A SZEKEREK ÉS KOCSIK TÖRTÉNETI MÚLTJA
955A SZEKEREK ÉS KOCSIK TÖRTÉNETI MÚLTJA
Az i. e. 4. évezredben kialakult kerekes járművek tökéletesítésének és elterjedésének történetét több tudományszak vizsgálja (Berg, G. 1935; Childe, G. V. 1954; Bökönyi S. 1956; Tarr L. 1968; Piggot, S. 1983; Hoffmann T. 1989). Mindebből itt csupán az egyszerű, paraszti járműveknek a magyar néptörténettel összekapcsolódó múltja érinthető. Vajon ismerte-e népünk a szekeret és a taligát a honfoglalás előtt? E kérdés megválaszolásához kevés régészeti és etnológiai, annál több nyelvtörténeti bizonyíték áll rendelkezésre. Ugyanis a járműnevek közül a szekér honfoglalás előtti, valószínűleg iráni eredetű jövevényszó. A taliga szintén honfoglalás előtti átvétel, bár a mongol eredetű telege szó útja nem tisztázott eléggé. A targonca szó mongol megfelelője, a tärgän a magyarral azonos értelemben él több török népnél is (Bárczi G. 1941: 284, 299; Ligeti L. 1962: 168; TESz III. 829–830). A sztyeppei nomád kultúrkör népei a szkíták óta biztosan használtak kerekes járműveket (Bökönyi S. 1956; Rudenko, I. S. 1970). Régészeti és etnológiai források szerint a mai délorosz sztyep-pe övezetében az i. sz. első évezred derekán a magyarok már több járműtípust ismerhettek, amelyek ott Belső-Ázsia felől, illetve Mezopotámia irányából a Kaukázuson át már előbb elterjedtek. A levédiai magyaroknak tehát kétkerekű és négykerekű járműveik egyaránt lehettek.
A honfoglaló magyarok járműveinek fejlettségét igazolja az alváz fontosabb alkatrészeinek etimológiája. Ismerték a küllős kereket, minthogy a küllő valószínűleg ótörök jövevényszó a magyarban. Honfoglalás előtti török kölcsönszó a tengely, szárny (rúdszárny), karó, gyaka (szekér- és szánrakonca). A kerék finnugor tőből származik, a ’kerek’ szótól különült el. Korán átmehetett a jelentésbővülésen a (szekér-)oldal, a (szekér-)derék, a (szekér-)fenék, s kéznél voltak a kerék részeinek elnevezésére szolgáló szavak is, mint a talp vagy az agy (TESz II. 455, 690–691; Bárczi G. 1941: 161). A magyar szekérterminológia legrégibb rétege tehát a honfoglalás előtti korokban gyökerezik, s iráni, török, mongol kulturális kapcsolatokra enged következtetni. Belső képzésű szavakkal gyarapodó, sajátos szókészlet volt ez, de a járművek formája, technikai szintje aligha különbözött a szomszédos sztyeppei népekétől (Paládi-Kovács A. 1997b).
A középkor folyamán jelentős technikai újítások és újabb interetnikus kapcsolatok szabtak irányt a magyar járműkultúra fejlődésének. Az egyik újítás a szekér hosszának változtatását tette lehetővé az első és a hátsó tengelyt a kocsiszekrény alatt hosszanti irányban összekötő rúd, a nyújtó révén. Első említése 1395 körülre tehető. A másik újítás a szekér fordulását, kanyarodását könnyítette meg a fergettyű beiktatásával. Így nevezi népünk az első tengely párnafáján fekvő, ahhoz csupán egy erős vasszeggel kapcsolódó alkatrészt, amely lehetővé teszi, hogy az elülső tengely elforduljon a kocsiszekrény alatt. Ennek bevezetésével egyidejűleg – első említése 1544-ből ismeretes – a két első kerék átmérője szükségszerűen kisebb lett, mint a két hátsó keréké. A harmadik jelentős technikai újítás a részekből, elemekből összeállítható kocsiszekrény, amelyhez két létrás oldal és két saroglya tartozik. A fejlődés fontos lépcsőfoka volt a rakomány súlyát részben a tengelyvégre áthárító lőcsök megjelenése a 14. században. Ezzel a négy újítással a szekér sajátos konstrukciója alakult ki a Kárpát-medencében.
