Az epigrammáktól a Szózatig
456Az epigrammáktól a Szózatig
Irodalmunk eszmeiségének ekkoriban bekövetkezett átalakulását a költészetben leginkább Vörösmarty életművének fordulata tükrözi. Már 1833-ban megfogalmazza az irodalom irányzatosságának követelményét: "Figyelmünket nagy történetek s történendők gondjai tartják kötve, melyekkel minden érdekeink, bármely hosszú láncon is, összefüggenek; s azért, amely költő tárgyai nem históriaiak, vagy kinek lírája nem a kor vagy nemzete véleményeit, érzéseit, óhajtásait reprezentálja, vagy végre a szerető szív édes titkait hallván ebben is nem a nemzet sajátságaihoz simul (népköltés), az bírjon nagy és ritka erővel… Különben szava hallatlanul és így haszon nélkül fog hallatszani a pusztában…" Vörösmarty költői műveiben is változás köszönt be. Átformálódó hazaszeretete a lírában keresi és találja meg a legmagasabbrendű kifejezést. 1832 és 1833 között az epigramma volt számára a lírai kifejezés legfőbb formája. Epigrammában kapcsolta össze először a haza és az emberiség ügyét (Pázmán); epigrammában szólaltatta meg először a tetteket követelő dolgos hazaszeretetet (Magyarország címere); epigrammái közt találjuk meg a negyvenes évek maradiságot ostorozó szatíráinak elődjeit (A hazafiak, Az ujitás ellenségeihez). Ebben a formában emlékezik meg a magyar történelem nagyjairól, akik tanulságot, intést, figyelmeztetést, buzdítást vagy szemrehányást küldenek a jelen számára (Zrínyi a költő, Dobó, Egri bor, Szent László, Hunyadi halála), s a magyar múlt történelmi színtereit is epigrammák idézik (Sziget, Mohács, Pusztaszer). De nemcsak a hazafias, hanem a szerelmi ihlet is ebben a formában jelentkezik (Méh, A hívtelenre, Jelenkori szerelem, Virág és szerelem, A lányka szobor előtt, Bús kert, Szív, A szerető óhajtása, Izmén sírjára, stb.). A költő lírája azonban nemcsak kifejezést keres az epigrammában, egyszersmind el is rejtőzik annak személytelensége mögött: epigramma búcsúztatja a férjhez menő Etelkát (Az elválók), s anyja halálakor is ebbe a formába rejtőzködik a fiúi fájdalom (A szegény anya). E verscsoporton belül is megkülönböztethetjük az értelmi csattanóra épített igazi epigrammákat (pl. A lányka szobor előtt) és a végsőkig komprimált lírai költeményeket (pl. Méh).
Az Etelka iránt érzett szerelem emléke lassan kezd elhomályosodni, bár Vörösmarty sokáig ragaszkodott az inspiráló élményhez (A szerelemhez, Az elhaló szerelem). A népiesség hatására szembefordul a szentimentális költői stílussal. A Hivatlan dalosok az egész szentimentális szerelmi lírát gúnyolja, máskor kötekedő közvetlenséggel, parodizáló kihívással folytat komázó cinkos beszélgetést a szentimentális líra sápadtképű kellékével, a holddal (A holdhoz). Ugyanez a könnyű ihlet, vidám játékosság jellemzi több más ez időből való versét (A szép hajadon, A kisleány baja, Hűség).
