fordul és kevésbé ragad le a hóban. Az első szán talphossza 160 cm, a hátsóé 120 cm. Helyi vélemények szerint a kettős szán csak az 1910-es években „jött divatba”. Az előszán szerkezete megegyezik a csúszórudas előszánéval, fergettyűjét megőrizte, s ennek vasszögéhez, tengelyéhez kapcsolódik az utószán csúcsban összefutó két vaspántja is. Régebben a két szánrészt vaslánccal kapcsolták össze (Gunda B. 1977a: 137; Paládi-Kovács A. 1984a: 151–152).
A palóc területen régebben nem ismerték az elő- és utószánból összekapcsolt, két tagból álló szánokat. A bükki magyar falvak az erdészet révén ismerték meg (Paládi-Kovács A. 1989a: 362). Dunántúli előfordulásáról sem tudunk, viszont az Északi-Kárpátok népe, a szlovákság helyenként használja (Nyugat-Beszkidek, Szepesi Magura, Zemplén) és a félszánhoz kapcsolt csúszórudakról vlokynak nevezi. A szlovák szánterminológia hatása a zempléni magyar terminológiában (lacsuha, vlacsuha) nyilvánvaló (lásd Baran, L. 1952: 87–88, 1957: 342–345; Horváthová, E.–Urbancová, V. 1972: Abb. 55; Andel, K.–Markuš, M. 1971: 395, 398; Baran, L. 1973: 69).
Havas téli hónapokban a személyi közlekedés járműve is a szán volt. Parasztságunk nagyobb része megelégedett a „saroglyás lószánkó”-val. Amikor beállt a szánút, előkeresték a szántalpakat, és azokra szerelték át a lovas kocsi felső részét, saroglyával, karos üléssel egyetemben. Szentgálon (Veszprém m.) minden háznál tartottak szánokat, s egyikük személyszállító lószánkó volt, melynek két talpa elöl magasra nyúlt és összekapcsolódott. Ezt a „babás szánkóorrot” szépen kifaragták, esztergályozták. A lószánkó Szentgálon 220 cm hosszú, 105 cm széles, 35–45 cm magas volt, förhérces, hámfás, egyrudas, kétlovas vontatású (Vajkai A. 1959a: 120–122).
Az alföldi parasztság is használt helyenként parádés szánkót, aminek fenyődeszkából készült, festett kasznija, korbája volt; ülésekkel, díszes vasalással készült. Hód-mezővásárhelyen a legtöbb gazda tartott bódés szánkót, amiről sohasem szerelték le a korbát, más szóval a bódét. Felső része majdnem azonos volt a cséza kocsiszekrényével. Előfordult csaknem hintószerű kivitelben is. Az úri szánkó talpa rendkívül vékony, szekrénye lakkozott. A fel- és leszállást megkönnyítette a nagyatádi kocsihoz hasonló oldalkivágás. A szánkók talpát pirosra, korbáját, bódéját zöldre, kékre, feketére festették. Korbás szánt a 18. század végén már használtak Vásárhelyen s más alföldi, dunántúli mezővárosokban (Herczeg M. 1983: 268–269; Bárth J. 1987).
A Felföld falvaiban főként saroglyás lószánok voltak a parasztság birtokában, 923amit azonban ünnepi alkalmakra is igénybe vettek. Lakodalom alkalmával színes szalagokkal, papírcsíkokkal szokták feldíszíteni. Földbirtokosok, erdészetek a Felföldön is használtak deszkából készült, bódés szánokat, sőt Zemplénben a „lengyel szán” is elterjedt a 20. század elején. A pesti Kölber kocsigyár magyar és lengyel szánok tulajdonságait egyesítő szánokat gyártott. A magyar szán magasabb a lengyel szánnál, ezért könnyebben dől, nincs rajta a beszállást könnyítő, a feldőlést akadályozó „vendégtalp” sem. Díszítése az elöl összefutó szántalpak érintkező szakaszának, orrának díszítésére szorítkozott. Csúcsos vagy gömbölyded faragványokat, pásztor-, huszár- vagy egyéb fejeket; állat, madár, virág alakot mintázó díszítményeket alkalmaztak. A jó szán talpa nem fekszik teljes hosszúságában az úton, mert úgy nehéz lenne a vontatása. A könnyű szán talpa csak egy ponton, középtájon érinti a szánutat (Pettkó-Szandtner T. 1931: 171–172). A szán elé fogott kettes vagy négyes fogat lovainak nyakába csengőt tettek, hogy a csengő figyelmeztessen mindenkit a zajtalanul és gyorsan haladó járműre.