956A személyforgalmat, utazást könnyítette meg a könnyű, gyors és kényelmes lovaskocsik kifejlesztése a késő középkor folyamán. Két járműnevünk, a kocsi és a hintó származása ezzel a technikai fejlődéssel kapcsolatos. A kocsi szó feltehetőleg elvonás a kocsiszekér jelzős összetételből, mely eredetileg a Komárom megyei Kocs községben készített könnyű szekérfélét jelenthette (1493). A hintó szó szintén magyar fejlemény, mely a hintószekér szószerkezetből önállósult a 15. század folyamán. Hintó szavunk a ’ringatni, himbálni’ jelentésű hintani ige származéka (Bárczi G. 1941: 122, 167; TESz I. 831–832; II. 116). Eredetileg felfüggesztett, hintázó kocsiszekrényt jelölt. Erre vall Verancsics Faustus Machinae novae címen 1616-ban kiadott műve is, melyben a kocsik kényelmét vasrugó bevezetésével javasolta fokozni. Kortársként említi a létező függő kocsit, amely köteleken, vasláncokon vagy kettős bőrpántokon ringatózik, hogy utasait megkímélje a rázkódástól (Bp., 1985: 48). Felfüggesztett, hintázó kocsikat, azaz hintókat Magyarországon a 14. század derekától használtak a királyok, főpapok, főurak, s ilyen hintókat itáliai és francia uralkodóknak is ajándékoztak. Ott álmélkodva csodálták ezeket a járműveket. Ilyenformán a hintó a középkor végén Magyarországról Európa sok más országában is elterjedt (Tarr L. 1968: 183–184). Erdélyben még a 18. század elején is kétféle magyar hintót használtak, s ezekkel szemben a német hintó idegen újdonság volt. „Az hintó amely fákon függött, azok cifra fából és festve voltanak, cifrázott vasakkal megvasazva, mind elöl, mind hátul...” (Apor P. 1972: 43).
Sok országban a hintónak a magyar kocsi szóból származó elnevezése van. Ilyen az angol coach, a holland koets, a német Kutsche (régebben Gotschi, Gutschi is), a svéd kusk, az olasz cocchio, a francia coche, hogy a szomszéd népek megfelelő szavait ne is említsük. Az a kocsi viszont, amit nálunk ezzel a szóval jelöltek, nem volt felfüggesztve, csupán üléskassal, gyapjúval töltött zsákokkal, vánkosokkal enyhítették a rázkódást. Korabeli képek tanúsága szerint többnyire hármas fogat és gyékényes ernyő tartozott hozzá (összefoglalóan: Domanovszky S. 1917/1979: 117, 126–127; K. Kovács L. 1948b: 7; Tarr L. 1968: 200–214). Ezt a könnyű, „szaladozó” kocsit a parasztság őrizte meg a 15. századtól csaknem napjainkig.
A magyar szekér- és kocsigyártás középkori virágzását a kocsi és a hintó kifejlesztése, a kocsi szó és a hintó típusú függesztett jármű európai elterjedése, s a Magyarországon megforduló olasz, német, spanyol, francia utazók elismerő sorai mellett (Szamota I. 1891: 147–148; K. Kovács L. 1948b: 5–6) igazolja a teherfuvarozás eszközeinek, járműveinek fejlettsége is. Az 1255. évi budai vámtarifa által említett mázsaszekér főként a Felföldön és a Dunántúl nyugati felén az egész középkor folyamán használatos, négy ló által vont társzekér volt, s mint ilyen, a távolsági fuvarozás és a vámokon áthaladó kereskedelem járműve (Domanovszky S. 1917/1979: 103). Feltehetőleg a nevét is az áru megmázsálásáról kapta. Középkori rézexportunk speciális szállítóeszköze volt a bakószekér (Takáts S. 1961: 223). Gyakran említett járműféle a keskeny erdőjáró szekér, a csille is (1358). A késő középkor századaiban a szemes gabona és a bor szállítására szintén speciális szekértípusok álltak rendelkezésre.
