EGYRÚDÚ ÉS KÉTRÚDÚ JÁRMŰVEK
930EGYRÚDÚ ÉS KÉTRÚDÚ JÁRMŰVEK
Magyarországon a taligafélék többsége kétrúdú, s egy lóval közlekedő jármű. Ezzel szemben a szekerek és a kocsik általában egyrúdúak és páros fogatolásúak. Az egyrúdú járművek az Y alakú villás csúsztatóból, a kétrúdúak pedig a páros csúsztatókból, szánfélékből fejlődtek ki évezredekkel ezelőtt.
A lovas és az ökrös szekér rúdjának formája, mérete, rögzítésének módja lényeges eltéréseket mutat. Mindkét jármű esetében a rúddal történik az irányváltoztatás, a fékezés és a tolatás. Magyar nyelvterületen a szarvasmarha a rúd végéhez kapcsolt kettős járommal vontatja a szekeret. A rúdfő – előfogatok esetében a tézslafő – olyan kétágú rúdvég, amelyhez biztonsággal kapcsolja a jármot a furataiba járó nyakszeg. Az ökrös szekér rúdja mindig rövidebb, mint a lovas szekéré vagy kocsié. Nem tartozik hozzá csatlás vagy ferhéc, nincsenek rajta hámfák, kisefák, s nincs rúdszárnya sem. Rúdját a szekér alatt nem szokták kimerevítve rögzíteni, ezért csuklósan le s föl mozgatható. Használat közben a rúd súlya az ökröket terheli.
Legtöbb magyar vidéken a lovas szekér és kocsi rúdja ki van merevítve az éha, juha nevű alkatrésszel. Így hívják a szekérrúd szárnya végén a nyújtó alatt keresztben fekvő fát, amely a rudat állandóan egy szintben tartja. Hegyvidéken ezt a megoldást nem mindenütt alkalmazzák. Rozsnyó vidékén és a Csermosnya völgyében például a lovak nyakába akasztott ajatartóval, a szekérrudat szintben tartó segédeszközzel közlekednek.
Mivel a lovak a tengelyhez csatlással erősített ferhécnél fogva, a hámfákra hurkolt kötéllel, istránggal vontatják a szekeret, a szekérrúdnak főként a fékezés, tolatás alkalmával van szerepe. Ezt a lovak a nyaklóról vagy a szügyellőről a rúd elülső végére vezetett tartólánccal tudják megtenni.
Szekér- és kocsirúdnak legmegfelelőbb fanem a nyír, mert könnyű, s amellett szívós, rugalmas, nehezen törik és hasad. Az Alföldön szükségből akácfával, szilvafával is helyettesítették. Páros fogatolású egyrúdú lovas szekerek és kocsik rúdjának hossza 340–380 cm között mozog, az ökrös szekér rúdja egy méterrel is lehet rövidebb.
Kétrúdú szekerek és kocsik a 19–20. század fordulóján főként a magyar nyelvterület északkeleti részén voltak használatosak. Tájilag váltakozó intenzitással vettek részt a forgalomban a Felső-Tisza vidékén, Erdély és Moldva magyar területein (MNA III. 191. térkép). Kelet-Európa felé haladva a kétrúdú szekerek jelentősége fokról fokra nő. Eurázsiában „az egy rúd + páros fogatolás”, illetve a „két rúd + egyes fogat” elterjedtsége között éles határvonalat lehet húzni. Ez a határvonal a Baltikumtól kiindulva széles félkörben a Kaszpi-tengerig halad, majd onnan az Altáj mentén Kína déli határáig húzódik. Ettől északra – azaz Kelet-Európa túlnyomó részén – a két rúd közé állított egyes fogat, tőle nyugatra és délre pedig az egyes rúd mellé állított páros fogat van túlsúlyban (Berg, G. 1935; Tarr L. 1968: 24).
Magyarországon a kétrúdú szekérnek a 14–15. században az újkorinál szélesebb elterjedtségére lehet következtetni. Gyakran említik ajonca néven a nyugati országrészben is. Egy Károly Róbert korában keletkezett vámszabály szerint „Sasváron, vagy Szenicén árukocsitól, mely közönségesen »rudas«-nak neveztetik 1 lotto vagy 3 nehezék, az »ainczás« nevű kocsitól félvám, vagyis fél lotto jár” (Miskolczy I. 1923: 152). A rudas szekérnek, amelyet Domanovszky Sándor – az egyfogatú ajoncaszekérrel 931szembeállítva – páros fogatolású mázsaszekérnek határozott meg, a késő középkori Magyarország teherszállításában már meghatározó szerepe volt (Domanovszky S. 1917/1979: 106, 111; Mollay K. 1982: 481).
Néprajzkutatók az ajoncaszekeret azonosítják azzal a könnyű, személyszállító lovas járművel, amiről korabeli utazók is megemlékeztek. „Magyarországi utazásom alatt – jegyezte fel Bertrandon de la Broquiere 1433-ban – gyakran találkoztam szekerekkel, melyeken hat, hét vagy nyolc egyén ült és mindezt egyetlen ló húzta ... A hátulsó kerekek magasabbak az elsőknél. Fedelök igen szép, az ilyen fedeles kocsik oly könnyűek, hogy kerekekkel együtt akárki egymaga vállára veheti és elviheti” (Szamota I. 1891: 95). Kézenfekvő következtetés, hogy az egyetlen lovat két rúd közé fogták, azaz a szöveg az ún. ajoncaszekérről szól (vö. K. Kovács L. 1948b: 5). Kétrúdú, egylovas szekereket a késő középkori Magyarországon tehát személy- és teherszállításra egyaránt alkalmaztak.
Az ajonca szó szláv eredetű, az oje, ojnice szó az átadó szláv nyelvekben szekérrudat, villásan elágazó rudat jelent. Mindez nagyban valószínűsíti azt a feltevést, miszerint ez a szekértípus a szlávoktól, közelebbről talán lengyel és kijevi orosz területről kerülhetett hozzánk még a 14. század előtt. A magyar kétrúdú szekér fogatolása azonban – mint arra Gunda Béla rámutatott – eltér a keleti szláv és a balti népek gyakorlatától. Ugyanis nálunk a ló két rúd esetén is hámfával húz, s ez a megoldás orosz, lengyel, balti tájakon ismeretlen. Parasztságunk viszont nem alkalmazza az ott elmaradhatatlan nyakhámot, a kumetet, illetve az ív alakban meghajló dugát, amely a ló nyaka fölött átívelve összekapcsolja a szekér két rúdját (Gunda B. 1934a: 93, 96; Viires, A. 1971: 427–449; 1980: 119–121. kép).
A régiségben gyakran szereplő ajonca szó a magyar nyelvből már a 19. század előtt kikopott; a tájszótárak és egyéb gyűjtemények sem ismerik. Kétrúdú egylovas járművek neveként az erdélyi és a moldvai népnyelvben a karuca, keruca, holuba, holubáj szavak bukkantak elő. Ezek nyilván újkori, legújabb kori román kölcsönszavak. A kétrúdú igénytelen kisjárművek terjedésében tehát koronkénti ingadozás, s több irányba mutató kelet-európai népi kapcsolat játszott szerepet. Helyi szállítási szükségletek kielégítése polgárosult körzetekben, sőt városokban is történhetett kétrúdú szekerekkel. Példa erre a piacra, szőlőhegyre járó egri kiskocsi (Paládi-Kovács A. 1989a: 370).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