Tanulságos, hogy a múltban a szánkózást mint szórakozást a hatóság helyenként tiltotta. Debrecen város jegyzőkönyve szerint a tanács 1638-ban kimondta, hogy akik mulatságból szánkáznak, „a tömlöcbe hányattatnak és 15 napig fogva tartatnak”. Egy vasárnapon pedig a templom előtt álló kalodába tétetnek.
A szánkós temetkezés szokása a szlávoknál „ősi” tradíció. Előbb már említettük, hogy a 19–20. század fordulóján az északi oroszok halottaikat nyáron is szánkóval vitték ki a temetőbe, a huculok nemkülönben. Szlovákok, szerbek, horvátok falvaiban még a közelmúltban is gyakori volt a szánkós temetkezés (Gavazzi, M. 1978: 60). Nem érdektelen, hogy 1683 telén nálunk is megfigyeltek egy szánkós menetet. A Magyar Simplicissimus írja: „Még egy rendkívüli temetést láttam egy kálvinista faluban. Elöl ment a kántor, tanítványaival énekelve, utánuk egy szán, amelybe szalma volt hintve, ezen feküdt egy halott ember egy deszkaszálra kötve, vászon gatyában. Amikor a sírhoz értek, a sírásó a halottat a szalmáról a sírba borította. Ahogy lezuhant, úgy maradt. A szalmát tetejébe szórta és behantolta a sírt” (Magyar Simplicis-simus 1956: 248).
A szán szó a finnugor és a szláv nyelvekben egyaránt elterjedt, ezért szláv eredeztetése is felmerült. Tekintve, hogy a két talpon csúszó járművet a finnugorok már a szláv érintkezés előtt használták, az elnevezés valószínűleg korábbi átvétel egy ismeretlen nyelvből. Már Kniezsa számára „valószínűtlennek látszik, hogy a magyarság egy olyan fogalom nevét a szlávoktól vette volna át, amelyet a finnugor kor óta ismert és vándorlásai során is állandóan használt” (Kniezsa I. 1955/1974: II. 750; Paládi-Kovács A. 1997a: 299). A szán kezdetleges formájának részeit az ősi nyelvi örökség szavaival nevezzük meg (talp, far, orr, láb). Ezekhez járult később a ’rakonca’ jelentésű karó szó (palóc nyelvjárások), a vontatást, fékezést segítő alkatrész neve, a rúd, illetve a rúd rögzítését szolgáló, a szán két orrát összekötő orrfa, orszok, keresztfa. A székely nyelvjárásokban, a hétfalusi és a moldvai (déli) csángó tájnyelvben élő orszok szó eredete vitatott (Mészöly G. 1944: 122; Márton Gy. 1970: 253). Szánterminológiánknak biztosan szláv eredetű eleme az eplény, a szán két talpát vagy lábát egymáshoz kötő keresztgerenda neve. A rakonca szó szláv származása a jelentések eltérése, meg nem felelése ellenére is nagyon valószínű. Felmerülhet a ’szánláb’ jelentésű súk, sulyok szó (északi magyar nyelvjárások) szláv egyeztetése is.
924A különböző rendeltetésű, méretezésű, vontatású szánfélék elnevezéseit hiányosan ismerjük. Vannak jelzős összetételek (bakszán, korbás szán, nyoszolyás szán, lacsuha szán, román szánkó, parádés szán) és akadnak, különösen a gyalog szánkók között, önálló elnevezések is (bakó, bakóca, bakonta, baksa, csókla, csoklya, csusz-kora, grenya, korcsolya, korcsia, kónica, ródli, stelbák). Ebben a névanyagban belső fejlődésű szavak mellett szláv, román, német, olasz kölcsönszavak találhatók. A magyar szánterminológia arra mutat, hogy az ősi alapréteghez a középkorban fontos új elemek járultak (eplény, rakonca), s a szókészlet bővülése, gyarapodása a későbbi századokban is folytatódott (Paládi-Kovács A. 1997a: 309).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