A fokozódó lírai alkotókedv nem téríti el Vörösmartyt az epikától, csak az eposzi emelkedettségű hexameteres költemények írásával hagy fel. Elbeszélő költészetét már új polgári ízlés és igény tereli a bensőségesebb, elemzőbb emberábrázolás és a kisebb epikai formák felé. Romantikus költői elbeszéléseinek egy része Kisfaludy Károly hasonló nemű alkotásainak témáival, hangulatával rokon (Éjféli ház, A hű szerető). A cselekményben, lélekrajzban igényesebb A rabló azonban már a francia romantika hatását is elárulja: a társadalomból kirekesztettek sötét lelkében a szeretet utáni vágyat villantja 457föl, s ezzel fejezi ki életük tragikumát. Az özvegyet a szerelmi gyilkosság témája, a keret babonás légköre, a népi hallgatóság bevonása, a násznép megriadásának s a lelkiismeretfurdalásnak motívumai mintha a kései Arany-balladák valamely őstípusává tennék. A túlvilági kép komikummal határos szertelen romantikája a Felhők Petőfijének romantikájára emlékeztet. Tovább él Vörösmarty költészetében a hazafias történelmi tematika is. A megtért Salamon (Salamon) boldogulást, szerencsét kívánó szavaiban s óhajában: a "szerencsét ten erőd táplálja" – már a széchenyiánus korszak eszméi visszhangzanak; a nagyobb igényű Kemény Simon a közösségért hozott áldozat felmagasztalása (egyes részleteiben a Szondi két apródját inspirálhatta). Vörösmarty egész költészetének egyik legszebb remeke a Szép Ilonka (1833). Mátyás kezdetben csak derűs kalandot keres, az ősz hadfi jelenlétében már felelőssége tudatára ébred, s amikor a lányt köszönti, a honleánynak kijáró udvariasság és a királyi vendégszeretet adja ajkára szavait. Ezalatt Ilonkában az ellenkező folyamat megy végbe. Sorsuk szétválását a budai látogatás pecsételi meg: apa és leánya a triumfust tartó Mátyásban ismernek vendégükre. A váratlan csalódás a reménytelen szerelem hervasztó bánatának elégikus hangulatában oldódik fel. A Szép Ilonka egyedülálló értékét egy bonyolult kapcsolat végtelenül egyszerű érzelemrajza, feldolgozásának újszerű, polgári intimitása, novellisztikus, de verses elbeszélésben megjelenő realizmusa adja.
Míg a harmincas évek első felében a hazafias ihlet epigrammákban töredezett szét, az évtized második felében hazafias lírai költemények "születnek," amelyekre a bölcselkedő jelleg helyett a társadalmi, politikai aktualitás nyomja rá bélyegét. Hét esztendő óta 1835-ben írja Vörösmarty az első nagyobb lélegzetű hazafias költeményt, az elnyomott lengyel nép fájdalmát megszólaltató A hontalant; ebben szólal meg politikai lírájának új hangja, az a drámai pátosz, amely ettől kezdve költészetének jellemzője lesz A Szózat (1836) is aktuális vers. Mikor a kormány az 1832–36. évi országgyűlés után a nyílt abszolutizmus eszközeivel kísérelte meg visszaforgatni a történelem kerekét, akkor az egész reformkori politikai élet nagy fordulópontján követelt Vörösmarty rendületlen helytállást. A Szózat-ban nem találjuk Kölcsey történelemlátásának vallásos kifejező készletét, a bűn, az áldás, a jutalom, a büntetés ha mégoly szimbolikus, de valláserkölcsi képleteit, az imaformát, magát a himnusz műfaját. A Szózat óda, de hitele már nem a Berzsenyire jellemző nyelvi pátoszon, retorikus szuggesztión, hanem a közösségi kérdések mély, személyes átélésén, közvetlen drámai-lírai megjelenítésén alapszik. Ez oldja fel az óda klasszikus formáit, az antik strófák kötöttségét, s veszi igénybe a rímes-időmértékes formát, külsőségeiben is romantikussá alakítva a verset. A Szózat hazája már nemcsak a történelmi ihletű rendi hazafiság vérrel öntözött földje, hanem a népi hazaszeretethez visszahajló nyelven megnevezett haza: bölcső