FONOTT OLDAL, KOCSIKAS
FONOTT OLDAL, KOCSIKAS
A szekéroldal eredetileg vesszőből font kerítéshez volt hasonlatos. Az így kialakított kocsiláda lényegesen könnyebb volt, mintha fából, deszkából készült volna. A vesszőfonadékból kialakított szekérláda megfelelően zárt lehetett, s talán ezzel magyarázható, hogy Dél-Dunántúlon az edény szó ’szekér’ jelentésben is használatos volt. A fonott oldalú szekerek kialakulását és szívós fennmaradását a fűrészelt deszkaáru kései elterjedése, költséges volta teszi még érthetőbbé. Kezdetben a szekéroldal és a vesszőből fonott oldal nem különült el. Még a 20. század elején is akadtak olyan elzárt vidékek (Somogy, Tolna, erdélyi tájak, Moldva), ahol magát a szekér létrás oldalát fonták be vesszővel. Ennek a fonott szekérládának a párhuzamai Kelet-Európa és a Balkán több népénél megtalálhatók.
Az önállósult szekérkas múltját nem ismerjük kellően. Kas szavunkat ’kosár’ jelentésben kölcsönöztük a délszlávoktól; ’szekérkas’ jelentése későbbi fejlemény. Jelentés- és alakváltozáson ment át a németből kölcsönzött korba szó is, amit Somogyban jegyeztek fel ’kocsikas’ jelentéssel. A 18–19. század fordulóján az alföldi bognár-árszabások ugyancsak említik (Kniezsa I. 1955: 257; TESz II. 396; MTSz I. 1174; Bárth J. 1987: 175). Mindenesetre egy 1568-ból fennmaradt ábrázolás a magyar 945kocsit már különálló kassal örökítette meg. A 15–16. századi források kocsikast és szekérkast is gyakran említenek (MNy 1966. 109, 352). A 17. század elején a debreceni főbíró minden esztendőben sűrűn vásárolt szekérkast a város szekereihez, s abban az időben a török Kecskemét városától is sokszor kért hatökrös, kasos, tábori szekereket (Paládi-Kovács A. 1973a: 49). A 17. század derekán Erdély különböző tájain (Alsó-Fehér, Doboka) említik a kasos kocsit, s a 18. század derekán Három-széken szintén szólnak a kasos szekér használatáról.
Sajnos a források keveset árulnak el a tárgy formájáról. Minthogy többnyire a kas vételéről emlékeztek meg, nyilvánvaló, hogy a kerekes járműveknek ez a tartozéka régtől fogva piaci áru, s a kaskötés már a középkor végén is specializálódott szakmunka, önálló foglalkozás volt. A kaskötésnek a vesszőt gazdagon termő helyeken századokon át jelentős központjai működtek. Például híres kaskötő hely volt Cikola a Szigetközben, Bősárkány a Hanság szélén, Malomsok a Rábaközben, Tiszadorog-ma, Tiszacsege, Tiszafüred, Csongrád, Zenta a Tisza mentében, Békés a Körös part-ján, Domokos (Szolnok-Doboka m.) a Lápos folyó völgyében. Eladásra, nagy tömeg-ben főként fűzfavesszőből fontak kocsikast. Többnyire hántolatlan vesszőt használtak hozzá (zöldkas), hiszen munkára, fuvarozásra ez felelt meg. Ritkábban fontak kast hántolt, fehér vesszőből. Azt személyszállításra, díszelgésre szolgáló kocsikhoz készítették (Végh J. 1939; B. Kovács J. 1967).
A szekér- vagy kocsikasnak három fő típusa különíthető el:
a) Kád formájú hosszúkas vagy körülkas, amely fenéklappal és négy oldallal készül, s egyetlen darabból áll. Hosszúsága rendszerint a kocsiéval azonos. Háta magasabb, eleje alacsonyabb az oldalánál. Észak-Dunántúl és a Kisalföld, illetve Erdély egyes részeinek jellegzetes kasformája.
b) Egyik végén nyitott, három oldalán zárt, fenékrésszel egybekötött forma (félkas, rövidkas, előkas, faroskas). Két méretben készül: kisebb előkas a szekér elejére, nagyobb faroskas a szekérderékba, a szekér végébe. Ezt a két részt külön-külön és együttesen is használhatták. A két kas együtt hosszabb volt a szekérnél, ezért a saroglyákat leengedve jártak velük.
Ennek a kastípusnak a 20. század első felében jellegzetes területe volt a Tiszántúl, s a hozzá kapcsolódó Partium, illetve Borsod, Abaúj és Zemplén. E tájakon mindenütt egyenes saroglya tartozott a szekerekhez. Fellelhető Nyugat-Dunántúl egyes részein is, különösen Zalában.
c) A harmadik kastípus mindössze két fonott lapból állt (ódalkas, ódalcserény). Ezek hossza a szekér létrás vagy rácsos oldalával pontosan megegyezett. Ezt a kasfélét használták az északi népterületen a Garamtól a Sajóig, s az Alföld középső, egybefüggő tájain (Duna–Tisza köze, Bácska, Bánság), illetve a Dunántúl keleti peremén (MNA III. 199. térkép). Hajdanában a szekérláda feneke is fonott volt, aminek emlékét máig őrzi a fenékdeszkákra átvitt alsövény, alcserény, alkas megnevezés.
E tárgycsoport elnevezései közül az Őrségtől Moldváig ismert, legelterjedtebb terminus a kas, amely nyugaton inkább kocsikas, keleten pedig szekérkas összetételben szerepel. Utána a cserény szó következik, amely főként a Kiskunságban, Tolna-Baranyában, s a Bácskában használatos ’kocsikas’ jelentésben is. Emlegették e néven Szeged vidékén, s itt-ott a Bánságban (Bálint S. 1977a: 55). A sövény szó ’szekérkas’, ’oldalkas’ jelentésben ma már csak nyelvszigeteken lelhető fel (Szlavónia, Erdély). 946Végül említhető a lésza, lásza, amely szórványosan fordul elő, foltban a Bácska nyugati részén, itt-ott Erdélyben és a moldvai csángóknál (MNA III. 200. térkép; MTSz I. 1329; MNyRK 235).
Az üléskosár kizárólag a Dunántúlon maradt fenn a 20. századig. Két személy ülhetett benne. Rendszerint a szekér elejében, ritkábban a derekában helyezték el. Utazáshoz vánkossal, gyapjúval töltött zsákkal bélelt kocsik, üléskosarak Magyarországon a középkor vége óta használatosak. A népi gyakorlatban megőrzött tárgyak jelentőségét ez a sok százados múlt adja meg.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