Fogatolás és teherbírás szempontjából egyaránt eltért egymástól a rudasszekér (első említése 1326-ból) és a kétrúdú ajonca, ajoncaszekér. Utóbbi az először 1434-ben feltűnő kólyával együtt középkori szláv népi hatásról tanúskodik a magyar járműkultúrában. Korai szláv kölcsönszó a rakonca is, amely elsősorban a szánterminológiához 957tartozik, s csak másodlagosan került a szekér szakszókincsébe. Hasonló megállapítás tehető a kas, szekérkas szó eredetéről is.
Kerekes járműveink középkori fejlődésére különösen nagy hatással volt a telepes német népesség és az osztrák–bajor térséggel kiépült kapcsolatrendszer. Erre vall – német eredetű bognár és csille szavunk korai meggyökerezése mellett – a szekér igen fontos alkatrészeinek megnevezése is. Német kölcsönszó a rúd (1327), a lőcs (1364), a saroglya (1530), a ’szekéroldal’ jelentésű lajtorja és létra, a szekér hámos, istrángos vontatását szolgáló felhérc, a kerékabroncsot is jelentő sín (Mollay K. 1982: 201, 219, 262–274, 381, 389–394, 481, 492, 498). A bányászat, az erdei iparok és a távolsági áruszállítás igényeihez igazodva, főként a hazai németség készített és használt nehéz, vasalt szekereket, vasráffal, láncokkal, vaspálcákkal megerősített teherszállító járműveket. Mellesleg fuvar (1575), furmány szavunk is a hazai németség nyelvéből származik.
A falusi magyar kerekesek, kerékgyártók a könnyű, vasalás nélküli fakószekerek készítésében jeleskedtek. Az alföldi homokon, a tengelyig érő sáros utakon nehéz, vasas szekereket nem is használhattak volna. Fakó (= fából való) szavunk régi, legalábbis középkori belső nyelvi fejlemény. A nyújtó, a fergettyű, a juha, éha, a kisafa, a derék, a cserény, sövény és sok más belső képzésű szóval egyetemben mutatja a magyar járműkultúra szerves fejlődését, gazdagodását. Középkori újításait nem csupán az európai hírnevet szerző kocsi és hintó reprezentálja. Személy- és teherszállító járműveink egyaránt kiemelkedő színvonalon álltak a középkor végén, újkor elején.
A 16–17. századi források a mázsaszekeret már nem emlegetik, a társzekeret annál többször, különösen Erdélyben. Nehéz, vasalt jármű volt a sóhordani való szekér, a furmány- és a fuharszekér is. A bányászat, a vasipar több vidéken fellendítette a fuvarozást, s hozzájárult a táji szekértípusok kifejlődéséhez. E korszak vámjegyzékei olyan járműveket említenek, mint a csetneki szekér, betléri szekér, máramarosi szekér, erdélyi szekér, kanizsai vásáros szekér stb. (Takáts S. 1961: 223–224; K. Kovács L. 1948b: 8). Gömöri szekeresek a 18. század elején céhbe tömörültek, hogy érdekeiket a földbirtokosokkal és a stellerekkel, hámorosokkal szemben is képviselhessék. Ezek közül a csetneki „formányosok” egyesülését és a jolsvai szekeresek „Ország” nevű szervezetét kell kiemelni (Ila B. 1976: 402–405; Gallo, J. 1973: 86–87). Távolsági szállításra szolgált a kalmárszekér és az ún. költözőszekér. Utóbbival hadi események idején tele voltak az ország útjai, oly sokan menekültek a hadak elől. Ernyővel, gyékénnyel fedett járművek lehettek. Továbbra is gyakran említik e korban a kólyát, kólaszekeret. A 17. században tűnt fel először a kolesz nevű jármű. Emlegetik a törkölyhordó szekeret is, de fontosabb lehetett nála a