és sír, gondoskodó és elpihentető szülőföld, minden körülmények között hűségre és hálára kötelező színhelye és tanúja életünknek. S Árpád, Hunyadi, Rákóczi harcainak említése sem a fáradt jelennel szembeállított, elégikus múltidézés, hanem múltra hivatkozás, amely az élni akaró jelen büszke öntudatával forr egybe. Ez a múltszemlélet már ment a rendi, illúziós nacionalizmustól, a magyar múltat már az egész emberi történelem részének tekinti. A Szózat az emberiség nemzetközi fogalmát vitte be 458a nagy tömegek hazafiság-értelmezésébe, a nemzeti múlt erőforrásai mellé odaállította a szabad világ kiérdemelt szolidaritásának erkölcsi erőforrásait is. A Szózatnak a jövőt latolgató drámai töprengése új szín Vörösmarty gondolati lírájában. A nemzethalál vízióját nemcsak pesszimizmus sugallja, benne rejlik a bukásra ítélt harc vállalásának eltökéltsége is: nagyszerű halált halt nép bukása ez, amelyet a szabad népek gyásza kísér. Ezért hallhatta ki joggal a harcra buzdítást is a Szózatból a negyvenes évek közvéleménye, ezért nevezhette 1843-ban a Pesti Hirlap a Szózatot "a nemzet béke s hadi dalának", 1848-ban ezért énekelhették a magyar diákok Párizsban "magyar Marseillaise"-ként.
Az évtized második felében alakul ki Vörösmarty költészetének egyik jellemző motívuma, a nők hazafias felelősségvállalásának hirdetése. A csak házi munkával elfoglalt, a közügyekhez mit sem tudó feudális női eszményt ez időben szorította ki a művelt, társas életet élő, befolyását a hazafias közügy szolgálatába állító reformkori nőideál. Csakhogy a magyar társadalmi élet ilyen szerepet a nőknek csupán az arisztokrácia körében nyújtott, ott, ahol a társalgási nyelv nem magyar, hanem francia vagy német volt. Polgárosult társasélet, mely nyelvében, szellemében magyar: ez volt a kor egyre határozottabb igénye. S hogy ez épp a harmincas évek közepén került különösen előtérbe, összefügg azzal, hogy a nagybirtokos arisztokrácia ez időben kezdett – nemegyszer nemzeti szellemben – résztvenni a hazai politikai és társadalmi életben. Társaséletünk nemzeti szellemű átformálásában tehát nem csekély szerep várt hölgyeire, akiknek magatartását a középosztálybeliek példának tekintették. Vörösmarty A színház nemtője című versét Zichy Karolinához intézi, Az elmaradók bánattal teli, dalszerű, gyengéden szemrehányó sorai is azért születtek, mert a Széchenyi-család hölgyei egy idő óta hiányoztak a színházi estekről. A magyar nő motívuma Vörösmarty hazafias lírájában nemcsak az első allegóriát hozta meg (Elhagyott anya), ez indította első, keveset emlegetett, holott kitűnő szatírája, a Pipiske megírására is. Lírája aktualitását mutatja továbbá az 1838. évi pesti árvíz után keletkezett Martius 13. 1838 és Az árvizi hajós; mindkettőt a reformkor közéleti pátosza ihlette: nevének kimondása nélkül a százak életét megmentő Wesselényit dicsőíti a költő, az üldözött politikust, akinek perét az egész ország aggódó figyelemmel kísérte.
Vörösmarty az évtized második felében a meginduló Athenaeum számára négy prózai elbeszélést írt. A füredi szivhalászatnak (1836) a korabeli társalgás keresett kifejezéseivel előadott romantikus történetét a Széchenyi eszméit hirdető politikai irányzatosság s a környezetrajz realisztikus elemei teszik érdekessé. Nagy terjedelmű történelmi elbeszéléssel is kísérletezett (Orlay), s folytatta korai novelláinak tündéries-csodás műfaját is. A Csiga Márton viszontagságai (1837) címűben a realitás incselkedik az irreálissal; a Szél urfi is merő fantasztikum, de költőisége, allegorizáló meseszerűsége amazénál természetesebben hat.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