lajtos szekér és a boroshordókat fuvarozó szekér. Borkivitelünk észak és nyugat felé igen jelentős volt, s a „gönci hordó”, meg a többi, szállítást bíró hordóféle éppen ebben a korban híresedett el. Főként a Felvidéken terjedtek a fűrészüzemek, vált árucikké a deszka, s jelent meg a deszkahasító szekér, valójában deszkaszállító szekér. Az erdőre való félszekér minden bizonnyal a székelység „félvágás” szekerének megfelelő, keskeny jármű volt, a nyári szekér pedig a gömöri-borsodi barkók recens szénahordó szekerének az elődje. A 17. században több vidéken volt már cserélhető karfás szekér, mint arra a 18. század elejéről származó, Pest és Vas megyei adatokból következtetni lehet (Takács L. 1985b: 327–328). Az éléses társzekér, a kétkasú ernyős szekér neve magáért beszél, 958bővebb leírás nélkül is érthető, de akadtak e korban nehezebben értelmezhető járművek is (például pernói szekér, csigás szekér). Bizonyos, hogy eleinknek a 17. században voltak már feketére festett halottas szekereik is (Takáts S. 1961: 224). A szekerek, kocsik, hintók egyes fajtáit, technikai újdonságait átvették tőlünk a szomszédos népek, s a tárgyakkal együtt nagy számban kerültek a szlovák, a román, a kárpát-ukrán, a lengyel és a szerb-horvát nyelvbe a magyar szekérterminológia elemei (Tamás L. 1966: 247, 502; Gregor F. 1970: 195–198, összefoglalóan: Paládi-Kovács A. 1984b: 160–162).
A 18–19. század a fakószekér visszaszorulásának, az erősebb vasalt járművek terjedésének, a regionális és lokális szekértípusok kifejlődésének jegyében telt el. Nagy számban jöttek az országba német nyelvterületről származó bognárok, kovácsok, akik az új járműveket ugyan nem hozták magukkal, de a meglevő magyar szekereket sok apró alkatrésszel gyarapították, s a német mesterségszavakat terjesztették el a termékeiket használó nép között (astok, cugpánt, féder, ráf, reispang, símely, snerkli, súber, teszli vagy stiszni, trógli, toknisróf stb.). Vannak olyan német eredetű mesterségszavak is, amelyeket csak a bognárok, kovácsok és a kocsigyártók dolgozói használtak, de a nép nem ismert. Ez az újkori német nyelvi és kulturális hatás a Dunántúl, a Kisalföld és a Dél-Alföld városaiban érvényesült a legerősebben, ezzel szemben a nyelvterület északkeleti részét és Erdélyt kevésbé érintette. Erdélyben inkább szász szavak hatoltak be a magyar szakterminológiába (például kóber), s a 19–20. században román járműnevek is megjelentek (karuca, harába, huluba). Ezek sem emelkedtek azonban az erdélyi regionális köznyelv szintjére.
Főként német közvetítéssel jutottak el hozzánk Nyugat-Európa utazó kocsijai, postakocsijai a Habsburg-uralomnak és a magyar arisztokráciának köszönhetően. A cséza (1700), a fiáker (1780), a batár (1808) német jövevényszó, a bricska (1831) nyugati szláv, azaz lengyel vagy szlovák kölcsönszava nyelvünknek. Ezek, miként a postakocsik, a városi bérkocsizás és a 19. században létesült kocsigyárak szorosan hozzátartoznak a magyar közlekedés történetéhez (Paget, J. 1987: 83; Pettkó-Szandtner T. 1931: 151–170; Tarr L. 1968: 275–290; Kócziánné Szentpéteri E. 1981), de nem említhetők együtt a népi használatban lévő „mezei” járművekkel.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
